KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/július
VIETNAMI HÁBORÚ
• Soós Tamás Dénes: A sajtó hatalma, a hatalom sajtója Vietnam és a média
• Vágvölgyi B. András: Éles képek Haditudósítók Vietnamban
• Benke Attila: Virágnyelven a borzalomról A vietnami háború allegóriái
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Kékfény az alagút végén A Kádár-kori bűnfilm
• Szivák Bernadett: Irinyi mindig újrakezdi Beszélgetés Cibulya Nikollal
ÚJ RAJ
• Teszár Dávid: Még közelebb Naomi Kawase
TUDOMÁNYTÓL MÁGIÁIG
• Géczi Zoltán: Vissza a jövőbe! Sci-fi prognózisok
• Huber Zoltán: Végzetes vonzerő A Marvel-fantasy világképe
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 1. rész
FILM ÉS IRODALOM
• Talabos Dávidné: A „szív írója” Dickens-adaptációk
• Bikácsy Gergely: A montázs, Bazin és mi André Bazin
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Feminin fesztivál Cannes
• Baski Sándor: Provokálok, tehát vagyok Kolozsvár
KÖNYV
• Koósz István: „Mondottam, ember: küzdj…” Hirosima gyermeke
KRITIKA
• Margitházi Beja: Ameddig bírod Egy nő fogságban
• Barotányi Zoltán: Adj király katonát! Hitler kontra Picasso; Kim Dzsongil bemutatja
MOZI
• Kolozsi László: A fa alatt
• Baski Sándor: Ramen Shop – Ízek a múltból
• Lovas Anna: Könyvklub
• Szalkai Réka: Az élet napos oldala
• Vajda Judit: Szerelembe gurulva
• Parádi Orsolya: Egy burka, egy nadrág
• Andorka György: Solo: Egy Star Wars-történet
• Kránicz Bence: Férfiak fecskében
• Huber Zoltán: Jurassic World: Bukott birodalom
• Roboz Gábor: Felelsz vagy mersz
• Pethő Réka: Nem vagyok sorozatgyilkos
• Tüske Zsuzsanna: Örökség
• Benke Attila: Gotti
DVD
• Kovács Patrik: A bátrak háborúja
• Benke Attila: A jogdoktor
MOZI
• Varró Attila: Ocean’s 8 – Az évszázad átverése
DVD
• Bata Norbert: Szörnyszülők
• Pápai Zsolt: Nemek harca
• Pápai Zsolt: Bérgyilkos Mary
• Kránicz Bence: LEGO Tini szuperhősök – Gonosz gimi
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hitchcock ügynök

Kémhatások

Hungler Tímea

Hitchcock filmjeiben a kém legbiztosabb ismertetőjegye, hogy magának is gyanús.

 

„Uraim, ez a nő egy dzsóker.

Mindenki úgy játszhatja meg,

ahogyan éppen kedve tartja.”

Botho Strauss: Az idő és a szoba

 

A feszültségteremtés mestereként számon tartott Alfred Hitchcock 1950-ben egy, a New York Times hasábjain megjelent írásában a thriller műfaját elemezgetve a jövő útját abban látta, hogy a bűnügyi filmek, elszakadva a megszokott kémhistóriáktól, idővel majd a lélektani borzalmak, a pszichothrillerek irányába fordulnak. Jóllehet a rendező nem egy klasszikus, a lélek sötét bugyrait feltáró mozit hagyott a rettegés után sóvárgó utókorra, a kémfilmek dirigálásából is jócskán kivette a részét: 1934 és 1969 között tizenkét kémfilmet rendezett: a sor Az ember, aki túl sokat tudott 1934-es változatával indult, és egy gyengécske kubai kémtörténettel, a Topáz című filmmel ért véget.

 

 

Egy világ nem elég

 

Hitchcock kémtörténeteinek többsége igazodik a műfaj íratlan szabályaihoz: filmjeiben ármány és szerelem szálai bonyolódnak egymásba, zakatoló vonatokon szupertitkos információkat szállítanak az egymást üldöző ellenséges ügynökök, az ügyeletes szőke hölgyek szerelemre lobbannak a snájdig főhős iránt, miközben természetesen a haza sorsa a tét. A szereplők által előadott politikai cselszövések hitelessége csak ideig-óráig kérdőjeleződik meg. Az 1935-ben készült 39 lépcsőfok főhőse, Richard Hannay (Robert Donat) titokzatos asszonyt fogad a lakásába, akit még titokzatosabb férfiak üldöznek. A nő szövevényes kémtörténete helyett hősünk inkább elhiszi, hogy vendége üldözési-mániától szenved, mint hogy szuperkém; a Londoni randevú (1938) főszereplője Iris Henderson (Margaret Lockwood) szintén hasonló meg nem értésre talál. Hiába bizonygatja utastársainak a vonaton, hogy eltűnt egy idős hölgy a fülkéjéből, a többiek úgy vélik, hallucinál.

