KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/október
INGMAR BERGMAN 1918-2007
• Murai András: Érintésre vágyva Testbeszéd Bergman filmjeiben
• Gelencsér Gábor: Bergmania Jane Magnusson: Bergman 100
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 1.rész
• Soós Tamás Dénes: A Nyugat alkonya Nemes Jeles László: Napszállta
• Pető Szabolcs: Fába vésett történelem Beszélgetés Szabó Attilával
• Lichter Péter: A roncsolódás melankóliája Kerekasztal-beszélgetés a videókultúráról
• Barkóczi Janka: A nagy játék Beszélgetés Kurutz Mártonnal
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Kránicz Bence: Sötét varázsigék Alan Moore képregényei
• Varró Attila: Sötét oldalak Alternatív képregényfilm
• Huber Zoltán: Papok és kurvák Prédikátor: képregény és tévésorozat
HORROR-TRENDEK
• Hegedüs Márk Sebestyén: Véget nem érő rémálmok Horror és franchise
• Sepsi László: Nevelő szándék Slender Man – Az ismeretlen rém
• Varga Zoltán: Folytassa a sikoltozást! A horrorfolytatások átka
• Fekete Tamás: Egyedi példányok A Predator-filmsorozat
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A halál másfél órája Erik Poppe
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Embernek csúnya, szörnynek szép Határeset / Kékről álmodom
• Margitházi Beja: Idegenek, ismerősök A monostor gyermekei; Könnyű leckék
• Kolozsi László: Csiki-csuki Nyitva
MOZI
• Soós Tamás Dénes: A néma forradalom
• Huber Zoltán: Downrange
• Baski Sándor: Izlandi amazon
• Lichter Péter: Keresés
• Varró Attila: Egy kis szívesség
• Kovács Kata: Briliáns válás
• Vajda Judit: Bűbájosok
• Kovács Gellért: Nevem Thomas
• Pethő Réka: Alfa
• Kovács Patrik: Az utolsó pogány király
• Kránicz Bence: Sötét bűnök
• Benke Attila: Peppermint – A bosszú angyala
• Hegedüs Márk Sebestyén: Victor Crowley
• Sándor Anna: Sötét folyosók
DVD
• Pápai Zsolt: A rodeós
• Benke Attila: Fábri Zoltán 100 (Gyűjteményes kiadás II.)
• Kovács Patrik: Telivérek
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Varga Zoltán: Grease

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Bár

Formatált valóság

Kriston László

Külvárosi gyár helyett belvárosi bár. Reality show magyar módra a Viasat3 csatornán.

 

A Big Brother a formatok (azaz a nemzetközileg értékesített licencműsorok) között új mixműfajt hozott létre: ez már nemcsak reality show, hanem docu-soap, ami az elektronikus bulvárújságírás, a kandi kamera és a szappanopera botrányszagú keverékének tekinthető. Mint minden divatos dolog, ez is trenddé válik, a világ képernyőit elözönlik a hasonmás formatok: a lakatlan szigeten játszódó Survivol után itt a nagyvárosi valóság kellős közepébe tenyerelő műsor, a Bár. Ebben tizenegy versenyzőnek az Andrássy úti Fashion Cafét kell tíz héten át üzemeltetnie a WC takarításától kezdve a szombat esti buli megszervezésén át a vendégek pesti aszfalton történő becserkészéséig.

 

 

Adj király (bár)katonát!

 

Úgy tűnik, a Bár pontosan azért a legszerencsétlenebb reality show, mert nem különíti el igazán szereplőit megszokott környezetüktől. A Fashion Café felett ugyan be vannak zárva egy lakásba, amiből csak ritkán léphetnek ki, a szeparáció azonban nem válik vizuális tényezővé, következésképp alig tudatosul a nézőben. Az Erődben (Fort Boyard) a látóhatárig húzódó tenger, a Big Brotherben az égbe nyúló deszkakerítés „sterilizálja” a szereplőket, és látványként támasztja alá a szokatlan élethelyzetet: az összezártságban előrehaladó kieséses versenyt. Az atmoszféra megteremtéséhez rendkívül kézenfekvő vizualizált klausztrofóbia helyett a Bárban ennek a pszichológiai feszültségnek egyfajta dumálós verzióját kapjuk (kapnánk), ez viszont olyan illékony, rendkívüli koncentráltságot igénylő valami, ami csak a legjobb kamaradrámákban vagy minden ezredik dokumentumfilmben jön át. Ennek persze itt nyoma sincs; ami marad, az a verseny ál-dramaturgiájának papírízű dokumentarizmusa. Nincs fizikai tétje a meccsnek: nem vizualizálódik az a nyamvadt ötmillió forint, elvész a szavak között.

