KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/február
SZÉPSÉG ÉS SZÖRNYETEG
• Nemes Z. Márió: Akvatikus románcok Tengermélyi gótika
• Varró Attila: Varázslatos filmvilág Csoda és fantasztikum
• Huber Zoltán: Idegenszeretet A víz érintése
LUCAS-UNIVERZUM
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Kránicz Bence: Lázadóból uralkodó Brian Jay Jones: George Lucas – Galaxisokon innen és túl Lázadóból uralkodó
• Andorka György: Ki a fészekből Star Wars: Az utolsó Jedik
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: Két férfi, egy eset John Michael és Martin McDonagh
FILM + ZENE
• Géczi Zoltán: A romlás virágai A 70-es évek amerikai popkultúrája
A KÉP MESTEREI
• Gelencsér Gábor: Az objektív lírája Miroslav Ondříček (1934–2015)
MAGYAR FILMTÖRTÉNET
• Hirsch Tibor: Száguldani szép Kádár-kori álmok: autósmesék
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
KÍSÉRLETI MOZI
• Beke László: „Ő maga a csap” Maurer Dóra, mint filmkészítő
ANIMÁCIÓ
• Bokor Ágnes: Volt egyszer egy kertész Beszélgetés Tompa Borbála Eszterrel
• Barkóczi Janka: Dühös körök Teheráni tabuk
• Rudolf Dániel: Kenyérkeresők és dolgozó holtak Anilogue 2017
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Hétköznapok az Andrzej Wajda sétányon Gdynia
HATÁRSÁV
• Kolozsi László: Ikonosztáz Műcsarnok: Tarkovszkij – Emlékek tükre
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Manna Mia Egy szerelem gasztronómiája
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Minden eladó A hentes, a kurva és a félszemű
• Baski Sándor: Eltűnik hirtelen Szeretet nélkül
• Kolozsi László: Határhelyzetek Foxtrott
• Vincze Teréz: Női hangok kórusa Manifesztum
• Pethő Réka: Csábító olasz nyár Szólíts a neveden
MOZI
• Alföldi Nóra: A cukrász
• Soós Tamás Dénes: Kutyák és titkok
• Varró Attila: Insidious: Az utolsó kulcs
• Kovács Patrik: A legnagyobb showman
• Huber Zoltán: A legsötétebb óra
• Kovács Kata: Doktor Knock
• Mészáros Márton: Elit játszma
• Fekete Tamás: Viszlát, Christopher Robin!
• Vajda Judit: Én, Tonya
• Roboz Gábor: Thelma
• Baski Sándor: The Commuter – Nincs kiszállás
• Kránicz Bence: Babadook
DVD
• Bata Norbert: Chucky kultusza
• Benke Attila: A kolosszus
• Kovács Patrik: Drága Elza!
• Varga Zoltán: A kőbe szúrt kard
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Országúti bosszú

Barangolás Átokföldjén

Jankovics Márton

Michôd szikár apokalipszisfilmje a Mad Max tudatos ellenpontja.

 

A Mad Max-széria óta közhelyszámba megy, hogy a kopár vidékekben és elhagyott országutakban bővelkedő Ausztráliának milyen veszettül jól áll a szélesvásznú világvége. Nem meglepő, hogy az apokalipszis a szigetország filmgyártásának egyik fontos exportcikkévé vált, mely az emberi közösségeket rohasztó baljós ígéretként még akkor is ott lebeg a cselekmény fölött, ha formálisan épp westernről (Az ajánlat) vagy családi bűndrámáról (Animal Kingdom) van szó.

Az Országúti bosszú azonban nemcsak lappangó kórként hordozza magában, hanem történelmi tényként kezeli az apokalipszist, nyíltan csatlakozva a Mad Max műfaji hagyományához. A főcím után távirati stílben kapunk tájékoztatást arról, hogy immár tíz évvel a közelebbről meg nem nevezett „összeomlás” után járunk. Hogy ez pontosan mit takar, arról később is csak alig tudunk meg valamit, mivel a film hasonlóan szófukar, mint titokzatos főhőse, Eric, akihez képest a Volt egyszer egy Vadnyugat Harmonikája már-már olcsó dumagépnek számít. Pusztán találgathatjuk, hogy mi lehet a helyzet a többi kontinensen, ahogy arra is csak egy elejtett félmondat utal, hogy a még megmaradt nagyvárosokban sem fenékig tejfel az élet. A szándékos információhiány tehát fontos dramaturgiai eszköz, előkészíti a terepet annak a frusztráló nézői felismerésnek, hogy ez a poszt-apokaliptikus világ bizony zavaróan közel tolakszik a mi valóságunkhoz. Sehol egy nukleáris gombafelhő, sehol egy kiadós természeti kataklizma vagy globális zombi-fertőzés, de még a bolygó végkimerülésének kissé prózaibb kulisszája sem áll őrt a realitás és a fantázia közti határvonalon.

