KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/augusztus
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Nemes Z. Márió: A Nagy Szakadék Xenoökológia a természet „halála” után
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Ráncok a lélekben Zolnay Pál (1928-1995) – 2. rész
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Varró Attila: Végtelen világ Sarkvidéki ökohorror
• Pernecker Dávid: Annyi mindent nem láttunk még Bolygónk, a Föld 2.
• Barotányi Zoltán: Fentről minden szebb Volt egyszer egy bolygó
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Szembe nézni, nem megtörni Alex Garland
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Lélekmérnök önarcképek Kádár-kori álmok
• Soós Tamás Dénes: „Feketeseggű lettem” Beszélgetés Csuja Lászlóval
• Kránicz Bence: Eszkimó asszony gyereket nevel Virágvölgy
• Szivák Bernadett: Aki bújt, aki nem Beszélgetés Schwechtje Mihállyal
JURAJ HERZ
• Zalán Vince: Valóságos és képzelt sátánok Juraj Herz (1934 – 2018)
• Varga Zoltán: Macskaszemen keresztül Juraj Herz rémmeséi
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 2. rész
PERZSA TÜKÖR
• Kránicz Bence: A tiltás virágai Jafar Panahi és a cenzúra
PASOLINI
• Csantavéri Júlia: Archaikus modernitás Pasolini és a görög mítoszok
KÖNYV
• Mészáros Márton: Közép-Európából importálva Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood
• Varga Zoltán: Párhuzamosok találkozása Lichter Péter: Utazás a lehetetlenbe
• Schubert Gusztáv: Keserű igazságok Gervai András: Állami álomgyár
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Labdarúgó-világbajnokság A bíró szeme
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy nyáron át énekelt Nyár
• Baski Sándor: Nem vagyok boszorkány Nők pórázon
• Pethő Réka: Hatását vesztett optimizmus Könyvesbolt a tengerparton
• Benke Attila: Drogbárók végzete Sicario 2. A zsoldos / Escobar
MOZI
• Varró Attila: Skate Kitchen
• Vincze Teréz: Ízlés szerint fűszerezve
• Baski Sándor: A kutyám nélkül soha
• Kovács Patrik: Szupercella 2: Hades
• Tüske Zsuzsanna: Sodródás
• Huber Zoltán: Felhőkarcoló
• Benke Attila: Hangya és Darázs
• Varga Zoltán: A hihetetlen család 2.
• Parádi Orsolya: Papás-babás
• Soós Tamás Dénes: Haverok harca
• Kovács Kata: Túl szexi lány
• Fekete Tamás: Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA
DVD
• Benke Attila: Megcsalási engedély
• Pápai Zsolt: Sidney Hall eltűnése
• Géczi Zoltán: Sötétségben
• Kovács Patrik: Gyerekrablók
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Franciaország sötét oldala

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Eltűnt mozik nyomában

Fordított világ

Kelecsényi László

A hatvanas évek legtöbb pesti mozija ma már csak emlék: a fényes filmszínházak éppúgy elenyésztek, mint a kispiszkosok.

 

Tele van a világ rejtett balkezesekkel. Óvónénik, tanítónők raja szoktatta rendre a balogokat. Merészelj csak ballal nyúlni a tejszínes kakaóért! Kapsz helyette cikóriát. Kaptunk is. Mármint cikóriát. A moziműsor javarészt pótkávéból állt össze. Nézhettünk szovjet kémfilmet az áhított James Bond, alias Sean Connery helyett, nézhettünk európai indiánt kékülő ORWO-filmeken Gojko Mitič személyében, sebtében összeütött szocialista revüfilmet (Napfény a jégen) tengerentúli eredetije helyett. Minden hamis volt, másolat, rejtetten átcsempészett vagy itthon utánzott vacak licenc. Legalább így valamelyest szabadnak tudtuk magunkat.

 A vetítőkben is megfordult velünk a világ. A moziban el lehetett tévedni. Nem mindenki volt fogékony a csábításra, de sokan elveszítettük a fejünket a vetítőhelyek közelében. Én már az utcán eltévedtem. Amikor először küldtek el jegyet venni az egykori Ady moziba (lábjegyzetben érdemes lenne felsorolni az illető intézmény korábbi és későbbi neveit, funkcióit), anyám még utánam szólt: „a Dohány utcán menj, arra rövidebb”. Szót fogadtam. Aztán álmélkodtam, hová jutok el. Gyerekagyamban a Rákóczi út és a Dohány utca párhuzamosan futottak. Mit sem tudtam róla, hogy a háromszög átfogója mindig rövidebb a két befogó hosszúságának összegénél. Hogy a Rákóczin és a Tanács körúton tovább tart a gyaloglás ehhez a mozihoz. Később jól megtanultam a leckét, Nagy-Budapest térképével a fejemben indultam kalandozásokra a Fővárosi Moziműsor útmutatása alapján.

A Filmmúzeum – maradjunk csak ennél a névnél, hiszen legfényesebb korszakát akkor élte ez a pincemozi, mikor így hívták – másként is megbolondított. Ha alászállt az ember a legalább kétemeletnyi mélységbe, megint csak eltévedhetett. Ugyanis baj volt az oldalhelyességgel. Odalenn a bal volt a jobb, és a jobb a bal. Nem lehetett megszokni, hiába tudtuk majd mindnyájan, mégis sokszor más oldalon kerestük a helyünket. Itt már az ötvenes-hatvanas években lehetett baloldaliból egy csapásra jobboldalivá válni – és megfordítva.