A szeparálás hiányának oka elvileg (!) az, hogy ezúttal a reality show interaktív verziójáról volna szó. A műsorból valahogy ez mégsem derül ki, az alkotók nem aknázzák ki az ebben rejlő lehetőségeket, hiányzik az egységes arculat: tessék, ez egy interaktív buli, szabad a vásár, kapcsolatba léphetsz a versenyzőkkel, gyere be a bárba vagy írj nekik. Amikor például a közönség kedvenc versenyzője olyan e-mail-t kap, amelynek tárgya leplezetlen felhívás táncra („ha szexre vágysz, írj, nem bánod meg, méreteim...”), a címzett idétlenkedve mutogatja a levelet versenytársainak, vagy amikor lelép a női WC-be egy másik rajongójával, akkor másodpercekig olyasfajta szituáció van jelen, amelyről e formatnak – kitalálói szándékai szerint – szólnia kéne: a nézők arcában mint tükörben való megméretkezés, amikor a személyiséget megérinti a nagy betűs Közönséggel folytatott elsöprő horderejű interakció, átalakulás megy benne végbe vagy akár változatlan marad. Pedig a docu-soap alapeleme a figurák fejlődése, ami napról napra a képernyő elé ülteti a nézőt: hogyan bírják ezek összezárva és azzal a tudattal, hogy minden mozdulatukat a fél ország nézi?

Ehelyett a szeparáció rosszabb útját választották a műsor készítői: összezsugorodik a világ – miközben minden apró pitiáner dolog felnagyítódik. A több milliós tét a több hetes látóhatáron túlra kerül, s a bárban kapott fizetés marad a látószögön belül. A műsorban hosszú perceket szánnak arra, hogy a bár működésével foglalkozó versenyzők gondjait, munkaértekezleteit közvetítsék (elégedetlenség a bérek körül, alternatív megoldások, például jatt-ládák létesítése), ez azonban visszatetsző analógiát szül. Visszacsöppenünk a Budapesti Iskola dokumentarista filmjeinek világába, pénzükért hajtó, boldogulni akaró fiatalokat látunk, mintha épp Ozsda Erika protestálna a nagyobb órabérért, csak a helyszín nem a külvárosi gyár, hanem a belvárosi bár...

 

 

Reality szócséplés

 

Először ott csavarnak egyet a sorozat készítői a valóságon, amikor szabályokat állítanak fel a versenyzőknek, vagyis azok nem viselkedhetnek természetesen. Benne hagyják viszont a műsorban, hogy a szerkesztő miképpen szúrja le az egyik versenyzőt, amiért felkeléskor nem kapcsolt rögtön, és 45 percen át nem vette fel a mikroportot. Vagyis nem esett le neki a tantusz, hogy műsorban van, és végre magánéletet kezdett élni. Ezt a „kulisszák mögötti” incidenst nyilván azért mutogatják a műsorban, mert azt hiszik, hogy roppant életszagú…

A második csavar: a hazai Bár 25 perces. Ez nem tesz jót a műfajnak, nincs idő az életszerű üresjáratok, keresetlen pillanatokra, vágni kell, klipesíteni, egységessé gyúrni a spontán történést, amely így elveszti még a valósághűség maradék látszatát is. A nyugati Big Brotherek általában túllépik az 50 percet is – a sűrítés így nem annyira tolakodó, kevésbé válik nyilvánvalóvá a valóság megerőszakolása.

A Big Brother azért izgalmas, mert süt a képsorokból a kandi-hangulat, a kamera voyeur-szemszöge gerjeszti a televíziózás adrenalinját – és a nézettséget. Az Erődben azért van feszültség, mert érdekesek a fizikai erőpróbák, van min izgulni. Ott a tévés műsorokban egyre inkább teret nyerő reflexivitásnak (lásd Filmvilág 2000/11. számában Bóna László írását) van funkciója: egyszer az intimitás határainak leomlására, máskor „a kaland”-ra irányul. A Bárban azonban már nincs mire reflektálni, mivel e két elemet csendesen mellőzték a programból. A versenyzők állandóan arról beszélnek, hogy a héten ebben és ebben az ügyben miféle feszültségek támadtak közöttük, látni azonban már nem látjuk ezeket. Jobb esetben a kandi-perspektívából rögzített felvételek fél perces illusztrációkként jelennek meg a véget nem érő reflexív szócséplés közben. A végeredmény: csak mesélik a realitást („tegnap feszültség volt köztünk”), és ez nagy baj van.

Ha valaki a reality-t keresi, menjen fel a Viasat3 honlapjára, és nézze meg azt, amit a nonstop működő webkamerák közvetítenek. Ott talán van valami realitás. Meg abban is lehet, amit a vendégek beszélgetnek egymás közt a bárban az asztalaiknál. Csakhogy ők statiszták maradnak. Pedig ez lenne az igazi docu-soap, ők élik az igazi életet – amit meg kéne lesni –, nem a megszoksz-vagy-megszöksz dramaturgiában áldrámázást folytató kísérleti nyulak.

Nehéz pontosan érzékelni, hogy a magyar televíziózásban dolgozók szakmai hozzáértése és érzékenysége egyre romlik vagy stabilan rossz… Amilyen formatra rálépnek, ott fű nem terem – de még magas nézettség sem. Szegény versenyzők, már a Nagy Testvér sincs velük, legfeljebb néhány szerencsétlen magyar tévénéző, aki nem tud átkapcsolni a külföldi verziókra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3462