FesztiválTallinFekete éjszakákBáron György
A tallini fesztivál belépett az A-kategóriás filmversenyek elit klubjába.
Tallin ódon belvárosában minden nagyobb
épületen, forgalmasabb köztéren a számunkra ismerősen csengő PÖFF felirat
díszeleg. Mielőtt még az erre hajlamosak újabb fényes bizonyítékát látnák ebben
az észt-magyar nyelvrokonságnak, kénytelen vagyok kiábrándítani őket: a PÖ a
csöppet sem magyaros hangzású Pimedate
Ööde, azaz Fekete éjszakák
rövidítése. Immár tizennyolcadik alkalommal rendezték meg az északi és balti
térség első számú nemzetközi filmfesztiválját, amely a nagykorúságára komoly
ajándékot kapott a nemzetközi producerszövetségtől, a FIAPF-tól: mostantól
tagja az úgynevezett A-kategóriás filmversenyek 15 tagú elit-klubjának. Tegyük
hozzá: megérdemelten. Nem kis fegyvertény ez Tiina Lokktól és csapatától,
tekintve, hogy nemcsak a legfiatalabbak és legkisebbek a klubban, a
költségvetésük sem mérhető Cannes-éhoz vagy Berlinéhez. Csak irigykedhetünk:
egy ország, amely negyedszázada még a szovjet birodalom része volt, mára
A-kategóriás fesztivállal büszkélkedhet.
Mindez,
persze, hátrány is: a versenyprogramban kizárólag világpremierek
szerepelhetnek, ami alól a PÖFF az idén annyi engedményt kapott, hogy
megelégedtek baltikumi vagy észak-európai bemutatókkal. Tudjuk, ma már a három
legfontosabb európai mustrát, a cannes-it, a velenceit és a berlinit
leszámítva, az úgynevezett major eseményeken nem a versenyprogram a legerősebb.
Igaz ez a tallinira is, amelynek versenymezőnye semmivel nem volt
színvonalasabb – mondjuk – a mi Cinefestünkénél, igaz, a Karlovy Vary-énál sem.
Viszont az egyéb programok, s maga a lebonyolítás gazdagsága és eleganciája e
kettő közül inkább a Karlovy Vary-éhoz volt mérhető. Vagy ezer filmet
vetítettek a bő két hétben, a tematikus sorozatok – köztük a régi és új lengyel
film, az északi és balti térség filmjei, a friss amerikai indie-mozik, a Screen
International válogatása, az ázsiai filmeket támogató NETPAC-sorozat, továbbá a
dokumentum-, animációs- és gyerekfilmek – mellett a gazdag Panoráma-szekcióban
2014 szinte minden fontos mozgóképe látható volt: az új Godard, a Mummy,
a Sráckor, Roy Anderson friss műve és a Winter Sleep, többek
között. Jó szemmel válogattak a magyar mezőnyből is: a Fehér istent és a
Délibábot vetítették versenyen kívül, utóbbinak, a jelenlévő Isaach de
Bankolé tiszteletére fényes vörös szőnyeges bemutatót csaptak.
Észtországban
évente öt-hat egészestés játékfilm készül, ezeket külön versenyprogramban
mutatták be. A kategória díját, a Nemzetközi Filmklubszövetség Don
Quijote-díját, valamint a legjobb operatőrnek járó elismerést – megérdemelten –
a Forgószélben (In the Crosswind, rendező: Martti Helde) kapta, a helyi
publikum tomboló lelkesedésétől kísérve a díjátadón. Színvonalas és eredeti
mozidarab ez, ám az eksztatikus fogadtatás alighanem magának a témának is
szólt, elvégre a tragikus történet csaknem minden észt családot érintett a
második világháborúban. Amikor a szovjetek megszállták a kis balti országot,
Sztálin parancsára százezreket telepítettek át Szibériába, családostul,
gyerekestől, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az országot eloroszosítsák.
