Ezt a 122 percig tartó, tehát alig több mint két órás amerikai (USA) filmet Mexikóban forgatta egy most ötvenéves európai (görög) születésű francia rendező, Constantin Costa-Gavras. A forgatás két hónapig tartott és kilencmillió dollárba került. Költségei – gondolom – nemcsak megtérültek, de a film busás hasznot is hozhatott már, hiszen a film tavaly (a török Yilmaz Güney Yol című alkotásával együtt – ex aequo) egyhangú szavazással nyerte el a cannes-i filmfesztiválon az Arany Pálmát, sőt főszereplője (Jack Lemmon) a legjobb férfialakítás díját is megkapta.
A film világraszóló sikeréhez feltehetően a bemutatását kísérő politikai botrány is hozzájárult. Alig valószínű ugyanis, hogy Reagan elnök csupán művészi kvalitásai miatt kérette volna be megtekintésre a Fehér Házba, aminthogy az sem mindennapos eset, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma háromoldalas, kemény hangú nyilatkozatban foglalkozzék egy filmművészeti alkotással. Mert hogy az Eltűntnek nyilvánítva az, ahhoz kétség sem férhet – ezt az egyhangúan odaítélt cannes-i Nagydíj is bizonyítja.
Ez a film valóban botrányt kavaró, emellett azonban megrendítő emberi mélységű alkotás, amelynek csupán járulékos eleme, hogy – mint azt a vetítés kezdetén felirat közli – igaz, valóban megesett történetet visz vászonra. (A forgatókönyvet – Donald Stewarttal együtt – a rendező Costa-Gavras írta az amerikai Thomas Hauser dokumentum-regénye alapján.) És mégis, nincs az az agyafúrtan kitalált, ravaszul megcsavart, nézőt-sokkoló szándékkal készült bűnügyi- vagy horror-film, amely ennél az igaz és korszerűen hiteles történetnél izgalmasabb lehetne.
Világtörténelmi helyszínen és időpontban játszódik: Chilében, 1973 szeptemberében. Salvador Allende törvényes, demokratikus választások eredményeképpen hatalomra került kormányát véres katonai államcsíny döntötte meg.
Az Eltűntnek nyilvánítva tartalmát a világsajtó (a magyar is) bőven ismertette. A puccs után öt nappal – a városban ostromállapot van – Charles Hormant, egy a feleségével Santiagóban élő fiatal amerikai újságírót a katonák elhurcolják lakásáról. Felesége hiába keresi – nyoma veszett. Eltűnt. Később a fiatalember apja, Ed Horman is megérkezik az Egyesült Államokból. Az amerikai nagykövetségen látszólag mindenki – maga a nagykövet is – csupa együttérzés, segítőkészség, megértés. Közbenjárásukra Ed Horman és az asszony mindenhová eljut, ahol egy eltűntnek nyilvánított személyt feltételezhetően keresni lehet: börtönökben és őrszobákon, kórházakban (hátha megsebesült és eszméletlen), elmegyógyintézetben (elvesztette az emlékezetét), a már azonosított és még nem azonosított holttestek között a hullaházban, a külföldi követségeken, ahol befogadták az ezrével odamenekülőket, a hatalmas stadionban, ahol a letartóztatottak tízezrei várják, hogy mi lesz a sorsuk – mintha Dante Poklában járnánk végig a fasizmus bugyrait. Képről képre egyéni tragédiák láncreakció-szerűén összefüggő sorozatából áll össze egy fegyverrel vérbetiport nép és nemzet tragédiája – mintegy mellékesen, hiszen mindez csupán – a film sztorijában – a köznapi valóság háttér-anyaga.
A nyomozás során Ed Horman és menye mindenkit megkérdez, aki csak tudhat az eltűnt fiatalemberről, valaki mondja, amit tud, amit hallott, és közben a kép többször is visszapergetett időt mutatja, a múltat, a még élő Charlie Hormant, ahogy véletlenül, tört információ-mozaikokból, apró jelekből összeáll benne, hogyan készítették elő a katonai puccsot, hogyan szervezték és támogatták az Egyesült Államok hivatalos szervei, titokban, titkos hadműveleti tervként, a háttérből, anélkül, hogy nyíltan részt vettek volna a „chilei eseményekben”. Charles Hormannak ezért kellett meghalnia. A megtalált holttestet majd hónapokkal később vászonba csomagolt koporsóban szállítják az Egyesült Államokba.
Maga a nyomozás az eltűnt fiú után és közben, ettől elválaszthatatlanul, a chilei nép történelmi tragédiája csupán a felső szintje ennek a hátborzongatóan szép és szívszorítóan izgalmas filmnek. Semmivel nem kevésbé súlyos és megrendítő a fiát kereső apa, Ed Horman benső, emberi tragédiája: az a lassú, de kérlelhetetlen folyamat, ahogy ebben a vallásos, konzervatív amerikai átlagpolgárban szertefoszlik az amerikai demokráciába vetett hit, ahogy darabjaira hullik egy megingathatatlanul szilárdnak vélt szabadságeszme, ahogy egy rendíthetetlennek hitt demokratikus jog- és intézményrendszer – a néző és Ed Horman szeme láttára – önmaga szöges ellentétébe fordul és kérlelhetetlen következetességgel, látványosan, hatalmas robajjal, recsegve és ropogva összedől.
Amikor a fia haláláról megbizonyosodva Chiléből hazaindul, Ed Horman még mindig bízik alkotmány szavatolta állampolgári jogaiban: azzal fenyegetőzik, hogy pert indít a fia haláláért felelős külügyminisztérium ellen. Meg is teszi.
