KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/szeptember
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: Az utolsó modernista Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
• Szivák Bernadett: Sellők és rinocéroszok Beszélgetés Traub Viktóriával
• Varga Zoltán: Oroszlán/idomár A Leo és Fred-sorozat
• Tóth Péter Pál: A Hugó Jutalomutazás Dárday Istvánnal
• Mészáros Márton: Könnyű leckék Beszélgetés Zurbó Dorottyával
A SOÁ EMLÉKEZETE
• Ádám Péter: A feledés mélyvizében Claude Lanzmann (1925 – 2018)
• Rózsa János: A szerződés
• Závada Pál: A szerződés
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Próféta voltál? Zolnay Pál (1928-1995)
A MESEÍRÓ MESÉJE
• Fekete Tamás: Mese-terápiák Meseírók filmes életrajzai
• Varró Attila: A képzelet pikareszkjei Terry Gilliam meséi
• Varró Attila: A képzelet pikareszkjei Terry Gilliam meséi
• Pethő Réka: Feminista mesevilágok Angela Carter
A TITKOS ITÁLIA
• Paár Ádám: A szicíliai tragédia Olasz maffiafilmek
• Kovács Patrik: Kallódó emberek Paolo Sorrentino
PERZSA TÜKÖR
• Varró Attila: Harminc madár Teherán – Fajr 2018
• Benke Attila: Csador nélkül Iráni rendezők amerikai zsánerfilmjei
FESZTIVÁL
• Schreiber András: A változatlanság diadala Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Baski Sándor: Kijutni a labirintusból Tegnap
• Czirják Pál: Magányos kamaszok Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
• Kránicz Bence: Az ébredő erő Csuklyások – BlacKkKlansman
MOZI
• Vajda Judit: A jelenés
• Varró Attila: Kaliforniai rémálom
• Soós Tamás Dénes: Eldoradó
• Kovács Patrik: Sötét elmék
• Roboz Gábor: Ahol a gonosz lakik
• Baski Sándor: Meg - Az őscápa
• Géczi Zoltán: A kíméletlen
• Varga Zoltán: Hotel Transylvania 3: Szörnyen rémes vakáció
• Huber Zoltán: A védelmező 2.
• Benke Attila: Mission: Impossible: Utóhatás
• Sándor Anna: Az én hősöm
• Árva Márton: Végállomás: esküvő
DVD
• Hegedüs Márk Sebestyén: M:I-1 Mission: Impossible
• Pápai Zsolt: Tébolyult
• Géczi Zoltán: Lázadók
• Gelencsér Gábor: Pál, Krisztus apostola
• Kovács Patrik: Csak most kezdődik
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Magyar plazma

Kivetítő

Reményi József Tamás

A foci már nem kultikus ünnep, hanem szappanopera, a meccsek végtelen sorából választ magának csillagot a néző.

 

Egy akusztikus arc. Vonásait a hangja hordozza, naprakész és lelkes, de éles, mindent betöltő, minden látványra rátelepül. Szünet nélküli arc. A fociriporter. Nem ismer kegyelmet, szemlélődő türelmet, egyetlen pillanatra sem engedi a képernyőn látottakat földolgozni, sőt követni sem: ő minden elősütött információját, statisztikai adatát, kis színesét és jópofaságát belénk tömi, nem mehet kárba egy morzsája sem, függetlenül attól, mi zajlik a pályán. Nem hagy izgulni, egy akció kibontakozásán álmélkodni, a játék dramaturgiájában gyönyörködni. Beszél és beszél és beszél: „az Arsenalnak zsinórban ez a tizenkettedik olyan mérkőzése, amelyen az első kilenc percben nem kapott gólt, ebből nyolcszor Lehmann állt a kapuban, akinek egyébként kedvenc háziállatát a múlt héten egy rosszindulatú kinövéssel operálták, ezért kérdéses volt, hogy a kapus mentálisan milyen állapotban…. de Henry már az ötösön jár, gól!” Sokszor az egyetlen, a sorsdöntő gólt kapjuk a nyakunkba így, észrevétlenül, az akusztikus arc mögé rejtve.

Akár a képernyőn kívüli életben, ha van még ilyen. Ott sincs előkészítve a „poén”, utólag derül ki róla, hogy a sors annak szánta, s ebben az értelemben a mi riporterünk józan, adekvát elme. Csakhogy a foci, tudjuk, előadás, kedvező esetben egy szabatos angol tévékrimi és egy amerikai akciófilm között félúton. Ehhez nem szpíkernek, hanem figyelmes és empatikus narrátornak kell asszisztálnia, ha jól csinálja, dúsítja a drámai anyagot, ha nem…

A televíziózás hőskorában felrótták az első közvetítőknek a szűkszavú, „álmos” szövegkíséretet, hiszen az otthoni drukker a rádiósok kényszerű beszédáradatával együtt a felajzottságukat is megszokta, így képzelhette át magát a stadionba. Aztán hosszú időre polgárjogot nyert a látványnak alárendelt visszafogottság. Nálunk ennek még a Kádár-kori ejtőző közhangulat is alájátszott, a békés ernyedés a tömegesen beszerzett készülékek, a sör és a család háromszögében. Az információs társadalom azonban ma újra tempót diktál a tévésnek is, s minthogy fölösleges közölnie, ha valamelyik csatártól elpattan a labda, az elpattanással keletkező üresjáratot ki kell tölteni, mondjuk, a labdatípus gyártásának, mintájának, valószínű jövőjének ecsetelésével.

