KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/augusztus
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Nemes Z. Márió: A Nagy Szakadék Xenoökológia a természet „halála” után
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Ráncok a lélekben Zolnay Pál (1928-1995) – 2. rész
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Varró Attila: Végtelen világ Sarkvidéki ökohorror
• Pernecker Dávid: Annyi mindent nem láttunk még Bolygónk, a Föld 2.
• Barotányi Zoltán: Fentről minden szebb Volt egyszer egy bolygó
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Szembe nézni, nem megtörni Alex Garland
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Lélekmérnök önarcképek Kádár-kori álmok
• Soós Tamás Dénes: „Feketeseggű lettem” Beszélgetés Csuja Lászlóval
• Kránicz Bence: Eszkimó asszony gyereket nevel Virágvölgy
• Szivák Bernadett: Aki bújt, aki nem Beszélgetés Schwechtje Mihállyal
JURAJ HERZ
• Zalán Vince: Valóságos és képzelt sátánok Juraj Herz (1934 – 2018)
• Varga Zoltán: Macskaszemen keresztül Juraj Herz rémmeséi
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 2. rész
PERZSA TÜKÖR
• Kránicz Bence: A tiltás virágai Jafar Panahi és a cenzúra
PASOLINI
• Csantavéri Júlia: Archaikus modernitás Pasolini és a görög mítoszok
KÖNYV
• Mészáros Márton: Közép-Európából importálva Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood
• Varga Zoltán: Párhuzamosok találkozása Lichter Péter: Utazás a lehetetlenbe
• Schubert Gusztáv: Keserű igazságok Gervai András: Állami álomgyár
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Labdarúgó-világbajnokság A bíró szeme
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy nyáron át énekelt Nyár
• Baski Sándor: Nem vagyok boszorkány Nők pórázon
• Pethő Réka: Hatását vesztett optimizmus Könyvesbolt a tengerparton
• Benke Attila: Drogbárók végzete Sicario 2. A zsoldos / Escobar
MOZI
• Varró Attila: Skate Kitchen
• Vincze Teréz: Ízlés szerint fűszerezve
• Baski Sándor: A kutyám nélkül soha
• Kovács Patrik: Szupercella 2: Hades
• Tüske Zsuzsanna: Sodródás
• Huber Zoltán: Felhőkarcoló
• Benke Attila: Hangya és Darázs
• Varga Zoltán: A hihetetlen család 2.
• Parádi Orsolya: Papás-babás
• Soós Tamás Dénes: Haverok harca
• Kovács Kata: Túl szexi lány
• Fekete Tamás: Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA
DVD
• Benke Attila: Megcsalási engedély
• Pápai Zsolt: Sidney Hall eltűnése
• Géczi Zoltán: Sötétségben
• Kovács Patrik: Gyerekrablók
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Franciaország sötét oldala

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sarabande

Bergman estéje

Kúnos László

Concerto grosso négy hangra.

 

Nem sokkal a Sarabande könyvformában való megjelenése után (Filmvilág, 2004/2.) megérkezett a belőle készült film is, melyet Bergman az elmúlt év során, nyolcvanöt évesen, maga forgatott. A Fanny és Alexander után ugyan bejelentette, hogy többet nem csinál filmet, mert a nagy energiát igénylő munkához nincs már fizikai ereje, de az új technika, a stúdió kényelme, a digitális kamera csábítása megtörte önként vállalt absztinenciáját, és – talán újabb prózai és drámai munkái, a Vasárnapi gyerekek, A legjobb szándékok, a Hűtlenek más rendezők által készített filmváltozatai láttán érzett csalódása vagy kielégületlensége hatására is – belefogott a forgatásba. Fokozhatta a csábítást, hogy a Jelenetek egy házasságból két főszereplője, Liv Ullmann és Erland Josephson szívesen vállalta a munkát a sorozat harminc évvel későbbi folytatásában.

A Sarabande persze csak látszólag, a narratíva felszínén tekinthető a Jelenetek folytatásának. Az öregedés, az öregség, az öregkori párkapcsolat és magány, bármilyen szép és fájdalmas is, nem drámai téma, és Bergman hibátlanul működő drámaírói ösztönnel a darab súlypontját a fiatalabbak, Johan fia és unokája szintjére, Henrik és Karin kapcsolatára és konfliktusára helyezte. Ők testesítik meg a teljes visszavonultságban élő öreg Johan életének kudarcát, ők jelenítik meg a szeretetet nélkülöző vagy a szeretettel visszaélő szülő–gyermek-viszony minden nyomorúságát.

