KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/szeptember
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: Az utolsó modernista Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
• Szivák Bernadett: Sellők és rinocéroszok Beszélgetés Traub Viktóriával
• Varga Zoltán: Oroszlán/idomár A Leo és Fred-sorozat
• Tóth Péter Pál: A Hugó Jutalomutazás Dárday Istvánnal
• Mészáros Márton: Könnyű leckék Beszélgetés Zurbó Dorottyával
A SOÁ EMLÉKEZETE
• Ádám Péter: A feledés mélyvizében Claude Lanzmann (1925 – 2018)
• Rózsa János: A szerződés
• Závada Pál: A szerződés
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Próféta voltál? Zolnay Pál (1928-1995)
A MESEÍRÓ MESÉJE
• Fekete Tamás: Mese-terápiák Meseírók filmes életrajzai
• Varró Attila: A képzelet pikareszkjei Terry Gilliam meséi
• Varró Attila: A képzelet pikareszkjei Terry Gilliam meséi
• Pethő Réka: Feminista mesevilágok Angela Carter
A TITKOS ITÁLIA
• Paár Ádám: A szicíliai tragédia Olasz maffiafilmek
• Kovács Patrik: Kallódó emberek Paolo Sorrentino
PERZSA TÜKÖR
• Varró Attila: Harminc madár Teherán – Fajr 2018
• Benke Attila: Csador nélkül Iráni rendezők amerikai zsánerfilmjei
FESZTIVÁL
• Schreiber András: A változatlanság diadala Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Baski Sándor: Kijutni a labirintusból Tegnap
• Czirják Pál: Magányos kamaszok Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
• Kránicz Bence: Az ébredő erő Csuklyások – BlacKkKlansman
MOZI
• Vajda Judit: A jelenés
• Varró Attila: Kaliforniai rémálom
• Soós Tamás Dénes: Eldoradó
• Kovács Patrik: Sötét elmék
• Roboz Gábor: Ahol a gonosz lakik
• Baski Sándor: Meg - Az őscápa
• Géczi Zoltán: A kíméletlen
• Varga Zoltán: Hotel Transylvania 3: Szörnyen rémes vakáció
• Huber Zoltán: A védelmező 2.
• Benke Attila: Mission: Impossible: Utóhatás
• Sándor Anna: Az én hősöm
• Árva Márton: Végállomás: esküvő
DVD
• Hegedüs Márk Sebestyén: M:I-1 Mission: Impossible
• Pápai Zsolt: Tébolyult
• Géczi Zoltán: Lázadók
• Gelencsér Gábor: Pál, Krisztus apostola
• Kovács Patrik: Csak most kezdődik
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Délkelet-Ázsia

Hotel Mekong

A felszín alatt

Nánay Bence

Apichatpong Weerasethakul két évvel ezelőtt Arany Pálmát nyert. Idei filmje kompromisszumot nem ismerő, keményvonalas kísérleti film, melynek igazi főszereplője a Mekong folyó.

Mihez kezdjen egy olimpikon, miután átvette az aranyérmét? Mitévő legyen egy biológus Nobel-díjjal a zsebében? Nem nagyon van már mit bizonyítaniuk ezután. És mihez kezd egy filmrendező, miután megkapta az Arany Pálmát vagy az Arany Oroszlánt?

Vannak filmrendezők, akikre semmilyen módon nem hat a fesztiválsiker. De jól kivehető tendencia, hogy sok kísérletező kedvű filmes egy-egy nagyobb fesztiváldíj után még inkább kísérletező kedvű filmeket készít. Tsai Ming-Liang például 1994-ben Arany Oroszlánt kapott a Vive L’Amourért, ami eleve nem volt a hagyományos elbeszélés mintapéldája, de utána még sokkal formabontóbb műveket készített. Jia Zhang Ke a 2006-os, Arany Oroszlánt nyert Still Life-ja után készítette el a műfaji kereteket leginkább feszegető 24 City-t. A legradikálisabb példa talán Abbas Kiarostamié, aki a Cseresznye íze Arany Pálmája és a Szelek szárnyán velencei sikere után készítette el 2003-ban a még a legedzettebb fesztiváljárók számára is a nézhetőség határait feszegető Five-ot, amely mindössze öt beállításból áll és abszolúte nélkülöz mindenfajta narratívát.