Elpattan. A hazai meccsek az egy percre jutó információáramlási lehetőségek szempontjából ideálisak… Csakhogy még fájóbbá teszik a stadionérzet hiányát. Apák és fiúk, ha akarják s a környezet engedi, akár naponta több meccset is végignézhetnek a tévében – ha nincs BL, EB, VB, akkor a portugál bajnokságot vagy a német másodosztályt, a dél-amerikai kupát, az Afrika-kupát, ha véletlenül egyik sincs, még jöhet egy utánpótlás-selejtező Norvégiából, de csupán az élmény tárgyát illetően kapnak mást, mint a csatornákon fogható vagy a kölcsönzőkből kihozott filmek esetében, az élmény karaktere ugyanaz: elmerülni egy másik világban, amelyet a magyar valóság másutt, mint a képernyőn, nem kínál. A meccs kultikus ünnepként megszűnt, meccsek sorozata van, végeérhetetlen szappanopera, annak hősei közül választ magának csillagot a néző. De csak úgy van köze hozzá, mint bármely más fikcióhoz.

A valóságos meccs egy héttel a bírói sípszó előtt kezdődött, az elővételi pénztáraknál, ahová el kellett villamosozni, ott a kígyózó sorokban türelmesen ácsorogni, esélyeket latolgatni, s ha szerencséd volt, épp jött kifelé Ebedli a székházból (talán még ma is ott a felirat az Üllői úti felüljáró oszlopán: „Ebedli a király!”). A valóságos meccsnek pázsit-, tökmag- és esőkabátszaga volt, a szabadtéri cigaretták füstje meg olyan, mint a tábortüzeké. A „csapatod” kiválasztása családi esemény, a kedvenc focistádé nemzedéki kérdés. A valóságos meccs legfontosabb pillanata az volt, amikor a homályos feljáró tetején kiléptél a tribünre, körülnéztél, s a megérkezés semmi máshoz nem hasonlító ujjongása töltött el.

Egy Boca Juniors–Sao Paolo meccsre nem vehetsz jegyet. És Ebedli nem ott játszik.

Az apa ma röstelkedés nélkül nem mutathatja be a fiának, hol is lehetne az a házon kívüli, másik otthon egy-egy szombat délután. A beavatás a futball csodájába képernyő előtt, társas magányban zajlik. Mintha A halál ötven óráját a margitszigeti szabadtéri mozi helyett a háló-dolgozó-nappali szobában a kihúzhatós ágyról Junosztyon néznék. De nem segít ezen egy nagyobb képernyő sem, legföljebb jobban kivehetők a szappanopera hőseinek vonásai, ám a tekintet nem kóborolhat szabadon az arénában.

Az apa ebbe hajlamos beletörődni. Kényelmes is, önző is: neki már „megvolt”. De a fiú közönségre vágyik, ösztönösen érzi, hogy a játéknak akkor részese igazán, ha publikum van körülötte, ha sokak feszültsége, lelkesedése rezonál az övére, a maga érzéseit megoszthatja másokéval. Mámorosan szurkolni nem lehet magányosan.

Erre szolgál a kivetítő. Lenyűgöző mérete praktikus, sokan, sokfelől nézhetik. De az illúzió lényege az, hogy egybegyűjt, összehoz, mintha a lelátón volnál, találkozol, fölismersz, utálkozol, átveszel egy rigmust, ostobaságokat és trágárságokat skandálsz, mert jelen van az ellenfél tábora is, van kihez képest szenvedélyesnek lenni. Mintha Perec, a mozgóárus ott araszolna a sorok között. Égnek a tábortüzek.

BL-döntő. Éjfélre jár, az apa kocsival a gyerekért indul, az utcák már csöndesek Pesten is, akár egy faluban, aztán hirtelen szembeözönlő csoportok, összekapaszkodó srácok éltetik a győztest. Jönnek a kivetítő felől. A fiú ott áll a sarkon, a barátai már hazamentek. Pulóvert persze nem vett föl, a nyaraláskor kapott vörös futballmezben fagyoskodik. Szótlanul és ellenségesen ül be a kocsiba. A végsőkig el van keseredve: valahol Párizsban vereséget szenvedett egy londoni klub. Az ő csapata.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8662