Magyar MűhelyA rossz árnyékA leselkedő IstenBáron György
„Vagy bízzunk, hogy egy
kandi szem
azért leskel reánk,
és nincs hiába semmi
sem?”
Petri György
Jeles András műveiben
a valóság legalsó és a képzelet legfelső rétege fonódik egybe. A rossz árnyék is a szakrálistól a
profánig, a nyers dokumentarizmustól a költészetig ível.
Egy-egy Jeles-mű
premierje mindig kivételes, ünnepi pillanata a magyar kultúrának. Ez aligha
magyarázható pusztán a megszólalások ritkaságával – amelyek, tekintve a
színpadi játékokat, s a folyamatosan elénk kerülő szövegeket, nem is olyan
ritkák –; azzal a radikális nézőponttal inkább, amellyel Jeles András,
gyakorlatilag színre lépése óta, kivonja magát ebből a kultúrából – „elhárítja
magától” –, s felteszi azokat az alapkérdéseket, amiket nem szokás feltenni.
Ugyanakkor művei a legkevésbé sem bölcselmi traktátusok (a legkevésbé, érdekes
módon, a szövegei): amiről itt, fölöttébb óvatosan, beszélhetünk, jelentékeny
munkássága, s azzal kivívott egyedi pozíciója kapcsán, az egyszerre ethosz és
forma. Ethoszon azt az alkotói magatartást értem, amellyel nem menekül az
úgynevezett „művészetbe”, azaz egy pillanatig sem fordítja el tekintetét
világunk szenvedőitől; formán pedig azt az erőteljes, egyedi filmnyelvet,
amelyben a jelesi világkép megjelenik. Jeles nem „jó filmet” akar készíteni,
mint manapság mindenki (s néhányuknak ez kétségkívül sikerül is), miként nem „jó
könyvet” akar írni, hanem a mozgóképet, a szöveget, a színpadot ehhez a
kérdésfeltevéshez igazítja. Ezért, hogy filmjei már egy-két képsor után
tévedhetetlenül felismerhetők, s ez a magyar filmtörténetből csak Jancsóról,
Tarról, s talán Huszárikról, Bódyról mondható el. Ezzel az esztétikai ítélkezés
alól is kivonja magát, mert számára az esztétikánál fontosabb az etika, s
alighanem egyetért Ottlikkal abban, hogy az igazán fontos művekben mindig van
bőven dilettáns elem, akárcsak azokban az apokrif szövegekben, melyekhez
előszeretettel nyúl vissza.
Ezt a művészi attitűdöt
már negyedszázada pontosan leírta Balassa Péter: „…művészetében ez is alapvonás: a kifinomult forma ütköztetése a
kaotikussal, a felbomlóval, a deformálttal, a befejezetlen töredékessel. A
megvalósíthatatlant döngető művészete az ő szakmaetikája – és kísértése,
felelőssége… Van néhány művész, gondolkodó, gyerek, bolond öregember és
természetbarát, akiről nem tudok és nem is akarhatok a diszkurzív logika, a
magát ésszerűnek képzelő kritika hangján beszélni. Jeles András műve… ezek közé
tartozik. Nem tudom megmondani, jó, jobb, hibás, helytelen vagy egyenesen
nagyszerű-e, amit művel, filmjeiben, színházában (mely: nincs), illetve
noteszlapjain. Nem tudom megítélni, mert kivonja magát abból a világból, mely
azt képzelgi, hogy ítélet alatt áll, és éppen ezért maga is folyvást törvényt
ül lakói felett.” Lényegében egybecseng ezzel Spiró György
megállapítása, aki az Angyali üdvözlet
kapcsán arról ír, hogy „Jelesnek valóban az egész teremtésről van véleménye”.
A fentiek fényében
kényelmesen megkerülhető lenne a kritikusi pozíció, az ítéletalkotás, s vele az
elemzés, elvégre a kép, amit Jeles a teremtésről elénk tár, aligha vélekedés
kérdése. Ő maga is óva inti az elemzőt, arról írván, hogy „… a filmelmélet csak
filmen születhet meg… pontosabban kifejezve: az audiovizuális közegben
megjelenő vizsgálódások jelentik majd a teóriát.”