Ez a trend persze nem teljesen meglepő: egy Arany Pálma vagy Arany Oroszlán után sokkal könnyebb pénzt kapni egy következő filmre, és – ami talán még fontosabb – sokkal könnyebb forgalmazót is találni. A rendező tehát olyan filmet készíthet, amihez kedve van – kompromisszumok nélkül.

Apichatpong Weerasethakul új filmje szépen illeszkedik ebbe a trendbe. A két évvel ezelőtti Arany Pálma után a rendező idén egy alig egy órás filmmel jelentkezett, amelyet csak információs vetítésen mutattak be Cannes-ban. A kritikai fogadtatás egyértelműen negatív volt – még a két évvel ezelőtti Boonmee bácsi osztatlan rajongóitól is.

A Thaiföldet és Laoszt elválasztó Mekong folyó partján, egy szállodában játszódik a film – innen a cím. Narratív filmnek indul: egy fiatal fiú és egy lány óvatosan kezdődő kapcsolatát látjuk kibontakozni. De elég hamar kiderül, hogy itt nem lesz hagyományos történet. Az erősen rögtönzöttnek ható beszélgetések hangját a rendező néha lekeveri, máskor a színészek a dialógus után vidáman a kamerába néznek. Kicsit Godard maoista filmjeire emlékeztető bájos amatőrfilmezésbe oltott brechti elidegenítéssel dolgoznak ezek a jelenetek. Ha a Hotel Mekongot a Boonmee bácsi folytatásaként nézzük, nagy csalódást fog okozni.

De a Hotel Mekong nem a Boonmee bácsi folytatása. E tekintetben igen félrevezető volt a nagy felhajtással övezett cannes-i bemutató. Sokkal inkább a rendező videó-installációinak sorába illeszkedik. Weerasethakul a filmkészítést az egyik legkomolyabb hagyományokkal rendelkező kísérleti filmes műhelyben, a chicagói Art Institute of Chicagóban tanulta, ahol a filmkészítést egyértelműen a kortárs képzőművészet egyik alfajának tekintik. És Weerasethakul már évekkel a cannes-i siker előtt nagy elismertségnek örvendett nemcsak mint az alternatívabb filmfesztiválok (Rotterdam, Vancouver, Buenos Aires) üdvöskéje, de mint a videó-installáció műfajának egyik legeredetibb kortárs művésze is. Az 2006-os Ismeretlen erők (Unknown Forces) című installációja például a világ sok modern művészeti múzeumát bejárta. A Hotel Mekong sokkal inkább értelmezhető Weerasethakul videó-installációs életművének részeként. A két évvel ezelőtti cannes-i siker miatt azonban ezt a filmet nagyságrendekkel többen fogják megnézni, mint akár leggyakrabban utaztatott videó-installációit.

A Hotel Mekongot tehát kétféleképpen lehet nézni: mint narratív játékfilmet és mint nem-narratív kísérleti filmet. Ha narratív játékfilmként nézzük, nem túl jó – sőt, helyenként már-már kínos. Ha viszont nem-narratív kísérleti filmként, akkor nagyon jó. A rendező nem nagyon segít nekünk e dilemma eldöntésében: különböző történetcsírákkal újra és újra arra próbálja rávenni a nézőt, hogy narratív filmnek tekintse művét. De ezek a történetcsírák a film vége felé egyre inkább elmaradoznak, és az utolsó, több perces beállításban – ahol csak a hömpölygő Mekongot láthatjuk, diagonális kompozícióban – egyértelművé válik, hogy ez a film nem történetet próbál mesélni.