Lenn, a város gyomrában, a biztosító társasági bérház mélyében, az egykori mulatóban majd háborús óvóhelyen orwelli leckét kaptunk. Megtanulhattuk, ha nem tudtuk volna, egyenlőség van, ám vannak nálunk egyenlőbbek. Néha mi is az utóbbiak között találtuk magunkat. Voltak ugyanis hajnali vetítések. Így láttam itt a Psychót: gimista osztálytársunk papája volt az üzemvezető, elnéző kézmozdulattal intett, siessünk lefelé, mindjárt kezdődik a zugvetítés a tiltott dugáruval.

Tiltott vagy alig tűrt csemegék a délutáni bérleti előadásokon is akadtak. Regélni kell, mint nagyapó az unokáknak, hogy volt idő, mikor művészfilmekért (sajnálom, nincs erre jobb szavam) ácsorogtunk a sarkon, a Filmmúzeum előtt, s kérdezgettük a be/lemenő boldog bérleteseket, nincs-e átadó helyük. Mindig volt. Godard sosem vetekedett népszerűségben Székely Istvánnal. Az Egy férjes asszonyra könnyebb volt bejutni, mint a Lila akácra.

Így éltünk a szocialista kultúrában. Az érték – elvileg – magasra volt helyezve, csakhogy kik mondták meg nekünk, mi az?! Nyomozni, szaglászni kellett utána, rejtett rábeszélőkre hallgatni, felszenteletlen véleményformálók szemvillanásaira figyelni, aztán rohanni jegyet venni, hogy le ne maradjunk a csak egyszer és csak ott megmutatott műről.

A jegyek, igen a jegyek, azok nevetséges (most már tudjuk: képmutató) módon olcsóak voltak. Ebből is sejthettük volna, hogy egy feje tetejére állított világban élünk. Tízesnél nem került többe a legjobb hely. Adtak nekünk ifjúsági mozibérletet. Azzal kettő forint ötvenért ülhettünk be az elsőhetes mozikba. Idézet is volt a bérleten: „Számunkra a legfontosabb művészet a film.” Persze mint minden ilyen szövegrészlet, ez is összefüggéseiből kiragadva lett odabiggyesztve. Nem a művészetre gondolt, aki mondta, hiszen még a Patyomkin bemutatóját sem élhette meg. A filmhíradó volt a kiemelés tárgya. Az a filmhíradó, amelyben szinte tettenérhetetlenül lehetett mellébeszélni, hazudni. (Szegény Vertov, foroghat a sírjában.)

De hát a mozi végül is majdnem mindig az olcsó hazugságok terepe. (Nézzünk végig egy mostani sikerlistát, miket látunk az élén.) Félreértés ne legyen: kellenek a hazugságok. Az tart életben, az ad napi boldogsághormont – kinek így, kinek úgy. Mindegy, hogy a vásznon (a képernyőt most hagyjuk ki, külön történet az) A bolond Pierrot pereg vagy a legújabb amerikai nézettségi rekorder. A moziban eleve hazudnak nekünk. Mindenki, kivétel nélkül. A filmigazság legnagyobb bajnokai sem tesznek másként. Még Andy Warhol híres/hírhedt huszonnégy órás tényrögzítése is. Nem a filmszalagon, a vetítés módjában van a trükk. Csöndben és sötétben kell lennünk. Ezt várja tőlünk a közmegegyezés. Lelkileg hátratett kezekkel ülünk, és várjuk, hogy a hátunk mögül jöjjön a fény – a fénysugár zenéje, miként Abel Gance határozta meg bonmot-szerűen a filmet.

A csalás már ott van az eredetnél: a camera obscura feje tetejére állítja a képet. A felvevő és lejátszó masina pedig szemünk csökevényességére épít: másodpercenként bizonyos számú képnél többet nem tudunk megkülönböztetni. Inkább elhisszük, mozgást látunk, nem fotósorozatot. Hát akkor nem mindegy, hogy a Corvin (a régi, egytermes, páholykaréjos, cirádás, elegáns Corvin) bársonyszékében ülünk vagy a Zrínyi (alias Olympia, Székely, Hunnia) rabvallató moziszékén?

Óh, azok a mozinevek! Némelyiknek három-négy is akadt az átkeresztelésekben élenjáró korokban. Hadat üzentünk az USA-nak, nosza nekiestek és levették a portálokról az összes angolos hangzású nevet a negyvenes évek elején. Így lett a Cityből Szittya (ma: Toldi), a Hollywoodból Bethlen, a Phőnixből Rákóczi, a Roxyból Attila. Aztán alig tíz év múlva megint. Akkor a szocreál nevek hódítottak. Május 1, Felszabadulás, Ságvári, Szikra, Dózsa, Munkás, Honvéd, Bányász, Terv, Tanács, Kinizsi, Bástya, Gorkij, Marx, Diadal.

A nevek aztán a mozikkal együtt tűntek el a kilencvenes évek bezárási járványában. A felsorolt tizenöt vetítőből ma öt működik moziként – újra más néven (Ságvári = Vörösmarty, Honvéd = Európa, Tanács = Szindbád, Kinizsi = Kultiplex, Diadal = Tabán). Nem is rossz arány, főként, ha tudjuk, így vagy úgy mindegyiknek művészmozi-árnyalata van. Ahol megint csak azokat a becsapós mozgóképeket mutogatják nekünk, melyekben a világ a feje tetején áll, hihetjük, hogy az értelem kormányoz, vagy kellene kormányoznia, hogy szerelemért szerelmet és nem szexet, hazugságot és videót kapunk cserébe, hogy a világ nem a vesztébe rohan, hanem…

Hanem hová? „Ugyan hová, hát moziba!”

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8794