A filmben lejátszódd történet és a film forgatása között azonban nyolc év telt el. A rendező Costa-Gavras már tudja és a film végén feliratban is közli az Ed Horman által indított per kimenetelét: az eljárást nem folytatták le, az ügyet ad acta tették és lezárták.
Történelmi, politikai és egyéni tragédiák rétegeződnek egymásra ebben a filmben. Ha egyszer – talán nem is sokára – a játékfilmek is szerepet kapnak a történelem oktatásában, az Eltűntnek nyilvánítva minden bizonnyal kötelező tananyag lesz. Két óra hosszat tartó vetítése bőven elegendő ahhoz, hogy belőle kibontható legyen az a máig tartó tragikus viszony, amely Latin-Amerika és az Egyesült Államok történelmi kapcsolatát a második világháború után is jellemzi.
Costa-Gavras két, nálunk is bemutatott filmje közül a Tökéletes bűntény nem kavart fel nagy port. Annál nagyobb siker volt nálunk – és világszerte – a Z. avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (Yves Montand-nal a főszerepben), amely mostani filmjéhez nagyon hasonló politikai (ma már történelmi) témát, „az ezredesek” görögországi hatalomátvételének előzményeit vitte filmre. U Aveu (A vallomás) című, nálunk be nem mutatott filmje és a rendező számos sajtónyilatkozata – ideológiai bírálói legnagyobb bánatára – semmi kétséget nem hagy afelől, hogy Constantin Costa-Gavrast nem lehet sem „Moszkva ügynökének”, sem kommunista-szimpatizánsnak nevezni.
Különös, hogy a filmet másodszor látva sem tudunk tettenérni benne rendezői „fogásokat”. Costa-Gavras rendezői tehetsége feltehetően abban a ritka, már-már zsonglőri képességben rejlik, ahogy a tömb-súlyosat és a pihe-könnyűt, a világtörténelmet és a lehelet-finom emberi rezdüléseket minden erőfeszítés nélkül tudja egyensúlyban tartani. A szenvtelen tárgyi hitelességet és a tárgyával való teljes érzelmi azonosulást. Az Eltűntnek Nyilvánítva minden képsora a néző agyáig és szívéig ható, feszítetten izgalmas dráma és a pontosan kidolgozott részelemek mindegyike tévedhetetlen arányérzékkel szolgálja a kompozíció egészét. Nemcsak az igazságban hisz, hanem a mindannyiunkban működő emberi igazságérzetben is, és – minden didaktikától mentesen – szenvedélyesen lázit arra, hogy az igazságtalanságba ne törődjünk bele. Felháborít, mert felháborodik. És noha a film a legkevésbé sem filozófiai katekizmus és nem is csupán történelem-illusztráció, képsoraiban magyarázkodás nélkül képes alapfogalmakat is definiálni: mi az, hogy szabadság? Mi az, hogy fasizmus? Mi az, hogy demokrácia? És mi nem az?
Egy francia kritikus – még a cannes-i díjkiosztás előtt – ezt írta: „Remekmű az Eltűntnek nyilvánítva, igazi remekmű”. És néhány sorral lejjebb: „Ezzel a filmmel Costa-Gavras a legnagyobb rendezők közé emelkedett”. Valószínűleg igaza van.
Costa-Gavras külön érdeme (mert az övé), hogy operatőre, az argentin Ricardo Aronovich, és a film két főszereplője a rendező egyenrangú alkotótársává tud emelkedni. Jack Lemmon játssza (éli) Ed Horman szerepét, Sissy Spacek az eltűnt Charlie Horman feleségét. Mindkettő gyémánt-kemény egyéniség, csak éppen egymással szögesen ellentétes módon azok. Ed Horman szögletesen, maradi elveibe kövesülten, élesen, sarkosan, szúrósan az, csupa savanyú gyanakvás, fanyalgás, viszolygás fia és menye életmódjától. Képtelen megérteni, hogy ezek – a világok legjobbika (az Egyesült Államok) helyett – valami gyanús marxista elnök vezette cigány-országban akarnak élni. Elméletileg tudja ugyan, hogy joguk van másképpen élni és gondolkozni, mint ő, de azért mélyen lenézi és elítéli őket. Amikor először lép fia santiagói otthonába, szinte undorral kérdi, míg körülnéz: „Itt éltek...?”
Sissy Spacek keménysége asszonyosan, már-már kislányosan lágy és hajlékony, de ő meggyőződésből és tapasztalatból bizalmatlan az amerikai establishment chilei képviselőivel szemben, míg Jack Lemmon ugyanilyen rendületlen meggyőződéssel hisz bennük, hiszen az 6 szemében ők a letéteményesei mindannak, amit az amerikai demokrácia eszményei testesítenek meg. Ez a kétfajta keménység ütközik és vet szikrát köztük mindaddig, amíg a két egyéniség a közös gondban egymás mellé nem simul. A forgatókönyv, a rendezés és a két nagyszerű színész pontosan kiegyensúlyozott játéka, művészi összhangja bravúrosan élezi ki a két karakter ellentétét. Costa-Gavras mondja el egy interjúban: a forgatás kezdetén leült Jack Lemmonnal, hogy elmagyarázza neki Ed Horman jellemét. Jack Lemmon azonban leintette: „Te majd megmondod nekem, hogy mit csináljak, és én megcsinálom”. Megcsinálta.
És noha a film hatalmas szereplőgárdát mozgat, senki nem válik benne mellékszereplővé. A kiváló forgatókönyv gondoskodik arról, hogy a film minden alakja művészileg hiteles egyéniséget illesszen ebbe a megrendítő emberi és történelmi freskóba, ebbe a világtörténelmi erkölcsbotrányba, amelynek magyar címe: Eltűntnek nyilvánítva. Egy európai rendező amerikai filmjébe.