A rejtélyek lélektani magyarázatát, az üldözési-mániát, a hallucinációt, a beteg lélek és elme sötét ármánykodásának lehetőségét Hitchcock kémfilmjei felvillantják csupán, a hihetetlennek tetsző összeesküvésekről azonban idővel mindig kiderül, hogy valójában igazak. A kémfilm még Hitchcock szakértő kezei között sem válik a pszichothriller egyik lehetséges válfajává, megmarad annak, ami: akciódús, a nemzeti propagandától sem mentes politikai thrillernek, melynek középpontjában egy eseménydús életet élő, identitását állandóan váltogató, saját személyiségét boncolgató kalandor áll, akinek sokrétű személyisége a nézőt is önelemzésre készteti.

 

 

Színészparadoxon

 

Ha a kém archetípusát képzeljük magunk elé, lelki szemeink előtt valószínűleg az extravagáns 007-es bukkan fel, jóllehet az igazi kém szürke eminenciás, rejtőzködő életmódot folytat, kaméleon módjára simul bele a környezetébe, aki minél mesteribb színvonalon műveli a szakmáját, annál nagyobb színész, az álcázás és a megtévesztés nagymestere. Ártalmatlannak tűnő hóbortos nevelőnő (Londoni randevú), nászútra induló szerelmes (Titkos ügynök), jámbor fizikus (Szakadt függöny), aki számára színház az egész világ, minden új akció, egy-egy újabb premier, minden álnév, melyet magára ölt, egy újabb karakter, amit megformálhat. Összekötőitől végszavakra vár, kiképzése a próbafolyamat, de bármennyire is begyakorolta a szerepét, mindig improvizációra kényszerül, hiszen a spion színháza nem a biztonságot jelentő deszkákon, hanem a valóságban zajlik. Ha bevetésre indul, kifogástalan ugyan a jelmeze –Alicia Huberman (Ingrid Bergman) számára az FBI méregdrága nyakéket bérel a Forgószélben, hogy kellően vonzó legyen egy kulcsfontosságú estélyen –, az előadást azonban az élet rendezi. A kém nem repertoárszínész, hanem komédiás, csak a megformálandó karakter vázát ismeri, szövegét mindig az adott helyzethez igazodva improvizálja, akár a commedia dell’arte hajdani aktorai.

A kém alakítása akkor a leghitelesebb, akkor futja a legjobb formáját, ha a szerepe önazonos – Hitchcock kémfilmjeinek kisembereit az ellenséges ügynökök rafinált spionoknak vélik, jóllehet önhibájukon kívül kerültek csak a politikai játszótérre, és csupán azért hozzák olyan hitelesen a zavart, naiv átlagpolgár figuráját, mert valójában azok: amatőr szereplők. (Az Észak-északnyugat agyonhajszolt reklámszakemberének „alakítását” a szembenálló oldal titkos ügynöke elismerő szavakkal díjazza, még az Actor’s Studio hatását is felfedezni véli szerepformálásában.)

A szolgálatot teljesítő kém bevetése során megvalósítja azt a paradoxont, amiről a modern színháztörténet sokáig álmodozott, és a performance megjelenésével abszolvált: a valóságot elegyíti az illúziók világával, (színház)művészet és az élet között feloldja a határvonalakat. Az ügynök a bőrét viszi vásárra, az életét kockáztatja egy-egy karakter megformálásakor, munkaadója, a titkosszolgálat számára a magánélete sem tabu. Alicia Huberman (Ingrid Bergman) a Forgószélben, hogy az ellenség gyanúját elaltassa, kénytelen feljebbvalói utasítására férjhez menni egy náci kémhez. Amint a férj ráébred arra, hogy csupán nézőként statisztált egy előadáshoz, lassan ölő méreggel próbálja hősnőnket nyugállományba helyezni. Michael Armstrong professzor (Paul Newman) a Szakadt függönyben pedig a menyasszonyának mond búcsút, hogy kelet-berlini küldetését teljesíthesse.

 

 

Nyomolvasók

 

A kémek világa már jóval a posztmodern divatja előtt a posztmodern szubjektumok világa volt – az állandó szerepcserék következtében nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett individuumokról. Egy humanizmusra épülő világképben – még a pszichoanalízis színre lépte előtt, mely a tudattalan feltárásával megkérdőjelezte az én addig biztosnak hitt határait – a szubjektum áll az univerzum középpontjában.