A világ nem a zsánertől megszokott robbanással, inkább csak nyüszítéssel ér véget – ha ugyan véget ér egyáltalán. Merthogy igazából sok minden folyik tovább a régi kerékvágásban: a pénzforgalom például nem szűnt meg, csak átalakult, a kontinens multikulti olvasztótégelye tovább fortyog, és még a homályos célokkal és hatáskörrel rendelkező katonaság is járőrözik a pusztában. Ráadásul mindebből teljesen hiányzik a világvégi teatralitás: a Mad Max látványos kalandelemei és barokkos barbarizmusa helyett itt a szikár minimalizmus az úr, ami a hétköznapiság szürkezónájába utalja a mégoly rendkívüli állapotokat is. A nagy elődtől való elhatárolódást már rögtön a felütés egyértelművé teszi: nem elég, hogy itt holmi Holdenek és Nissanok veszik át a lenyűgöző törzsi járműköltemények helyét, de az expozíció vánszorgó autósüldözése mintha szándékos antitézise lenne Mel Gibsonék őrült száguldozásainak, arról már nem is beszélve, hogy a 103 percnyi játékidő egyetlen valamire való karambolját ironikusan a háttérbe száműzi a rendező.

Ezt a széthullóban lévő társadalmat szeli át közösen a már említett Eric, és a nála csak egy hajszálnyival bőbeszédűbb Rey, akik történetesen ugyanazt az illetőt – Rey fivérét – keresik, csak épp egészen különböző okokból. A motivációk korántsem egyértelműek, de szép lassan át is adják a helyüket egy másik, fontosabb kérdésnek. Hisz az utazás tétje igazából nem az, hogy vajon sikerrel zárul-e a nyomozás, hanem, hogy szárba szökkenhet-e még bármiféle bizalom Átokföldjén, vagy a nihilizmus aszálya minden emberi kapcsolatot csírájában elfojt, ami túlmutat a puszta érdekszövetségen.

A kietlen táj és az indusztriális zene kölcsönhatása kiválóan megteremti a szükséges atmoszférát, ám az a feladat a két főszereplőre hárul, hogy életet vigyenek a helyenként szinte már túlzottan kihagyásos és minimalista cselekménybe. Guy Pearce átütő alakításában persze nincs semmi meglepő: nem először látjuk őt ilyen szerepben, David Michôd el is mondta egy interjúban, hogy egyenesen rá írta Eric kiégett, elgyötört karakterét. Robert Pattinson ezzel szemben már rizikósabb választás volt, de Cronenberg Cosmopolisa után ezúttal is helyt áll az Alkonyat egykori szépfiúja, sikeresen távolodva az érzelgős vámpír-saga gravitációs mezejéből (a film kevés humoros momentuma közé tartozik az a kikacsintás, mikor Pattinson a sivatagi éjszakában az autórádióval együtt dúdolja a nézőnek a „Don't hate me cause I'm beautiful” című popsláger refrénjét).

Az Országúti bosszú nem csupán a fiatal angol sztárral kapcsolatban nyújt pozitív megerősítést: a filmet író és rendező David Michôd is bizonyítja, hogy debütfilmje, a hatalmas sikert arató Animal Kingdom nem pusztán egyszeri villanás volt, és John Hillcoat mellett tényleg ő a kortárs ausztrál film legígéretesebb alkotója.

 

ORSZÁGÚTI BOSSZÚ (The Rover) – ausztrál, 2014. Rendezte és írta: David Michôd. Kép: Natasha Braier. Zene: Antony Partos. Szereplők: Guy Pearce (Eric), Robert Pattinson (Ray), Scoot McNairy (Henry), David Field (Archie). Gyártó: Porchlight Films / Lava Bear Films. Forgalmazó: Vertigo Média. Szinkronizált. 103 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11731