KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/március
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Vágytárgyak, enteriőrök Kádár-kori álmok: lakásmesék
• Gelencsér Gábor: Isten szemével Beszélgetés Jeles Andrással
• Soós Tamás Dénes: Az éjszaka misztériuma Beszélgetés Máthé Tiborral
• Mészáros Márton: „A nehezítő körülmény én vagyok” Beszélgetés Sándor Pállal
• Szivák Bernadett: A pozitív hős és egy aljas módszer Beszélgetés Tóth Barnabással
• Varga Zoltán: Papírvizsla, madárkomédia Cseh András és Mata János animációi
ÚJ RAJ
• Vajda Judit: Egyedül nem megy Laurent Cantet
A ZSÁNER MESTEREI
• Géczi Zoltán: Halhatatlan kardok, örökkévaló kamerák Miike-jubileum
• Varga Zoltán: A látszat világai John Carpenter víziói
SZERELMI ÁTKOK
• Szabó Ádám: Szenvedélybűn Sokszorosított sztárok
• Baski Sándor: Beépített anyaghiba Fantomszál
NET/PAPÍR/OLLÓ
• Huber Zoltán: Hasadó valóságok Az álhírek és a közösségi média
• Pernecker Dávid: Travis Bickle meghalt Rajongói elméletek
• Szíjártó Imre: Filmmániások Jelentés a blogoszférából
• Pápai Zsolt: Az elnöknő emberei A Pentagon titkai
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: Kiazmus és felemásság Gyenge Zsolt: Kép, mozgókép, megértés
FILMTÖRTÉNET
• Paár Ádám: Egy örökzöld német műfaj A Heimatfilm
FESZTIVÁL
• Kovács Patrik: Bajnokok, mint mi BIDF
KÍSÉRLETI MOZI
• Varga Balázs: Enyészet The Rub
KRITIKA
• Schreiber András: Germán anya Sötétben
• Tóth Klára: A kultúra folytonosság A sátán fattya
• Kolozsi László: A félfülű Getty A világ összes pénze
• Pethő Réka: Küzdelmes kamaszbohóságok Lady Bird
MOZI
• Soós Tamás Dénes: Láthatás
• Huber Zoltán: Sztálin halála
• Kovács Kata: Mrs. Hyde
• Sepsi László: Vonat Busanba – Zombi expressz
• Sándor Anna: Az útvesztő: Halálkúra
• Baski Sándor: Ősember
• Benke Attila: 12 katona
• Alföldi Nóra: A hűséges
• Fekete Tamás: A szabadság ötven árnyalata
• Kránicz Bence: Fekete Párduc
DVD
• Benke Attila: A ferde ház
• Géczi Zoltán: Buena Vista Social Club: Adios
• Varga Zoltán: Dargay Attila gyűjteményes kiadás
• Kovács Patrik: Bővérű nővérek
• Pápai Zsolt: Novemberi gyilkosság
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Chicago

Színház az egész alvilág

Hungler Tímea

Ha nem lehetsz híres, legyél hírhedt. – Rob Marshall musicaljében a muzsika hangjai az őrült nők ketrecében szólnak.

 

Alkoholtilalom, gengszterháborúk, bontakozó emancipáció és természetesen dzsessz minden mennyiségben – ez az 1920-as évek Chicagója. Rob Marshall, rendező tizenhárom Oscarra jelölt filmjével, a Chicagóval nem kisebb vállalkozásba fogott, mint hogy a világhírű Broadway musicalt, melyet valamikor a legendás Bob Fosse, a Kabaré és a Mindhalálig zene direktora rendezett és koreografált a világot jelentő deszkákon, vászonra álmodja.

Hogy hozott-e valami újat a Chicago a filmmusicelek történetében? Rob Marshall filmje igényes, szórakoztató alkotás, kifejezetten kellemes időtöltés, amely azonban hatását legfőképpen az eredeti mű, a John KenderFred Ebb szerzőpáros által jegyzett halhatatlan zenének, no meg annak a Catherine Zeta-Jonesnak köszönheti, aki Velma Kelly, a vaudeville sztár mellékszerepében nem átallja leragyogni a vászonról a főszereplő Renée Zellwegert. A filmnyelv tekintetében a mozi azonban nem hat a reveláció erejével, mintha egy színházi előadást vitt volna vászonra a rendező, így a Chicago egy nem túl eredeti, de szórakoztató film lett, amely stílusában kicsit a Kabaré hangulatát idézi, azzal viszont, hogy a dalbetétek gyakorta a valóság illusztrációjaként, a szereplők képzeletében csendülnek fel, a Táncos a sötétbenre emlékeztet.

Pedig a mozi ígéretesen indul, a történet igazán eredeti. A sztárságról ábrándozó Roxie Hart (Renée Zellweger), aki a kabarécsillag, Velma Kelly (Catherine Zeta-Jones) nagy rajongója, megöli szeretőjét, amikor ráébred, hogy a férfi csak hitegette azzal, hogy sztárt farag belőle. A gyilkosság vádjával börtönbe került Roxie legnagyobb megdöbbenésére imádott Velmájával találkozik a hűvösön, aki kabarészámának állandó résztvevőjét, saját nővérét valamint férjét küldte az örök vadászmezőkre, amikor szerelmi légyotton kapta a párocskát. Roxie számára végre adott az alkalom, hogy Velma elé furakodjon, így a „ha nem lehetsz híres, legyél hírhedt” elvének alapján megkezdődik a börtön falai között a két nő között a rivalizálás, amelyhez a tárgyalás újabb és újabb fordulataira kiéhezett média biztosítja a hátteret.

A párhuzam a showbusiness és a bűnöző életforma között nyilvánvaló: az újságok címlapjára csak akkor kerülhet az ember lánya, ha minimum született gyilkos vagy vaudeville sztár, ha pedig a kettő kombinációja, az előnye szinte behozhatatlannak tetszik. Roxie azonban megpróbálkozik a hátrány lefaragásával, szerepkörének, a naivának a felépítésében tehetséges rendezőre is akad az ügyvédje (Richard Gere) személyében. A férfi színházi előadáshoz méltóan vezényli le a próbafolyamatot, segít betanulni Roxie szövegét, aki végül vallomásával a premieren megrázó erejű, Oscar-díjas alakítást nyújt a szakavatott közönség, az esküdtek és az igen tisztelt bíróság színe előtt.

Amíg a film egyetlen hímnemű dalos pacsirtája, Richard Gere a musical felénél meg nem jelenik, kizárólag nők fakadnak dalra, perdülnek táncra, igazi feminista alkotást láthatunk a vásznon. Így Gere felbukkanása, jóllehet a színész sikerrel abszolválja az önimádó ügyvéd szerepét, épp olyan stílustörést eredményez, mint amikor a kamera néhány szekvencia erejéig kimozdul a film hangulatát meghatározó zárt terekből (kabaré, börtön, tárgyalóterem), vagy amikor a magyarnak mondott férjgyilkos egyetlen magyar mondattól eltekintve („Ártatlan vagyok”) keverék szláv nyelven szólal meg. A Chicago ezeknek a stílustöréseknek a fényében nem nevezhető egységes műalkotásnak – és nagy valószínűséggel a filmtörténetet sem fogja újraírni –, Zeta-Jonesnak és a mindhalálig szóló dzsessznek köszönhetően azonban vitathatatlanul bárkit rabul ejt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2154