Kritika

Frankofónia

Francia bárka

Schubert Gusztáv

Szokurov esszéfilmje özönvíz idejére.

Az Ermitázsban leforgatott Orosz bárka után a Frankofónia újabb tisztelgés egy nagyszerű múzeum, a Louvre előtt. Valamikor a weimari köztársaság idejében „Kulturfilmnek” hívták az ilyen, a nemes ismeretterjesztés szellemében fogant dokumentumfilmet. A műfaj ma már ipari méretekben készül, az ismeretterjesztő tévécsatornákon bőséggel láthatunk ilyesmit, akár tényekben gazdagabb változatokat is a Louvre-ról. Alekszandr Szokurov filmje persze más, mint amit a Spektrumon vagy History Channelen vetítenek. A Tarkovszkij utáni orosz film legnagyobb hatású auteurje dokumentumfilmjeit is igazi szerzői filmesként készíti, a személyesség fontosabb, mint az objektivitás. A Frankofónia a játék- és a dokumentumfilm eszközeit egyaránt felhasználó esszéfilm, elsősorban attól lesz izgalmas, hogyan látja a filmre vitt világot a rendező. Aki mindent tudni akar a több mint 400 ezer műtárgyat birtokló múzeumról és történetéről, ne a Frankofóniát nézze meg. Aki viszont a Louvre mellett egy, a kultúra iránt felelősséget érző művész világképére is kíváncsi, izgalmas élményben részesül.

A „nekrorealistaként” induló fiatal Szokurov kezdettől sötét húrokon játszik, katasztrofizmusra hangolt művész, aki a világot az apokalipszis, de legalább is a lassú, alattomos romlás, enyészet, rothadás, szétesés állapotában látja. (Aki nem ismeri, pótolja gyorsan Szilágyi Ákos idevágó cikkét – Halálpanoptikum – Filmvilág 2003/3.)

Nincs ez másként most sem, de valami azért alapvetően megváltozott. Szokurov világa mindeddig megállíthatatlanul tartott a széthullás, a megsemmisülés felé, megakasztani legfeljebb a gonoszságot és a halált megtestesítő zsarnokok pusztulása tudta. A világ trónusára felkapaszkodott diktátorokról, pontosabban a gonoszság önmegsemmisítő mechanizmusáról egész trilógiát forgatott a rendező: a Moloch – Hitler, a Taurus – Lenin, A Nap – Hirohito pusztító uralmának anatómiája. A trilógia azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy a béke legfeljebb röpke pillanat lehet, a történelem a Halál jegyében fogant, a világot a Halál mindent összeroppantó vasmarka tartja egyben, nem az életerő. Az Orosz bárkában és a Frankofóniában megváltozott a nézőpont, mindkét film az élet, a kultúra, az értékteremtés felől mutatja meg a történelmet. A romlás és a pusztító szándék ugyan itt is örökkévaló, de immár nem az egyetlen történelemformáló erő: élet és halál örökkön harcban állnak, a harc eldöntetlen és végtelen, akár apály és dagály örökös küzdelme. Az ember e két erő patthelyzetében éli életét és történelmét.

Ebben a végtelen párviadalban elgondolt történelemben értelemszerűen a személyiség végletes szemléletét is fel kell adni. A film a történelem mélypontját, a II. világháború kezdetét idézi föl, amikor is a náci birodalom lerohanja, és részben bekebelezi Franciaországot. A Frankofónia egyik pozitív főhőse a rossz oldalon áll (német agresszor), a jó oldalon álló francia főszereplő pedig látszólag a gonosz ellenféllel kollaborál. Ha ideológiájuk, nemzetiségük elválasztja is őket, Franz Wolff-Metternich gróf és Jacques Jaujard mindketten a kultúra szenvedélyes hívei, és ez erősebb kötésnek bizonyul a német-francia szembenállásnál. A Louvre igazgatója és a francia műkincsek védelmével megbízott német főtiszt konspirációjának köszönhetően a Louvre megmenekült. (Tragikus, mondja a filmben Szokurov, hogy az orosz kultúrkincsek iránt a Wehrmacht nemhogy nem tanúsított efféle lovagiasságot, ellenkezőleg, vakon engedelmeskedett a „felperzselt föld” parancsának.)

Szokurov szemében a Louvre megmentése nem pusztán szimbolikus győzelem, hanem az egész civilizáció fennmaradásának záloga. Ha a múzeum „világ a világban”, akkor minden egyes megmentett múzeum Noé bárkája, és minden egyes, a rombolás sötét ösztönének nem engedelmeskedő ember a kultúra megmentője. Beleértve a rendezőt is, aki egy újabb vészkorszakban veszi védelmébe a művészetet és a tudást, megerősítve nézőjét, hogy nem az erőszak adja az erőnket és az emberi identitást: a homo sapiens művészetre és tudományra született. A Frankofónia szenvedélyes szerelmes filmvers a kultúrához. Az özönvíz előestéjén, barbárokra várva több mint vigasz, bátor tett és világos gondolat.

Frankofónia (Francophonia) – francia-német-holland, 2015. Rendezte és írta: Alekszandr Szokurov. Kép: Bruno Delbonnel. Szereplők: Louis-Do De Lencquesaing (Jacques Jaujard), Benjamin Utzerath (Franz Wolff-Metternich gróf), Vincent Nemeth (Napóleon), Johanna Korthals (Marianne). Gyártó: Ideale Audiance / Zero One Film / N279. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 87 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/08 55-56. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12828

Cikk értékelése:

szavazat: 13 átlag: 6.92