KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/március
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Vágytárgyak, enteriőrök Kádár-kori álmok: lakásmesék
• Gelencsér Gábor: Isten szemével Beszélgetés Jeles Andrással
• Soós Tamás Dénes: Az éjszaka misztériuma Beszélgetés Máthé Tiborral
• Mészáros Márton: „A nehezítő körülmény én vagyok” Beszélgetés Sándor Pállal
• Szivák Bernadett: A pozitív hős és egy aljas módszer Beszélgetés Tóth Barnabással
• Varga Zoltán: Papírvizsla, madárkomédia Cseh András és Mata János animációi
ÚJ RAJ
• Vajda Judit: Egyedül nem megy Laurent Cantet
A ZSÁNER MESTEREI
• Géczi Zoltán: Halhatatlan kardok, örökkévaló kamerák Miike-jubileum
• Varga Zoltán: A látszat világai John Carpenter víziói
SZERELMI ÁTKOK
• Szabó Ádám: Szenvedélybűn Sokszorosított sztárok
• Baski Sándor: Beépített anyaghiba Fantomszál
NET/PAPÍR/OLLÓ
• Huber Zoltán: Hasadó valóságok Az álhírek és a közösségi média
• Pernecker Dávid: Travis Bickle meghalt Rajongói elméletek
• Szíjártó Imre: Filmmániások Jelentés a blogoszférából
• Pápai Zsolt: Az elnöknő emberei A Pentagon titkai
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: Kiazmus és felemásság Gyenge Zsolt: Kép, mozgókép, megértés
FILMTÖRTÉNET
• Paár Ádám: Egy örökzöld német műfaj A Heimatfilm
FESZTIVÁL
• Kovács Patrik: Bajnokok, mint mi BIDF
KÍSÉRLETI MOZI
• Varga Balázs: Enyészet The Rub
KRITIKA
• Schreiber András: Germán anya Sötétben
• Tóth Klára: A kultúra folytonosság A sátán fattya
• Kolozsi László: A félfülű Getty A világ összes pénze
• Pethő Réka: Küzdelmes kamaszbohóságok Lady Bird
MOZI
• Soós Tamás Dénes: Láthatás
• Huber Zoltán: Sztálin halála
• Kovács Kata: Mrs. Hyde
• Sepsi László: Vonat Busanba – Zombi expressz
• Sándor Anna: Az útvesztő: Halálkúra
• Baski Sándor: Ősember
• Benke Attila: 12 katona
• Alföldi Nóra: A hűséges
• Fekete Tamás: A szabadság ötven árnyalata
• Kránicz Bence: Fekete Párduc
DVD
• Benke Attila: A ferde ház
• Géczi Zoltán: Buena Vista Social Club: Adios
• Varga Zoltán: Dargay Attila gyűjteményes kiadás
• Kovács Patrik: Bővérű nővérek
• Pápai Zsolt: Novemberi gyilkosság
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Visszafordíthatatlan

Párizsi neolit

Ardai Zoltán

Gaspar Noé botrányfilmjében a visszafordíthatatlan idő a legnagyobb skandalum: mindent lerombol.

 

Maga a történet – Gaspar Noé filmes gyakorlatában nem először – elemien egyszerű. Nem mintha alig hordozna mozzanatokat, hanem mert egyvonalú, egyetlen lélegzettel felvázolható: valakinek egy eleinte szép menetű napon minden összeállni látszik, de még a holnap előtt élete és a hozzá legközelebb állóké véres káoszba vész. A kezdet (a puszta történeté, nem a filmé): magának a Párizsi Szerelmespárnak idilli eszmélése a helyi lírakincs szellemében, amelyben a test veszélyes módon két fejjel ébred és négy lábbal nyúlik el. Kívül a lakáson már a szerelem bomlékonysága is felrémlik. A középszakaszt jelentő esemény: a Katasztrófa. Két, egymástól idegen vonal metszéspontja ez, de a másik vonalat csupán e pontban és tájékán, szakasznyira látni meg. Az történik, hogy a Lányt hosszú idő óta az első olyan negyedórában, amikor nincs a közelében ismerős, ronccsá teszi az Aluljáró-beli Idegen. Ha azt mondjuk, „megerőszakolja”, vagy hogy „megöli”, vagy mindkettőt, keveset mondtunk. A történtek nyomán a Lányt szerető két férfinak a város a Kétségbeesés színterévé lényegül, majd egészen a Bosszú Őrületéé lesz (már az Idegent is efféle vágy hajtotta, ha nem is személyre szólóan). Újabb borzalmak következnek a Rectum nevű éjjeli bulihelyen, vagyis immár a Segglyuk lokálban. A végső állomás a Csend: lebbenetlen, tompán izzó cella-láng, sötétség és por.

