TelevízóVeszprémHová, merre, tévédráma?Valkó Mihály
Találkozók jönnek, találkozók mennek, lassan megszokjuk – a sorban az idei már a tizenkettedik volt –, a tanulságok pedig csaknem ugyanazok évről évre. Hogy televíziónknak szorosabbra kellene fűznie kapcsolatait az élő magyar irodalommal, hogy közvetlenebbül és erőteljesebben kellene részt vállalnia a változó világ konfliktusainak ábrázolásából, hogy jobban kellene építenie sajátos arculatának vonásait és így tovább. A mostani találkozón is „előkerültek” a jó öreg tanulságok, de túl mindezen tapasztalni lehetett valami eddig szokatlant is: a találkozók történetében a televíziós művészet egén a műfaj válságának jelei sohasem rajzolódtak ki még oly riasztóan és nyugtalanítóan, mint most, 1982-ben. Még a levegőben is érezni lehetett: valami baj van, méghozzá komoly baj a televíziós drámákkal.
Előrebocsátom: ezúttal csak a tévédrámákról szólok, a zenés játékokról nem beszélek. Ott ugyanis „rendben mennek” a dolgok. Legalábbis Veszprém ezt mutatta, a díjak is. Sőt a globális végelszámoláskor úgy festett, hogy a magas színvonalú zenés drámák lepipálták prózakategóriabeli testvéreiket. Szóval maradjunk a tévéjátékoknál és a tévéfilmeknél.
Baráti beszélgetésben vagy komoly szakmai tanácskozáson ha expressis verbis nem is fogalmazódott meg az említett nyugtalanító tapasztalás, ott bujkált a résztvevők – szakmabeliek, kritikusok, meghívott művészvendégek – gondolatai között. Még az ünnepélyes díjkiosztáson sem lehetett hallgatni róla, s a zsűrielnöki tisztet betöltő Ancsel Éva rokonszenves őszinteséggel meg is említette, hogy nem egy tévédrámát bizony csak a benne játszó színész vagy színészek tehetsége mentett meg a teljes bukástól, más művek viszont egyszerűen érdektelenné váltak, mert periferiális témákkal, problémákkal bíbelődnek.
Egyébként szerepelt itt, a találkozó programjában külföldi klasszikus drámájának televíziós változata, nem is egy, például a Cid, hazai gyártmányú krimi, Az utolsó alkalom, tévéjáték mai magyar szerző írásából, A messziről jött ember; a humort a Sóder képviselte, a szovjet drámát pedig ezúttal Rozov egyik színműve, A siketfajd fészke, s helyt kaptak Rajnai András elektronikus kísérletei is, Televíziós mesék felnőtteknek, továbbá viszontláthattuk a magyar századelő szerzőinek munkáit is, lásd az Asszonyok – tehát körültekintő a válogatás. Arról persze már a válogatók sem tehettek, hogy valamennyi között mégsem akadt egyetlen egy sem fődíjra abszolúte érdemes, csak félfődíjra. A minőséggel van tehát a baj.
Egyebek mellett talán az említett „válság” nyomasztó érzése, a műfaj sorsáért való fokozott felelősség és aggodalom volt az oka annak az érthetetlen hallgatásnak is, mondhatni bénult némaságnak, amely a találkozón Csepeli György a tévédráma és a közönség kapcsolatának újabb esélyeit felvillantó, kétségtelen szigorúan elméleti síkon mozgó, de fontos, a gyakorlatban jól hasznosítható elvi kérdéseket taglaló eszmefuttatását követte a találkozó legjelentősebbnek szánt szakmai vitájában. Persze normális helyzetben hallgathat az alkotó, hisz beszél helyette a mű. Csakhogy most úgy áll a dolog, hogy sok alkotás „néma” maradt, vagy csak dadogva tudta elmondani, mit is akar. Az okokat keresendő bizony jó lett volna hallani a legilletékesebbeket, magukat a televíziós alkotó művészeket is!