Talán Abbas Kiarostami már említett Five című filmje felől közelíthető meg a Hotel Mekong a legkönnyebben. A Five teljes egészében nem-narratív film, nincs történet, nincs azonosulás, csak képek vannak. Öt beállításból áll a film. A tengerparton a hullámok egy fadarabot sodornak a partra. A parton távolról embereket látunk, nem világos, mit csinálnak és miért. Néhány kóbor kutya a téli tengerparton. Kacsák sétálnak előbb a kép bal oldaláról a jobbra, majd vissza. Végül a leghosszabb jelenetben az éjszakai tópartot látjuk viharban, majd szép lassan felkel a nap. Ez az öt beállítás hetvenöt percig fut. Az ilyen mindenfajta történés nélküli képeket Kiarostami előszeretettel használta korábbi narratív filmjei végén: a történet kikopik ezekből a filmekből és maradnak a képek. A Five viszont már kizárólag ezekből a történet nélküli képekből áll.

Weerasethakul korábbi játékfilmjei sok tekintetben hasonlóan épülnek fel, mint Kiarostami narratív alkotásai: ő is szinte végletekig provokálja és feszíti a néző azonosulását a szereplőkkel – például a Trópusi betegség egy órán át tartó vérfagyasztó tigrises üldözési jelenetében. De míg Kiarostaminál ezt az azonosulást csak a film végének történet nélküli képei oldják fel, Weerasethakul az azonosulást ösztönző történeti elemeket a történet nélküli képek mellé helyezi. Videó-installációi esetében ez szó szerinti egymás mellé helyezést jelent, de játékfilmjei is ezzel a módszerrel dolgoznak – diptichon-szerű szerkezettel – például a Szindrómák és egy évszázad vagy a Trópusi betegségek.

A Five ott kezdődik, ahol Kiarostami többi filmje befejeződik: az általában a történetet lezáró történet-nélküli képeket tartja ki a rendező – ezúttal hatvanöt percig. És a Hotel Mekong is ott kezdődik, ahol Weerasethakul játékfilmjei már nem feszegethetik tovább a narratíva határát. Az ezekben a filmekben a történet ellenpontjaként szolgáló nem-narratív képekről kapunk egyórás nagyítást.

A Hotel Mekong nem annyira radikális, mint a Five. Igazi – néha vicces, néha szomorú – párbeszédeket kapunk itt, és még azonosulni is lehet a szereplőkkel, sőt, talán még izgulni is lehet értük olykor-olykor. De ennél sokkal fontosabbak a Mekong folyó partjáról készült leheletfinoman kidolgozott kompozíciók.

A folyó kicsit hasonló szerepet tölt be itt, mint Weerasethakul korábbi filmjeiben a dzsungel. Sem a dzsungel, sem a Mekong nem pusztán thaiföldi couleur locale. Az őserdő a rendező szinte minden eddigi művében (a videó-installációkat is beleértve) a rá leginkább jellemző alkotói módszert, a néző folyamatos elbizonytalanítását szolgálja: az őserdőben nem látni, mi van az orrunk előtt levő bokrok és fák mögött – a néző nem tudhatja, mi történik ott. A dzsungel jelenléte folytonos titokzatosságot visz ezekbe a filmekbe.

A Mekong folyó e tekintetben talán még az őserdőnél is szerencsésebb választás Weerasethakul részéről. Itt is megvan a titokzatosság – nem tudni mi van a békésen hullámzó felszín alatt. De a folyó esetében a felszín lassan hömpölygő nyugalma ellenpontozza a nyugtalanságot keltő bizonytalanságot. A Mekong egyszerre jelent potenciális veszélyt és hallatlan nyugalmat. Emiatt a kettősség miatt lesz a film igazi főszereplője a lassan hömpölygő Mekong folyó.

Tarkovszkij Solaris-ában, a híres lebegés-jelenet végén látunk hosszú másodpercekig egy lassan hullámzó víztömeget, amelyet hasonlóan nehéz (bár a Bach zene miatt talán kicsit könnyebb) értelmezni. Aki számára emlékezetes ez a jelenet, talán a Hotel Mekongot sem fogja unni.

Hotel Mekongthaiföldi, 2012. Rendezte és írta: Apichatpong Weerasethakul. Kép: Apichatpong Weerasethakul. Zene: Chai Batana. Szereplők: Jenjira Pongpas, Maiyatan Techaparn, Sakda Kaewbuadee, Chai Bhatana, Chatchai Suban. Gyártó:Illuminations Films. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 61 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/09 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11214