FesztiválPesaroKitárt raktárajtókZsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A Szovjet Filmművészek Szövetsége új vezetőségének jegyzőkönyvéből... 1986. július 17... Az a bizottság, amely a művészeti kérdésekben kialakult konfliktusok kivizsgálására jött létre, közölte álláspontját többek között a Rövid találkozások (1967) és a Hosszú búcsúzások (1970) (rendező: Kira Muratova, Odesszai Stúdió), A villamosítás hazája (1967; Larisza Sepityko); az Iván bárkája (1972; Mark Oszepjan); Egy kút a szomj azoknak (1966; Jurij Iljenko) című filmekkel kapcsolatban. A Szövetség titkársága elfogadta a bizottság arra vonatkozó álláspontját, hogy ezek a filmek helyet érdemelnek a mozivásznakon, és megbízta az A. Plahov elnökségével működő »konfliktusbizottságot«, hogy a Goszkino illetékeseit ilyen értelemben tájékoztassa... „
Az idézet abból a 240 oldalas, olasz nyelvű kötetből való, amely az Új Filmek XXIII. Pesarói Nemzetközi Fesztiválja alkalmából jelent meg a Marsilio Kiadó gondozásában, s a Kelet-Európa ’80 címet viseli. (A másik, több mint háromszázlapos iker-kötet a többi kelet-európai szocialista ország: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, az NDK, Románia és Magyarország 80-as évekbeli filmkörképébe kínál némi bepillantást az olasz olvasónak.)
Hagyomány, hogy Pesaróban soha nem működtek zsűrik, nem osztottak díjakat; ennek ellenére mindegyik évi mustrának megvan a maga felfedezettje. (Talán még akad, aki emlékszik rá, hogy 1980-ban itt rendezték meg Nyikita Mihalkov Oblomov-jának világpremierjét; – s az addig Nyugat-Európában teljesen ismeretlen rendező nevét azóta mindenütt a legnagyobbak között jegyzik.)
Ha létezne valamilyen díj (aminthogy valójában mégiscsak létrejön: a kritikusok, meg a vetítéseknél tolongó közönség nemhivatalos közmegegyezése alapján), annak nyertese idén vitathatatlanul az odesszai rendezőnő: Kira Muratova. A Filmvilág 1987. júniusi – éppen a pesarói szemle napjaiban megjelent – számában kiküldött munkatársunk még azt írta moszkvai beszámolójában: „Kira Muratova nevét valószínűleg senki sem ismeri a világ mozinézői közül” (Székely Gabriella: Verebek és emberek.) Nos, a pesarói bemutatkozás óta Muratova neve szalagcímekben szerepel a nyugat-európai lapok filmtudósításainak élén. A Rövid találkozások – Vlagyimir Viszockij és a rendezőnő főszereplésével – 1967 óta töltötte kényszerpihenőjét a filmraktárakban; a mű ikerdarabja, az 1971-ben elkészült – és szintén csak most napvilágra került – Hosszú búcsúzások így egymás után végignézve egy rendkívül markáns, a köznapi élet legkisebb rezzenéseire is érzékeny tekintettel figyelő, mindennapi hőseit különleges pszichológiai árnyaltsággal ábrázolni képes filmalkotó portréja rajzolódik ki a néző előtt. Amint a Rövid találkozások, úgy a Hosszú búcsúzások is látszólag jelentéktelen mai magánéleti konfliktusokat vetít a vászonra. A középkorú asszonyt elhagyja a férje, s ő a nagyvárosba szakadt fiába próbál belekapaszkodni; – egyre reménytelenebbül küszködve a magány, az egyedüllét keserveivel. A zilált, széthulló családi életek, a saját személyiségük újraépítésével próbálkozó mai asszonyok sorsának kivételes tehetségű ábrázolója az odesszai Kira Muratova. (Akinek hányatott sorsához, adalékként, még annyit: mielőtt végképp a filmes pálya szélére sodorta volna a korabeli bürokraták szemellenzős ítélete, forgatott egy másik filmet is Szürke kövek között címmel; de azt annyira összevissza nyirbálták a „tanácsadók”, hogy a szerző nem vállalta; ezért Ivan Sidorov álnéven jelent meg és tűnt el pillanatok alatt a mozikból... Azt írja a Szovjetszkij Ekran című lap 1987 áprilisi számában: „Mikor a Filmművészek Házában Kira Muratova filmjeiből rendeztek találkozóval egybekötött vetítést, nem hangzottak el hosszadalmasán fecsegő hozzászólások, csak alkotásainak meghatott és elmélyült méltatásai. Az alkotó őszintén és egyszerűen ennyit válaszolt: „Mindig tudtam, hogy filmjeim előbb vagy utóbb napvilágra kerülnek. Csak azt nem hittem, hogy én is megérem ezt a napot”...)
