DVDKísértettörténet (Szellem/Világ)Pápai Zsolt
A Ghost Story –
amerikai, 2017. Rendezte: David Lowery. Szereplők: Rooney Mara, Casey Affleck.
Forgalmazó: Revolutionary. 93 perc.
A tavalyi év egyik
legmeghökkentőbb amerikai filmje egyúttal az egyik legenigmatikusabb is. Ragyogó
alapötletre épülő, izgalmas stíl- és műfajkeverék, amit egyszerre lehet a tradicionális
álomgyári zsánerekhez, valamint egyes modernista remekekhez, pontosabban az
azok hagyományát követő slow cinemához
kötni, de mindezek mellett a film az ötlettelen gagyihoz is odakapcsolható. Kiindulópontját
az 1945 utáni Hollywoodban szép számmal készülő, az élőt a halottal
összeboronáló, és kettejük boldogsága (!) mellett érvelő speciális
melodrámatípus képezi (olyan filmekkel, mint a Jennie portréja vagy A
kísértet és Mr. Muir, sőt a Harvey),
és ezt egészíti ki a játékidő első felében a kortárs slow cinemát idéző tempó,
képkomponálási technika és szcenika, miközben a film második felében néhol a
kísértetház-horrorok hatása is felsejlik.
A történet igencsak
karcsú: a fiatal szerelmesek, „M” (Rooney Mara) és „C” (Casey Affleck) új házba
költöznek, de sokáig nem élnek ott, a fiú ugyanis autóbalesetben meghal. A
halottasházból – immár szellemként – nem a temetőbe vezet az útja, hanem vissza
a szerelméhez, az elhagyott házba, ahonnan azonban „M” hamarosan kiköltözik (de
csak azután, hogy „C” tehetetlen szemtanúként végigszenvedi a lány partnerkeresési
kísérleteit). A film innentől „C” elhatalmasodó magányát követi végig, a minimálban
még reményteljes outsider-léttől a teljes
elhagyatottságig.
A film egyik
különlegessége az időkezelése. Az eddig inkább vágóként ismert, és rendezőként
jobbára csak aprómunkákat jegyző David Lowery hol bátran tömöríti, hol pedig
még merészebben megnyújtja az időt: hatalmas időszakokat alig néhány
másodpercbe sűrít vagy rövid pillanatokat kimerevít. Utóbbi esetekben a kortárs
slow cinema szülőanyját (Chantal Akermant és főművét, a Jeanne Dielmant) és szülőatyját (Tarr Bélát) is megidézi, továbbá
kikacsint a slow cinema olyan kortárs jeleseire, mint Tsai Ming Liang (Goodbye, Dragon Inn) vagy Apichatpong
Weerasethakul (Boonmee bácsi). Ebben
a filmben akár egy „egyszerű” csók is másfél percig tarthat, de a rendező nemcsak
az idő ábrázolásával (a hosszan kitartott snittekkel), hanem a kompozíciókkal
(a statikus kistotálokkal), a takarékos dialógusépítéssel (szó még a szellem
nélküli jelenetekben is alig hangzik) és az akciódramaturgia korlátozásával is
a slow cinemához kapcsolódik (jellemző, hogy „C” balesete nem, csak annak
végeredménye kerül képre).
A Kísértettörténet azon kevés filmek egyike a teljes filmtörténetben,
melyek esetében még az elképesztő ritmuszavarokat is meg lehet érvelni. Ha
ugyanis a szellemek az időn kívül léteznek (már ha léteznek egyáltalán), akkor
– talán – a róluk szóló filmben is szabadon kalandozhatunk a szélsőségesen
lassú és veszettül gyors jelenetek között, a nagy tempóingadozások ugyanis
éppenséggel a hős(ök) időn kívüliségét (is) érzékeltethetik.
Részben az időkezelésből
következően a film szerkezete is zavarbaejtő. Nem könnyű eldönteni, hogy
értelmetlen vagy mívesen többértelmű struktúrával van-e dolgunk, hogy zavaros
katyvasz avagy rétegzett jelentésekkel teli műegész, amit látunk. Mintha a film
félúton állna a kettő között: egyes pillanataiban remekművet sejtet, hogy aztán
a rögtön utána következőben makacsul ne váltsa be az ígéretét. Az egész téma
méltóságát csonkítja például, hogy a szellemként kísértő „C”-re Lowery direktor
a mindenkori kísértetábrázolások unt kliséelemét jelentő – már a XIX. század
végén Georges Méliès által is alkalmazott – lepedőt aggat, ami a kezdetektől
elidegenítőnek tűnik, igaz, a figura magányának ábrázolásakor, mivel nagyon
fotogén ez a jelmez, nem jön rosszul. Elsőre röhejes látvány (a szellem „szeme”
helyén vágott két luk miatt kiváltképpen), de meg lehet szokni, sőt
lassan-lassan kezd gyümölcsöző ötletnek feltűnni.
A film eklektikája
egyszerre vonzó és taszító. Modorosság áll szemben keresetlen bájjal,
kiszámítottság és hatásvadászat mélyértelmű megoldásokkal, értelmezhetetlen
logikai bakugrások izgalmasan váratlan fordulatokkal. Egészében a Kísértettörténet úgy fest, mint egy
talentumos filmfőiskolai vizsgadolgozat, amelynek alkotója eminensül mondja fel
a tankönyvet, miközben a sajátosan hibrid műfaji szemléletével, valamint a
magány és elidegenedés ábrázolásának innovatív megoldásaival hozzá is tesz a
tanultakhoz. Látszik a rutintalanság mind a forgatókönyvön, mind a
kivitelezésen, mégis mintha több lenne ez a film, mint szolgalélekkel
levezényelt, olcsó pastiche. Sok
benne a hulladékanyag, de pár apró igazgyöngyöt is rejt.
Extrák: Audiokommentár a rendező
és stábtagok közreműködésével; kimaradt jelenet; kisfilm a filmzenéről.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