A négyszereplős film az egykori Rítushoz hasonlóan páros jelenetek sorozata, melyet Marianne prológus- és epilógus-monológja vezet be és zár le. A két lírai szóló tehát duettek sorozatát foglalja keretbe, a duettek – a nagyszerűen megírt dialógusok – pedig, anélkül, hogy megneveznék, megszólaltatják a domináns érzelmeket, az öregedés és a halandóság fájdalmát, az elvesztett társ utáni sóvárgást, a gyűlöletet, a haragot, a függőség és a függetlenség iránti vágyat. Az érzelmek fúgaszerűen egybefonódnak, és ahogy haladunk előre a darabban, egyre markánsabban szól, Bergman szavával: a concerto grosso négy hangra. A zenei elvek szerint komponált, a zenét és a zenészi életet sokféleképpen érintő műben a címadó zene, Bach ötödik csellószvitjének sarabande-ja – az Őszi szonáta Chopin-prelűdjéhez hasonlóan – el is hangzik a darab hangsúlyos pontján.

Minden együtt van tehát, ami egy jó kamarafilmhez kell, a végeredmény, a nagyszerű, és önmagában is drámaként, filmként „látható” szövegkönyv által ébresztett várakozáshoz képest mégis csalódást okoz. Egy-egy jelenetben, például Johan és Henrik, Henrik és Marianne, Karin és Henrik kettősében, elsősorban Henrik (Börje Ahlsted) és Karin (Julia Dufvenius) meggyőző játékában, teljes fényében ragyog Bergman rendezői tudása, a kamera mélyre hatoló, nyugodt tekintettel időzik a drámai szöveget mondó vagy hallgató, kitűnő színészek arcán. De bármilyen szépen szólnak is az egyes hangok, mégsem szólal meg a concerto grosso, a tételek nem állnak össze egységes zenévé. Nem feszes a ritmus, akadozik a prológus, túl nehezen foszlik le a realitás csomagolóanyaga a lényegi kérdésekről, túl lassan léphetünk csak be a dráma mágikus terébe. Bizonyára felelős érte a két régi művésztárs, Erland Josephson és Liv Ullmann is, akik alakításukban inkább a múltjukból és a rutinjukból élnek. Josephsonnak talán nem volt elég drámai anyaga a jó szerepformáláshoz, Marianne szerepében pedig nem a korábbi Bergman-filmekből ismert érzékeny és szenvedélyes Liv Ullmann jelenik meg, hanem egy ápolt, elsősorban önmagára figyelő, amerikaias küllemű, középkorú asszony. (Tudható: Liv Ullmann nem volt hajlandó levetkőzni és meztelenül megmutatni magát Josephsonnal együtt az utolsó közös jelenetben, a „farkasok órájában”, az öreg Bergman megrendítő ecce homo vallomásában. Amit megmutat: kevés. A megrendülés elmarad.) Zavaró mozzanat, hogy a filmben homályban marad az incesztus kérdése, ami a könyvben még csak kétértelmű megjegyzések és igaztalan vádak formájában villant fel. A filmben hangsúlyt kap: közös ágyat látunk és egy félbemaradt-elutasított csókot. Mást semmit.

Sokat ront a mű élvezhetőségén az is, hogy a magyar forgalmazó alábecsüli közönségét, és szinkronizálta a filmet. A félreértésekben és esetlen, magyartalan fordulatokban bővelkedő fordítást ráadásul az eredetitől hangkarakterben eltérő színészekre bízták.

A film utolsó kettős jelenetében éjszaka van, Johant szorongás gyötri, szűkölve, meztelenül menekül az asszonyi jóság menedékébe, Marianne ágyába, miközben kijelenti, hogy nincs szüksége senkire. Marianne nem sokkal ezután elutazik, felkeresi intézetben élő, szellemi fogyatékos lányát, s meglepődve tapasztalja, hogy életében először valódi anyai érzések ébrednek benne. Ezt köszönheti – köszönhetjük – volt férjénél tett látogatásának. Johant sem ő, sem mi nem látjuk többé.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2393