A pesarói mustra főműsorán szerepelt több mint félszáz film közül húsz képviselte a „glasznoszty” jegyében dobozból kikerült szovjet filmeket (mint például Larisza Sepityko már említett, 1967 óta „konzervált” negyvenperces fanyar-keserű kis remeke, A villamosítás hazája; valamint a grúz Tejmuraz Babluani A verebek költözése [az egyórás műről szintén részletes beszámolót közölt a Filmvilág már idézett, 1987/6. száma]; s huszonegy évi doboz-tetszhalál után került közönség elé az ukrán Jurij Iljenko Egy kút a szomjazóknak című, 1966-ban készült, különös szimbólumokban tobzódó, lírai alkotása.) Tizenöt évvel elkészülte után kerülhetett közönség elé – s aratott megérdemelt sikert Pesaróban – Mark Oszepjan Iván bárkája című filmje. A fanyar humorú, máig is frissnek ható alkotás hőse egy kivénhedt bárka sokat tapasztalt kapitánya, aki reménytelen küzdelmet vív a vaskalapos bürokratákkal hajója megjavítása érdekében; a hivatali közömbösség, nemtörődömség betonfalába ütközve magánélete is válságba sodródik... A leningrádi Igor Sesukov tíz évvel ezelőtt készült Viktor Krocsin második próbálkozása című filmje – egy sikeres ifjú bokszoló emlékei révén – a közvetlenül a második világháborút követő időszak Leningrádjának légkörét, nélkülözéseit idézi fel. A sivár, még csak félig-meddig kitoldozott, többszörös társbérleti lakásban élő kisfiú körül csempészek, feketézők, egyéb kétes egzisztenciák raja nyüzsög; a háborús pusztításokat követő állandó hiány, a mindennapi betevő falatok megszerzéséhez szükséges öldöklő küzdelem nem kedvez a példamutató moralitású hősök kifejlődésének... A sivár, lehangolóan hitelesnek ható képsorokat Vlagyimir Viszockij szívbemarkoló dalai kísérik; – állítólag ez is közrejátszott a film évtizedes „hibernálásában”...
Talán e néhány, jellemzésül kiragadott példa is érzékelteti, hogy nem oktalanul fogadta a legnagyobb érdeklődéssel a szovjet „kitárt raktárajtók” filmjeit a pesarói szemle közönsége; az új – illetve külföldön csak nemrégiben megismert, s egy-csapásra világhíressé vált – elismert – szovjet mesterek, Abuladze, Panfilov, German, Bikov, Mihalkov, Paradzsanov (és a névsor még hosszan folytatható) mellett, mögött (és olykor előtt) is készítettek igaz és őszinte, jelentékeny filmeket a Szovjetunióban olyan rendezők – s mint a pesarói szemle műsora jelezte: nem is kevesen –, akiknek a nevét sem hallottuk (hallhattuk) ezidáig.
A pesarói szemle pedig bőségesen kínált egyéb csemegéket is a filmbarátoknak. A Roberto Rossellini emlékének szentelt retrospektív-sorozat éppúgy külön méltatást – és továbbgondolkodást – érdemelne, mint a Méliès, a képteremtő című, páratlan érdekességű sorozat, amelynek műsorán a Mester összesen 39 (!), 1896 és 1912 között készült alkotása szerepelt.
De ha csak az aktualitásoknál maradunk, akkor sem hagyhatjuk említetlenül néhány régi ismerős újrafelfedezését. A bolgár Rangéi Vlcsanov – akit a Napfény és árnyék című 1962-es filmje óta számon tartanak a filmbarátok –, egy visszafogottan nosztalgikus – a 30-as évek bolgár falujának életét fölidéző – filmmel jelentkezett (Az ismeretlen katona lakkcipője). A Budapesten tanult Eduard Zahariev pedig egy moralizáló, pszichologizáló, fülledt légkörű drámával (Kunyhó a nádasban) szerepelt a fesztiválon. (Lásd: Filmvilág, 1985/11. szám) A lengyel Piotr Lazarkiewiez Hullám című másfélórás dokumentumfilmje viszont mintha a lett Juris Podnieks hamar világhíressé vált Könnyű-e fiatalnak lenni? című filmjének az ikerdarabja volna: 1986-ban forgatta a híres-hírhedt jarocini rockfesztiválon, ahol helyüket nem lelő, őrjöngő fiatalok százezrei gyülekeznek. A „hivatalosságok” közül mindenki szeretne szót érteni velük; megszólal a Nőszövetség képviselője éppúgy, mint a Lengyel Ifjúság Szocialista Ligájának képviselője; – csak éppen valamiféle értelmes dialógus kialakulásának a lehetősége nem látszik körvonalazódni. Helyzetkép – kommentár nélkül.
Végül, de nem utolsó sorban: nyolc magyar film is szerepelt az idei pesarói „Kelet-Európai Körkép a ‘80-as években” műsorán. Érthető módon, olyanokat válogattak, amelyek más fesztiválokról eddig többé-kevésbé ismeretlenek a nyugat-európai (de legalábbis az olasz) filmbarátok számára. A rendezők nevének alfabetikus sorrendjében: Bacsó Péter: A tanú, Dárday István–Szalay Györgyi: Átváltozás, Elek Judit: Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társai ügyében, Gyarmati ív Lívia: Vakvilágban, Jancsó Miklós: Jelenlét ( I–II–III), Kézdi-Kovács Zsolt: A remény joga, Szirtes András: Lenz, Tóth János: Shine (Ragyogás). E címlistából is nyilvánvaló, hogy a mostanában kinyitott szovjet raktárajtók szenzációival a mi filmjeink semmiképpen sem vetekedhettek; – de a magyar filmművészet még mindig jó nemzetközi reputációjának jele, hogy gyakorlatilag valamennyi filmünk vetítésénél tele volt a pesarói Teatro Sperimentale nézőtere.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1256 átlag: 5.32 |
 |
|