Az elsőfilmes rendező egyetlen család történetét követi végig, korhű
fekete-fehér képekben. A papa és a kislányuk meghal a száműzetésben, a film
alapjául a túlélő anya egyszerre megrázó és költői naplója szolgált. Helde
állóképekben meséli el a történetet, hasonló eljárással, mint Török Ferenc a Koccanásét:
a figurák moccanatlanok, csak a kamera és a tárgyak-növények vannak folyamatos
mozgásban. A rendező a kezdeti családi idillt mozgóképeken mutatja be, majd az
oroszok megjelenésekor átvált statikus tablókba, mintha a létezés és az idő
megmerevedett-megfagyott volna, míg a történet fináléjában, az anya
hazatérésekor ismét mozgóképekre vált át.
The Move volt az angol címe a versenymezőny legnagyobb
meglepetésének, a kirgiz Marat Sarulu filmjének, amely elnyerte a legjobb
rendezés díját és a NETPAC elismerését. A címet Mozgásnak és Költözésnek
egyaránt fordíthatjuk, ám ez esetben kétségkívül az utóbbiról van szó; már csak
azért is, mert ebben a remekműgyanús opuszban alig fedezhető fel mozgás. A
háromórás mű tempója lassú és méltóságteljes, akár egy Tarkovszkij-opuszé,
jóllehet, láttán inkább a transzcendentális mozi japán mestere, Ozu jut
eszünkbe: a kizárólag fix kamerával felvett, festőien megkomponált beállítások
kezdetben többnyire üresek, a térbe csak később lépnek be a szereplők. A stabil
beállítások mellett Ozura emlékeztet az időnként elhaladó hajók és vonatok képe
is. További hasonlóság, hogy A költözés a tradicionális család
szétesését regéli el, akárcsak Ozu remeklései. Békésen, a természettel
harmóniában él folyóparti házukban nagypapa és unoka, mígnem egy napon a
kislány anyukája értük jön, hogy költözzenek a közeli városba – s ettől
felborul az életük. Az ötvenhét éves rendező előző munkája, az Északi
tengerek dala (Song from the Southern Seas) néhány éve forró sikert aratott
a nemzetközi fesztiválokon. Igaz, azt még kazah-német-orosz-francia
produkcióban forgatta, mert szülőhazájában nem létezett számottevő filmgyártás.
Kirgíziában készült játékfilmje, A költözés alighanem az artmozik és
fesztiválok kedvence lesz, s immár véglegesen korunk legjelentősebb
filmművészei között jelöli ki Marat Sarulu helyét.
A nemzetközi
zsűri mindkét színészi díjat mozgássérültek megformálásáért ítélte oda: a
legjobb női alakításét a francia születésű indiai Kalki Koechlinnek a Margarita,
szalmaszállal (Margarita with a Straw), a férfiét pedig az angol Eddie
Redmaye-nek A mindenség elmélete (The Theory of Everything)
főszerepéért. Közülük Shonali Bose indiai produkciója a merészebb és eredetibb,
különös tekintettel arra, hogy rokkantakról filmet forgatni kényes vállalkozás.
Ráadásul a rendezőnő tolószékes hősnője szexuális vágyairól és próbálkozásairól
készítette alkotását – a főszerepet alakító Kalki Koechlin olyan lenyűgözően
hiteles alakításával, hogy még a zsűri is hosszan tűnődött azon, vajon nem
valódi mozgássérült játszotta-e a főszerepet. A brit produkció, a Man on
Wire című dokumentumfilmjével ismertté lett James Marsh munkája
hagyományosabb, hollywoodi stílusú melodráma, amely Stephen Hawking
élettörténetét dolgozza fel, a tudós exfelesége, Jane naplója alapján,
mindenekelőtt a főszereplő emlékezetes alakítása miatt érdemelve ki
figyelmünket. Érdekes, hogy az év fontos mozgóképei között akadt még egy mű,
amelynek hőse kerekesszékhez kötött mozgássérült: Ivan I. Tverdovszkij
nagyszerű munkája, a Cottbusban megérdemelten nyert Corrections Class,
amely itt a Panorama válogatásban szerepelt.