Jacques Lacan, a renegát pszichoanalitikus, aki nézeteiért azzal bűnhődött, hogy szakmája reprezentáns közössége kizárta őt a soraiból, tagadja a szubjektum humanista felfogását, annak létrejöttét a nyelv felől értelmezi. A nyelv, melybe mindannyian beleszületünk, a külvilág függeléke, sosem az egyénből fakad, hanem egy másik emberhez tartozik. A szubjektumot –vallja Lacan – általános törvények hozzák létre, mely a többi ember szavain keresztül jut el hozzánk. A szubjektum kialakulása, személyiségfejlődése során mások megfigyeléseivel azonosul, képet alkot önmagáról. Az individuum tehát nem létezik a kezdetektől fogva, hanem kialakul, története van, mindig a másik felől értelmeződik: az vagyok aki/ami a környezetemből visszatükröződik rám – vagyis a másik vágya.

Az Észak-északnyugatban Roger O. Thorhill (Cary Grant), a reklámszakember azáltal válik titkos ügynökké, hogy az ellenséges hírszerzés megtévesztésére az amerikai titkosszolgálat egy nem létező kémet kreál, George Kaplant. Megteremtik a legendáját, elterelő hadműveletként szállodai szobákat foglalnak, vonatjegyeket vesznek számára. A szemben álló oldal kémei arcot adnak a névnek, egy „kémkülsejű” szuperügynökkel helyettesítik be azt, vagyis jelöltet találnak a jelölőhöz. Grant csupán azért válik/válhat titkos ügynökké, mert egy nyelvi formulát megtölt egy lehetséges tartalommal.

Hasonlóan jár Az ember, aki túl sokat tudott 1955-ös változatában Dr. Ben MacKenna (James Stewart) is. Kisemberként egy politikai merényletet próbál megakadályozni azzal, hogy felveszi a kapcsolatot a londoni összekötővel, Ambrose Chappellel, akiről/amiről idővel kiderül, hogy nem megszemélyesítenie kellett volna: Ambrose Chapel nem személy, hanem egy kápolna elnevezése.

A szereplők nyomok alapján próbálnak meg eligazodni az álnevek, a felcserélt, a nem létező identitások birodalmában; néha ez a nyom nem több egy névnél, amelyet jelentéssel kell felruházniuk. A nevekhez elvárásaikat rendelik hozzá, lehetséges szubjektumokat kreálnak, és néha bizony félreolvassák a jeleket – a Titkos ügynökben egy szerencsétlen, ártatlan angol úrnak csupán azért kell meghalnia, mert német a felesége, a felöltőjéről leszakadt egy gomb, s véletlenül kirándulást tett egy hegyi faluba. A látszatok világában, ahol a kémek összekötőit π-nek (Szakadt függöny), esetleg R-nek (Titkos ügynök) hívják, nehéz az eligazodás.

A másik vágya felől értelmeződött szubjektum jelölők végtelen láncolatát jelenti. A 39 lépcsőfokban Richard Hannay (Robert Donat), amikor a tejesemberrel áll szemben, csábítónak adja ki magát, a rendőrségen megpróbálja hiteles kémsztoriját elfogadtatni, autószerelőként mutatkozik be egy gazda farmján, politikusként jelenik meg egy nagygyűlésen – mindig éppen azt a szerepet veszi magára, amely a másik fél vágyát testesíti meg, de Lacan értelmezése szerint Richard Hanney-ként sem több a másik vágyánál.

 

 

Elterelő hadműveletek

 

A Londoni randevúban a robogó vonatról eltűnt idős hölgy, Miss Froy (Dame May Whitty) helyettesítésére egy azonos ruházatú, de vonásaiban, életkorában tökéletesen különböző kémet vet be az ellenséges hírszerzés, akit a szereplők többsége mégis Miss Froyként ismer fel. A Boszorkánykonyhában a békekonferencia magas rangú politikusát, Van Meert (Albert Bassermann) elrabolják és fogva tartják, hogy egy államtitkot szedjenek ki belőle, elterelő hadműveletként pedig merényletet követnek el a hasonmása ellen. A behelyettesíthetőség, a felcserélhetőség - melynek az egyik formája, amikor a civileket az ügynökök kémnek hiszik (39 lépcsőfok, Titkos ügynök), vagy nem létező személyeket üldöznek városról-városra (Észak-északnyugat) – megelőlegezi azt a posztmodern szubjektumfelfogást, amelynek tükrében nem csupán Hitchcock vásznának kémjei, de a néző is kénytelen szembesülni saját identitásának problémás kérdéseivel.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/10 26-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2711