Mert a tévédráma helyzete a jelekből ítélve: elszomorító. S korántsem azért, amiért Mihályfi Imre kesereg, sőt segítségért kiált Mentsük meg a tévédrámát! című írásában (Filmvilág, júliusi szám), hogy tudniillik évről évre kevesebb mű kerül ki a drámai főosztályról; az igazi ok nem a mennyiségi visszaesésben keresendő, bár némi keserűségre a tévé belső berkeiben ez is adhat okot. De még csak az sem lehet az oka, hogy a hajdan szebb napokat megélő tévédráma mostanára elvesztette eddigi előjogos helyét a főműsoridőben (hisz ez is csak részben igaz), ami szintén nem fogadható el oknak, sokkal inkább következménynek, a drámai művek utóbbi időben tapasztalható színvonalesésének. Sok a közepes munka, amelynek hatása a másnapi ébredéssel már el is illan, s aránytalanul kevés a maradandó érték. S főképp a mai magyar tárgyú tévédrámák gyengélkednek, ami különösképp lehangoló. A műfaj Veszprémben is érzékelhető válságának ezek lehetnek az igazi okai, presztízsének visszaesésében – remélhetően átmeneti jelenségről van szó – ezek játszhatnak közre elsősorban.
Főleg az utóbbi, a mai témájú tévéjátékok, tévéfilmek művészi erőtlensége „járul hozzá”, hogy a tévénézők legszélesebb köreiben veszít vonzerejéből a televíziós dráma; ott, ahol egyébként színvonaltól függetlenül is mindig is volt hajlam arra, hogy az élet, életünk felvetette kérdésekre keresvén a választ inkább figyeljenek a konkrétabb és gyakorlatiasabb, nyíltabb feleletet adó programokra (lásd a riportfilmek, dokumentumfilmek feltűnő népszerűsége!), mintsem a választ áttételesebben, általánosító formában kínáló művészi alkotásokra, például a tévédrámákra. A hevenyészett, vázlatos, felszínes, papírízű párbeszédekkel „terhes” mai témájú tévéjáték egyenesen elriasztja a műfajtól a nézőt, aki itt tudná legteljesebben átélni saját helyzetét, saját problémáit, külső és belső feszültségeit.
Ezért riasztó jel, hogy az elmúlt év terméséből válogatva csupán két olyan televíziós munka kerülhetett be – nyilván színvonalbeli okokból – a szemle válogatott csapatába, amely közvetlenül kötődik napjainkhoz. Díjat is nyert mind a kettő.
Viszont az is tény, hogy e pillanatban, értsd 1981, finn szerző írta a legjobb magyar tévéjátékot; némi túlzással a televízió legmegbízhatóbb szerzői a klasszikusok, külföldiek, Miller, Hochhuth, Corneille, Rozov s a magyarok közül Tersánszky és néhányan a századelőről. Ami nem baj, csak hol vannak mellőlük arányban és súlyban a mai magyar auktorok?
Még a díjnyertes Sóder, amelyben egy mai építkezés kálváriáját, a gyűlöletes bürokráciát mutatják be a játék készítői sok-sok humorral, még ez a felfokozott vidámkodás is csak egy igazi szatíra lehetőségeit mutatta meg, s a sikerében – közönségdíjat kapott – inkább az effajta szellemiségű, szemléletű csípős játékokra való társadalmi igény, semmint a hibátlan végeredmény elismerése manifesztálódott – véleményem szerint. Mit is kezdhetnénk olyan drámákkal, ez is veszprémi tapasztalat, amelyekből hiányzik a szuverén történet, az egyéni látásmód, a drámai erő és a gondolati mélység? Ez alól, mármint a megtisztító erejű hatás alól még a szemle két legszínvonalasabbnak minősített tévédrámája is „kivétel”. A filmes Zsombolyai János vendégként kétségtelen formás tévéjátékot faragott-teremtett a finn Andersson színművéből; az alkoholizmus érték- és lélekpusztító, alattomos hatalmáról szomorú, lehangoló szürke képet festett, de a látvány mégsem hatolt igazán a szívünkig: valahogy hideg maradt, akár északi testvéreink. Kevés volt benne a drámai töltet, a játékban elhelyezett dinamit.