Balassával mélyen
egyetértve ugyan, mégsem élnék e könnyű felmentéssel. Elsőként azért, hogy
leszögezzem, A rossz árnyékot nagy, bölcs
és szép filmnek tartom. Másodjára azért, mert semmi ok letenni a kritika
fegyverét, s lemondani a fogalmi megközelítésről, még ha esetünkben ez nem is
könnyű. Egyrészt, mert a mű pofonegyszerű, másrészt, mert szinte
áttekinthetetlenül bonyolult. Kezdjük az egyszerűségével, amely egyszersmind
formai radikalizmus is. A téglalap alakú vásznon pergő kép nem szögletes,
pontosabban benne a történet kisebb kör alakú fókuszban elevenedik meg; ami
kívüle látható, az a világegyetem, a lassan mozduló csillagképekkel, köztük a
Tejút lapos, amorf csóvájával, amint átúszik a képmezőn. A látványt fölösleges
lefordítani: Jeles a hőseit az univerzum időtlenségében helyezi el, vagyis a
lehető legmagasabbra teszi a tétet. Ez a meglepő forma ugyanakkor kizökkent
mozinézői beidegződéseinkből, fölkelti figyelmünket, kiemel, közelebb hozza a
szereplők arcát, a testtájakat és tárgyakat, úgy, ahogy a régi portréfestők,
portréfotográfusok, vagy a mozizás úttörői tették.
A kör alakú képmezőben
lepergő történet ugyanakkor nem pusztán – Balassa szavával – a kifinomult
formát ütközteti a kaotikussal, a deformálttal, hanem – ennek jegyében – tágas
szellemi teret nyit, amely a szakrálistól a profánig, a nyers
dokumentarizmustól a költészetig ível. Jeles egész művészete ennek jegyében
formálódott: műveiben a valóság legalsó és a képzelet legfelső rétege fonódik
egybe. Ebből a szempontból A rossz árnyék
összegzésnek is tekinthető.
A film kafkai álommal
kezdődik az ítéletvégrehajtóról, aki nem leli a kivégzendőt. „Mindegy – mondja
az ifjú főhős – elvégre mindnyájan halálraítéltek vagyunk.” Keze ügyében
tablet, rajta tömegkatasztrófa véres képei. „Hogyan létezik, hogy mi nyugodtan
alszunk?” – kérdi a fiú. „Ha minden katasztrófára felriadna az ember, egy
percet sem aludna nyugodtan” – válaszolja az anyja. Néhány perc telt csak el, s
máris Jeles művészetének alapproblémájához érkeztünk, amibe nem tud, mert nem
lehet belenyugodni, amit újra és újra, változó formákban fölvet: a véget nem
érő szenvedés, s ami különösképp megbocsáthatatlan, a gyermekek szenvedése. A
botrány valósága és a magyarázat hiánya. Aligha véletlen, hogy gyerekekkel
játszatta el Az ember tragédiáját,
miként az sem, hogy ennek az Angyali
üdvözlet címet adta. A Senkiföldje
egy álmodozó, elvágyódó kislány nézőpontjából meséli el a holokauszt
történetét. Más műveiben hasonló szerep jut a világ megnyomorítottjainak, a
szegényeknek és kitaszítottaknak. A rossz
árnyékban rendszeresen előbukkannak,
szinte szétégetve a vásznat, az aleppói mészárlás képei, vérző, sebesült,
halott gyerekek. „Szemek, könyörtelen szemek” – olvasható a képeken.
A szenvedéstörténet
Jelesnél a Megváltás-történettel fonódik össze, új filmjében legalább olyan
nyilvánvalóan, mint a Bibliát és a mai megaláztatás-történetet ötvöző József és testvérei-ben. Hősünk anyjával
egy restaurátor műhelyébe siet: a férfi Holbein Követekjén dolgozik épp. Ami Jelest a festményben izgatja, az nem
pusztán a rejtett jelentések sokasága, hanem misztikus-transzcendens háttere.
