KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/július
VIETNAMI HÁBORÚ
• Soós Tamás Dénes: A sajtó hatalma, a hatalom sajtója Vietnam és a média
• Vágvölgyi B. András: Éles képek Haditudósítók Vietnamban
• Benke Attila: Virágnyelven a borzalomról A vietnami háború allegóriái
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Kékfény az alagút végén A Kádár-kori bűnfilm
• Szivák Bernadett: Irinyi mindig újrakezdi Beszélgetés Cibulya Nikollal
ÚJ RAJ
• Teszár Dávid: Még közelebb Naomi Kawase
TUDOMÁNYTÓL MÁGIÁIG
• Géczi Zoltán: Vissza a jövőbe! Sci-fi prognózisok
• Huber Zoltán: Végzetes vonzerő A Marvel-fantasy világképe
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 1. rész
FILM ÉS IRODALOM
• Talabos Dávidné: A „szív írója” Dickens-adaptációk
• Bikácsy Gergely: A montázs, Bazin és mi André Bazin
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Feminin fesztivál Cannes
• Baski Sándor: Provokálok, tehát vagyok Kolozsvár
KÖNYV
• Koósz István: „Mondottam, ember: küzdj…” Hirosima gyermeke
KRITIKA
• Margitházi Beja: Ameddig bírod Egy nő fogságban
• Barotányi Zoltán: Adj király katonát! Hitler kontra Picasso; Kim Dzsongil bemutatja
MOZI
• Kolozsi László: A fa alatt
• Baski Sándor: Ramen Shop – Ízek a múltból
• Lovas Anna: Könyvklub
• Szalkai Réka: Az élet napos oldala
• Vajda Judit: Szerelembe gurulva
• Parádi Orsolya: Egy burka, egy nadrág
• Andorka György: Solo: Egy Star Wars-történet
• Kránicz Bence: Férfiak fecskében
• Huber Zoltán: Jurassic World: Bukott birodalom
• Roboz Gábor: Felelsz vagy mersz
• Pethő Réka: Nem vagyok sorozatgyilkos
• Tüske Zsuzsanna: Örökség
• Benke Attila: Gotti
DVD
• Kovács Patrik: A bátrak háborúja
• Benke Attila: A jogdoktor
MOZI
• Varró Attila: Ocean’s 8 – Az évszázad átverése
DVD
• Bata Norbert: Szörnyszülők
• Pápai Zsolt: Nemek harca
• Pápai Zsolt: Bérgyilkos Mary
• Kránicz Bence: LEGO Tini szuperhősök – Gonosz gimi
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Csoda Krakkóban

Nun vagy Sin

Lajta Gábor

Ha pörög a trenderli, feltámadnak a holtak.

 

Csoda az, ami magától feltárul. A csodát megmutatni nem lehet, csak felidézni. Esetleg meghívni. Groó Diana első nagyjátékfilmjében arra vállalkozott, hogy megidézze a csodát, amelynek egy többszólamú történet összefonódásaiból kellene kibontakozni: egy fiatal budapesti restaurátorlány furcsa krakkói szerelméből, egy krakkói fiú különös múltidézéséből, s a néhány ponton összeérő múlt összegubancolódott szálainak szabályossá sodrásából. A szálak láthatatlan – majd látható – gombolyítója pedig mintha éppen az a csodarabbi lenne, aki miatt Eszter Krakkóba utazott, vagyis akinek sírkövét Krakkóban restaurálnia kell.

Groó Diána a film egyik bemutatója előtt talán kissé könnyelműen mesének nevezte történetét, amely azonban mégsem mesének látszik, hiszen a mesének végig meg kell őriznie a fantasztikum egységét, a mese hitele éppen a folyamatos, megszakíthatatlan képzeletáradás. Egy Csoda Krakkóban-típusú film inkább lehetne az agyműködés leképezése, a hétköznapi és a misztikus közötti átjárás modellezése. Voltaképpen ilyesmi történik Groó filmjében: a valódi helyszíneken zajló jelen idejű események térben és időben meg-megzökkennek – nem tudható pontosan, hogy mi zajlik a szereplők tudatában, s mi a valóságban. De Esztert, a restaurátorlányt maga a „valóság” is összezavarja, attól kezdve, hogy beállít egy krakkói antikváriumba, hóna alatt egy Budapestről hozott könyvvel – „varázskönyv”, mint később megtudjuk –, krakkói küldetése hol fenyegető, hol vidám, hol csodaszerű álommá változik. A misztikus, álomjáró filmek azonban – manapság ez Lynchtől Cronenbergig különösen így tetszik – akkor kapnak különös gellert, ha erős drámai magjuk van, nemegyszer vészjósló burokkal. A nyomasztó álmok valahogy mindig hatásosabbak, mint a kellemesek.

