Magyar MűhelyMozgókép és paragrafusokA Múzsa jogot tanulSchubert Gusztáv
Iránytű
a filmes jogszabályok és intézmények labirintusában.
A Mozgókép és paragrafusok mindenekelőtt a
tények könyve, ami a tényszerűséget és a logikát bedaráló fake news korában
kimondottan bátor és szimpatikus vállalkozás. A Kollarik Tamás és Varga Balázs
szerkesztette cikkgyűjteményből minden megismerni érdemes faktumot megtudhatunk
a magyar és az európai filmgyártás intézményeiről, a filmipar és a forgalmazás
európai uniós és tagállami támogatásának rendszeréről, jogi szabályozásáról. A
kötet széles ívet fog át az EU kulturális támogatási alapelveit meghatározó Filmművészeti közleménytől a 2004-es
magyar filmtörvényig, az Eurimages-tól a Kreatív Európa támogatási
gyakorlatáig, a visegrádi országok filmtámogatási rendszerének ismertetésétől a
Magyar Nemzeti Filmalap valamint a Médiatanács mecenatúra programja 2011-17
közötti tevékenységének statisztikákkal megalapozott áttekintéséig.
A
kötet szerzői a lehető legteljesebb objektivitásra törekedve járják körül, írják
le tárgyukat, de nem minősítik, nem kommentálják, és a pontos leírásba sohasem
kevernek érzelmeket. Okkal, hiszen egy lexikon szócikkét olvasva sem készítője
véleményére és érzelmeire, önreflexiójára vagyunk kíváncsiak, hanem a minden
szubjektív szemponttól megtisztított tényekre. E módszer eredményeképpen
megbízható és hasznos útmutatót kapnak kézhez mindazok, akiknek valamilyen
dolga adódik ezekkel a filmes intézményekkel.
Témájából
adódóan a Mozgókép és paragrafusok a
szakmabeliekhez szól, nem a nagyközönséghez. A mozinézők a filmre kíváncsiak, a
film elkészítésének körülményei, a filmtámogatás jogi háttere aligha érdekli
őket, és ez rendjén is van így. Erre a fajta háttérismeretre igazából a
kritikaírásban sincs szükség, de mivel a kritikus mindig nagyobb összefüggésekben
gondolkodik, a filmtörténet folyamatában, a magyar és az egyetemes filmtermés
egészében helyezi el az egyes filmeket, ismernie kell a gyártás és forgalmazás
mechanizmusát is, amely ha egy-egy filmen nem is hagy látványos nyomot, egy
ország vagy egy nagyobb régió filmkészítőinek mozgásterét nagyon is
behatárolja. És ezen a ponton a recenzens (és persze az olvasó) a
távolságtartó, leíró szakszöveget olvasva mégiscsak igazi labirintusba
keveredik, amelyből igencsak izgalmas feladat megtalálni a kiutat.
A
kötet látszólag egyszerű alapkérdése – mi a filmgyártás (és forgalmazás)
támogatásának legjobb módja? – rögvest vitakérdéssé változik, ha történeti
összefüggésben szemléljük (és a nyitó cikk épp ezt teszi): Miért kellene
egyáltalán támogatni a filmgyártást? Hiszen Amerikában mai napig piaci alapon
működik, és sokáig így volt ez Európában is, a helyzet csak a II. világháború
után, majd az új hullámok stiláris és világszemléleti forradalmával változott
meg. A „filmet” tényleg nem kell támogatni, a filmművészetet viszont igen. Hogy
miért, azt az EU kultúrpolitikusai szerencsére végiggondolták az 1993-as
GATT-tárgyalások során, amikor is az áruk szabad áramlását akadályozó és
árdrágító védővámok eltörlése és az egységes európai piac megteremtése volt a legfőbb
cél. A szabadpiac hívei (köztük Hollywood nagy stúdiói) a piaci verseny
szabadságának jegyében a szubvenció minden formáját elítélték. A támogatáspártiak
viszont felismerték, hogy az amerikai filmgyártási és forgalmazási modell a
nyelvileg és kulturálisan rendkívül sokszínű Európában nem működik, a kisméretű
belső piaccal rendelkező országokban (mint amilyen Magyarország is) a
filmművészet állami támogatás híján életképtelen.
Az
audiovizuális európai szabályozás kezdettől erre a felismerésre épült: „Az Unió
hozzájárul a tagállamok kultúrájának virágzásához, tiszteletben tartva nemzeti
és regionális sokszínűségüket, ugyanakkor előtérbe helyezve a közös kulturális
örökséget.” A másik fontos alapelv, hogy az EU a kultúra támogatását nemhogy
nem központosította, hanem kimondottan decentralizálta: a nemzeti kultúra
támogatása tagállami kötelesség és felelősség. Természetesen a filmgyártás
támogatásának vannak összeurópai forrásai is (Eurimages, Creativ Europe), de
azok mindig résztámogatást nyújtanak, és csak olyan projektet támogatnak, amely
már rendelkezik hazai forrással.
A
vitában a támogatáspártiak végül is elérték céljukat: a szabadpiaci alapelv
győzött ugyan a gazdasági szférában, de a nemzeti kultúra támogatása
mentességet kapott. Ez valóban nagy siker, ami nélkül sem a Mozgókép Alapítvány
sem a Filmalap nem működhetett volna, de ez az érvelés alapvetően mégiscsak a
piaci szemlélet szerint ítéli meg a művészetet. Mintha bizony a kultúra a
gazdaságnak valamiféle hendikepes „ágazata” lenne: bohémek és lúzerek korlátolt
felelősségű társasága, mely jóra tör ugyan, de mégis örökkön veszteséges. A művészet
természetének megértéséhez az európai uniós szabályozás során a francia tárgyalófél
jutott legközelebb, eszerint a film és a többi művészet esetében a „kulturális
kivétel” (exception culturelle) elvét kell alkalmazni, miszerint a kulturális
termékek „nem ugyanolyan árucikkek, mint az általános értelemben vett
gazdasági-kereskedelmi termékek”. A gondolatmenet azonban mindmáig nem
teljesedett ki: a művészet, mely egyszerre sokszorosítható árucikk és egyedi
szellemi termék, nem mérhető, a hasznot és veszteséget más mércével kell
kalkulálni, mint a könyvelésben és a közgazdaságtanban. Ez az ideális állapot
egyelőre még messze van, a filmművészet múzsája addig be kell, hogy érje a
filmbarát jogalkotók paragrafusaival.
Fundamenta Profunda 10. MMA
Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet, 2018.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