Veszprém város díját ugyancsak egy család életét, de most már egy magyar kisközösség feszültségekkel teli világát ábrázoló, Vészi Endre írásából született tévéjáték kapta, A messziről jött ember. Ebben a modern, civilizált világban gyakorta megesik – mondja a Marton László rendezte játék –, hogy végül kellene valaki, akárki, tán csak egy ismeretlen öregember, egy boldog jótevő, aki ismét visszalopná a családi fészkekbe a nélkülözhetetlen emberi melegséget.
Az említetteken túl a válság további tünetei? Néhány alkotó, rendező érezhető kifulladása vagy átmeneti megtorpanása, ami főként önismétlésben mutatkozik meg; egy-egy alkotóművész zsákutcába tévedése, eltévelygése az önkifejezés vágyától űzetve, amikor az alkotói én úgy tolakszik az ábrázolt világ és a néző közé, hogy ettől feje tetejére áll az ábrázolandó valóság vagy a megtévésített irodalmi mű. (Legkirívóbb esete, az Operabál ’13, joggal nem került be a szemle mezőnyébe.) Vigasztaló, hogy a televízió „standard” rendezői között azért akad, aki igen tudatosan és megbízható munkával építi pályáját; Hajdufy Miklós például szilárdan tartja megszokott színvonalát. A Miller-drámából készült Közjáték Vichyben című tévéjátékkal most is elismerést szerzett magának. Szikár, fegyelmezett rendező, a Miller-dráma tévéváltozatában is megteremti a személytelen és egyetemes dilemmából a személyesen átélhető történelmi drámát.
Hová, merre, tévédráma? Ezzel a várakozó kíváncsisággal ültünk be a találkozón a veszprémi művelődési központ emeleti termébe is, ahol a televízió „szabad csapatának”, a Fiatal Művészek Stúdiójának tagjai mutatták be munkáikat – versenyen kívül. S szerencsére köztük tehetséges nem is egy akadt. Deák Krisztina nevét érdemes megjegyezni. Az égnek madarai mozdulatlanok friss szellemű alkotás, s a stúdióból kikerült társaival együtt biztatóan jelzi, hogy a tévédráma szükséges megújulásának, felfrissülésének folyamatában nekik, mármint a stúdiósoknak is szerepük lehet. Miképp a két vidéki televíziós műhelynek – ők is bemutatkoztak, méghozzá először hozták el Veszprémbe filmjeiket –, bár sajátos helyzetükből eredően elsősorban a régió életéről tudósítanak, s csak „szórakozásból” ruccannak ki a televíziós művészet vidékére. Ez a kifejezési forma munkásságukban szerény arányt képvisel, de azért olyan próbálkozások láttán, mint amilyen az itt bemutatott igen mulatságos tévégroteszk, A vacsora, cseh zeneszerző kisoperájának ötletes képernyőváltozata (rendezője Angyal Mária), vagy a költő-néprajzos Polner Zoltán gyűjtéseiből készült mesteri füzére a népi imáknak, Koronával koronázzák (szerkesztő-rendező Rozsnyai Aladár) figyelemre méltó teljesítmények.
Végül, ha megpróbálnék válaszolni a címben felvetett kérdésre, hová, merre, tévédráma? – azt felelném a találkozó szellemében: erre is, arra is. Persze a fő dolog: bármerre lépjen is, az út a minőségen át a közönség felé, a nézőhöz kell hogy vezessen. A televízióban is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2321 átlag: 5.45 |
 |
|