A Csoda Krakkóban viszont nem drámai, hanem költői film. Érzelmes, fájdalmas és nosztalgikus, reménykedő és derűs egyszerre – akár egy Chagall-kép. Hitele immár azon múlik, mennyire tudja megteremteni a vízió egységét. A költői (sőt, egyúttal festői) típusú filmkészítés csúcsait és kínjait Tarkovszkij vagy Huszárik munkái jól mutatják. Gondoljunk Tarkovszkij kétségeire, melyekről Naplójában írt a Tükör vágásával kapcsolatban, vagy Huszárik hasonló erőfeszítéseire a Csontváryval. A költői filmben a kohéziós erő nem a történet, nem a drámai tét, hanem az asszociációk képi és gondolati egysége.

A költői filmben a helyszínek súlya megnő, s a szereplők valódi jelenléte, hitele fontosabb annál, amit játszanak. Ha játszanak egyáltalán. Groó Dianának van érzéke a helyszínekhez, ezt már korábban is bizonyította (Kazinczy utca), s a Csoda Krakkóban helyszínei – olykor egyetlen fal, kapu, térszöglet – erős kisugárzásúak. A tér talán az időnél is fontosabb. A térformák, az arányok fiziológiai erővel hatnak ránk. A filmnek szinte önmagától, észrevétlenül kellene kibontakozni a helyszínek atmoszférájából, a szereplők jelenlétéből, tekintetéből. A rendező, Groó Diana azonban mesélni szeretne. Korábbi képzőművészeti kisfilmjeinek is ez az egyik önellentmondása: életre kelti, megmozdítja a festményeket: pedig ha a festményt megmozdítjuk, éppen a lényege vész el – mert a festmény nem kibontja, hanem ellenkezőleg, összepréseli, összesűríti az időt, „mozdulatlanul mozog”.

Groó Diana tehát történetet bújtat a filmbe, de ugyanakkor nem mond le a költői filmről sem. Ez a kettősség önmagában nem volna baj, ha nem okozna ritmusproblémákat, döccenőket; mert ahelyett, hogy a csoda atmoszférája lassabban teremtődne meg, erőszakolt üldözési jelenetek, önállósuló szkeccsek, feszültség nélküli folklorisztikus motívumok törik át a sejtelem légkörét. A sejtelemét, amelyet pedig Kardos Sándor operatőr meg tud idézni egy-egy rövid képben is: mint a Mednyánszky parányi remekére, a szélben baktató öreg csavargóra utaló hazatérő rabbi villanásnyi jelenésében.

A csodát sejtető légkörben mindig felfokozódik, s ezért kiélezett kérdés a színészi játék hogyanja. A gesztusok és hangok a költői filmben olykor robbanásszerűen fölerősödnek. A lengyel fiút, Piotrt játszó színész jelenléte ugyan erőteljes, de hangja és arca valami sértődött haragot mutat, s mintha (talán a többnyelvű forgatás okán is) önmagának játszana. Így aztán nehezen érthető, hogy miért szeret belé a finom szépségű, őzikeszelídségű Eszter. Bíró Eszter amúgy hitelesen játssza el az idegenség és a „hazatalálás” melankolikus érzésének hullámzásait, egyedül a vésőkalapács áll nagyon furcsán a kezében, miközben – kissé könnyelműnek tűnően – a csodarabbi sírkövét restaurálja. Pedig éppen itt, a krakkói zsidótemetőben (amely valamiképpen emlékeztet a rendkívüli intenzitású prágai sírkert fojtottan misztikus hangulatára) nyílhatna meg a Csoda Krakkóban ismeretlen mélységek felé.

Groó Diana, aki erőteljes és elgondolkodtató dokumentumfilmekkel (Trapé, Córesz) hívta fel magára a figyelmet, majd művészettörténeti szempontból vitatható, ám kétségtelenül eredeti és finom technikájú festészeti rövidfilmeket készített (Chagall, Renoir, Brueghel, Rousseau), a nagyjátékfilmben még nem teljesen talált magára. Egész estés munkája önállósuló és különböző stílusú rövidfilmekre tagolódik, melyeket nem tart össze láthatatlan vagy látható szerkezet. Igazat kell adnunk a filmbeli rabbinak, aki azt mondja: „Mindig gondban vagyunk ezekkel a csodákkal. Ki gondolná, hogy mennyi apró részletnek kell egyszerre stimmelnie!”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2400