A
filmkritikusok FIPRESCI-díját és az ökumenikus zsűri elismerését iráni film,
Reza Mirkarimi Ma (Today) című műve nyerte el. Az iráni mozgóképekre
jellemző érzékeny kisrealizmussal megformált csendes alkotás egyetlen nap
történetét meséli el: egy idősebb taxisofőrhöz beül egy várandós anya, kórházba
mennek, s lassanként szeretetteljes kapcsolat alakul ki közöttük, melynek során
a férfi lassanként apapótlékké lép elő. Az ökumenikus zsűri, amelyben két
ortodox metropolita, egy római katolikus püspök és egy lutheránus érsek ült, a
bibliai József és Mária történetét vélte látni a történetben – ami iráni
filmről szólván némileg meglepő, de nem indokolatlan képzettársítás.
A Kaurismäki
munkáiból ismert nagyszerű finn színésznő, Kati Outinen vezette nemzetközi
zsűri fődíját elnyert munka, a belga Gust van den Berghe Lucifer című
ördögi szatírája, szemben az iráni versenyművel, bőven tartalmaz explicit
bibliai utalásokat – igaz a szürrealisták szemtelen, blaszfém módján. A
mindössze huszonkilenc éves rendező a jövő nagy ígérete; fiatal kora ellenére
ez már a harmadik nagyjátékfilmje. Következetesen építi életművét, eddigi
alkotásai vallásos témájú trilógiaként is értelmezhetők. Első munkája, a
Cannes-ban Arany Kamera Díjra jelölt 2010-es Flandriai kis Jézus (Up 12 006 this week
View rank on
IMDbPro »
En waar de sterre bleef stille staan), amely három koldus történetét meséli el
karácsony éjszakáján – a Háromkirályok legenda mai feldolgozása. Második
opuszában, a Kék madárban (Blue Bird) két kisgyerek próbálja
megtalálni a boldogság kék madarát – valahol a távol Afrikában. Eddigi
legérettebb műve, a Lucifer szintén messzire visz hazájából és
Európából. Mexikói kis faluban járunk, ahová, ki tudja, miért, ellátogat
Lucifer, hogy próbára tegye az ott lakókat, közülük is a legerősebben egy
háromtagú családot: a Lupita nevű öregasszonyt, magát nyomoréknak tettető, iszákos
bátyját, s az asszony unokáját, a szépséges Mariát. Szegénységben, de idilli
boldogságban éltek ők a különös vendég érkeztéig: a rájuk bízott bárányokat
őrizték (hogy folytassuk a bibliai utalások sorát). Lucifer mindőjüket
megkísérti, akárcsak Pasolini hasonló szellemiségű Teorémájában a sármos
csábító. Ám a stílus jelentősen különbözik a Pasolini-antológiadarab száraz,
teoretikus modorától. Mexikóban járunk, ahol mindennaposak a csodák, s ahol
Isten jelenléte közvetlenebb és földközelibb, mint az európai kultúrában. Ha
van a mágikus realizmusnak mozgóképes megfelelője, az a Lucifer képi
világa – ami elég meglepő, ha belegondolunk, hányan próbálták ezt a misztikus
mesevilágot filmre vinni, eredménytelenül, s lám, most egy fiatal belga
rendezőnek sikerült. Nem csak a helyszín eredeti, a két öreget is helyi
amatőrök játsszák, a Mariát és a Lucifert alakító profiknál sokkal
hitelesebben. A rendező kör alakú képeket komponál a téglalap alakú vászonra,
mintha távolról, távcsövön át fürkésznénk a históriát, a teljes képnek csak
egy-egy részletére összepontosítva – mígnem a záró epizódban kitárul a képmező,
s immár széles vásznon nézzük az üres-poros mexikói falu utcáját, amelyet
elhagyott a kísértő. Van den Berghe-t érezhetően ugyanaz foglalkoztatja, mint a
Mummyban a képkeretet leszűkítő-tágító Xavier Dolant, vagy a Búcsú a
nyelvtől-ben a kreatív filmnyelvet mélységi dimenzióval gazdagító Jean-Luc
Godard-t (mindkét mű a Panoráma-szekcióban volt látható) – egybecsengő
kísérletek ezek, amelyek a filmnyelv hagyományos eszköztárát próbálják bővíteni
új irányokba.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 197 átlag: 5.5 |
 |
|