Alig néhány tagból álló, kortalan história, magában véve kissé kong. Mindent áthárít az egyes jelenetekhez rendelhető egyéni víziókra és/vagy elgondolásokra, illetve az átfogó komponálásra. Ha egy történet darabjait összekeverik, a részekből rejtett energiák szabadulván fel, különös tartalmakra láttató mese-képlet születhet, de Noé nem így járt el. A tucatnyi huzamra metélt történésfolyam szakaszait visszafelől – különben az eredeti sorrend pontos betartásával – adagolja. Mindegyik huzam cselekménye előrehalad az időben, ám a rákövetkező mindig korábbi történéseket mutat a megelőzőnél. Eszmei mivoltában ez a formaelv is régóta adott, csak éppen sohasem számított egyenértékűnek az idősíkokkal való kártyázás lehetőségével; eddig nem találkozott kellő súlyú indítékkal. A kész látványosság nem árulja el, hogy Noé a sztorit, annak egyik-másik jelenetét vagy az átfogó szerkezet ideáját dédelgette-e előbb; hogy melyikük hívta elő a másikat. Az igazi kérdés azonban nem is ez, hanem hogy miből adódik a Visszafordíthatatlan löketszerűen erős, de durvaságában is elegáns-emelkedett összhatása, mintha egy barbár dísztárgyat, netán fegyverművet szemlélnénk. Magába szédít a kiáltó ellentmondás a film menete és címe között. Szemünk láttára sorjázik visszafelé mindaz, ami különben visszafordíthatatlan (bár színészekkel játszatott fikció az egész). Noé előző művének főhőse (Egy mindenki ellen) csak élénk képzeletében mészárol. A most elővezetett rémtetteket viszont utólag sem élhetjük át másnak, mint zajlásuk közben. Ennek éppen az átfogó forma művisége adja a garanciáját: a visszafordíthatatlanság élményét maga a konceptuális visszaforgatás nyomtatja belénk. Nem következik már semmi a katasztrófa után, csak olyasmi, ami korábban volt. Ha a szakaszok norma szerint sorjáznának, a mű egyfajta komor életlátás együgyűen nagyzoló manifesztumaként hatna. A képeket követő zárófelirat – „Az idő mindent lerombol” – nevetséges kommentárként jelenne meg olyan gyilkosságokhoz, amelyeknek csak szende velejárója időbeliségük. A tényleges elbeszélés azonban a Segglyuk bár örvénye felől a felső fényig jut. A szent család ábrándjáig, ahol más a forgás, zöldfüves mennybolton gyereknépség ugrál vízsugarakon át, és a pöfögő locsológép vizének minden színt egybeolvasztó szürke villódzása megmutatja egymásban az alfát és az ómegát. Mindez ugyan mit sem érne a fekete-piros és narancsvörös jelenetek forró belseje nélkül. Ott benn dokumentarista formaelv érvényesül (még ha a Lány mintha a hatvanas évek Godard-jától keveredett volna is ide), a látószögek dinamikai expresszionizmusával ötvözve. Nincs vágás; a kép olykor negyedórán át kerül-fordul. Az „egy jelenet – egy felvétel” forgatási sokkja ijesztően tanulságos reál-koreográfiákat gerjeszt.

Noé két primitív holmit csiszolt ki klasszikus gonddal, egy borús mesét meg egy bizonyos felülszerkesztési módot (ehhez betűeffektus-tartozékokat is faragva, zenei elemeket is illesztve hozzá). Tárgyához azzal jutott, hogy egybeütötte őket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2155