Elsősorban a sarokból kikukucskáló Jézus-alak, akit „eldugtak, mint egy lopott
holmit”. Korábban egy másik klasszikus kép kapcsán hasonló dolgokra figyelt
fel: „Grünewald: Keresztvitel – írja. – Igen, ez az. A kép bal szélén a kilógó nyelvű ló és a
torz mosolyt mutató Jézus, az állat és a megváltó nézése, a szemek formája,
metszése, színe: megegyezik.”
A passiót idézi a Holbein-kép is, csak áttételesebben, mint a Grünewaldé. Itt a
jelentések bonyolult láncolatán keresztül mutatja ki a restaurátor a
megfeszítés motívumát, amire a rejtőzködő Krisztus-alak utal, s amely
magyarázza nem csak az anamorfikus formát, mely szemből nézve a
háttérben elúszó Tejútra emlékeztet, s amelyből oldalról koponya rajza bontakozik
ki, hanem a címbéli „rossz árnyékot” is, amelyet a Megváltó koponyája vet.
A történet egyik
végpontja tehát a Koponyák hegye, ám Jeles világa ezúttal is kaotikusan,
értelmezhetetlenül gazdag: a horizont az aleppói mészárlástól a mai Budapest
lecsúszott alkoholistáiig, különceiig, kurváiig terjed. A reálistól a
szürreálisig (már amennyiben nem a vérző, halott kisgyerekek képe a
legszürreálisabb): hentesek felakasztott disznótetemmel keringőznek, gyerekek
feszületet cipelnek, melyre egeret szögeltek, a több rétegű hangvilágban
klasszikus muzsika keveredik gregorián hangvételű imával és a tegnap édesbús
slágereivel. Igen sok réteg úszik itt egymásra hangban és képben: utóbbiakon – akárcsak
A kis Valentinóban – feliratok
ismétlik és nyomatékosítják a fontos vagy éppen nevetséges elhangzottakat.
Talán túl sok is – nem a képi-hangi réteg, hanem a bevillanó, széttartó
történés. Magam a zárókódát megelőző kínzatás-epizódot és Egérke – amúgy
megrázóan szép – énekét fölöslegesnek érzem, mert közvetlenül a lezárás előtt
új utakra indítja el az addig is komoly erőpróbának kitett képzeletet.
A két női főszereplő
orvos, azaz gyógyító. A férfiak szinte mind betegek, a gyermekek pedig
álmatlanságban szenvednek. Talán csak Jant, a fiút nem gyötri testi kór, ő
kedélybeteg inkább, a szó dosztojevszkiji értelmében. Rezonőr-figurája Miskin
herceg légies alakját idézi. Gerlóczy Zsigmond alkata meghatározza a karaktert:
egyszerre angyali jelenség, és félszeg, megnyomorított, szuperérzékeny ifjú. A
többi hivatásos és nem-hivatásos játszónál sem a színészi technika számít
(amellyel Gerlóczy láthatóan nem rendelkezik), hanem – mint Jeles minden
filmjében – a jelenlét. Medvigy Gábor
elképesztő érzékenységgel oldja meg a szokatlan feladatot, hogy a körbe (s
kissé az univerzumba is halványan belelógva) komponáljon képeket és fényeket,
mely utóbbiak egyszerre valóságosak és álomszerűek. Jeles minden művében
kivételesen nagy szerepet játszik a zene: amit szóban és képben már nem lehet
elmondani, azt filmjeiben és színpadi előadásaiban a muzsika mondja el. A
komponista ezúttal is az állandó munkatárs, a Jelessel együtt gondolkodó
társalkotó, a nagyszerű muzsikus, Melis László, akinek ez a fájdalmas búcsúja a
filmvászontól.
A ROSSZ ÁRNYÉK – magyar, 2018.
Rendezte és írta: Jeles András. Kép: Medvigy Gábor. Zene: Melis László. Vágó:
Rumbold László. Producer: Ferenczy Gábor és Muhi András. Szereplők: Gerlóczy
Zsigmond (Jan), Török-Illyés Orsolya (Marie), Berger Dalma (Eva), Pálffy Tibor
(Pieter), Kari Györgyi (Johanna), Tenki Dalma (Sarah), Mesterházy Gyula.
Gyártó: FocusFox Stúdió. 120 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
