KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/november
MAKK KÁROLY
• Szekfü András: „Nem éreztem cinizmust” Beszélgetés Makk Károllyal (1971)
A JÖVŐ ÁRNYÉKÁBAN
• Parragh Ádám: Diszkrét zendülés Az elnyomás allegóriái
• Géczi Zoltán: Rekonstruált csoda Szárnyas fejvadász 2049
• Zalán Márk: Gyógyító határátlépések Denis Villeneuve
A KÉP MESTEREI
• Benke Attila: Egy rousseau-i fényíró Néstor Almendros
HANEKE
• Szabó Ádám: Kamera által láthatatlanul Haneke és a thriller
• Baski Sándor: A burzsoázia fantomja Happy end
JEANNE MOREAU
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tükröm Jeanne Moreau (1928-2017)
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A titkoktól szabadulni kell” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kolozsi László: Budapest Confidental Beszélgetés Gárdos Évával
• Bilsiczky Balázs: Amíg világ a világ Beszélgetés Buvári Tamással
MAKK KÁROLY
• Gelencsér Gábor: Keretjáték Makk modernizmusa
KÖNYV
• Varga Zoltán: Hegeltől a texasi láncfűrészesig Király Jenő: A mai film szimbolikája
PANORÁMA
• Lénárt András: Autonóm kamerával Hispániában A mai katalán film
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: A megoldás: empátia CineFest – Miskolc
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Fagypont alatt Jo Nesbø: Hóember
• Sepsi László: Hidegítés Hóember
KRITIKA
• Jankovics Márton: A történelem fekete doboza Aurora Borealis – Északi fény
• Bilsiczky Balázs: Az újrakezdés lehetőségei Szeretföld
• Nevelős Zoltán: A pokol kapuja Megtorlás
• Ádám Péter: A zseni árnyékában Rodin
MOZI
• Baski Sándor: Rögtönzött szerelem
• Huber Zoltán: Suburbicon
• Benke Attila: HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják
• Kovács Kata: Salamon király kalandjai
• Roboz Gábor: Hét nővér
• Barkóczi Janka: Vakrandim az élettel
• Kránicz Bence: Egyenesen át
• Rusznyák Csaba: Boldog halálnapot!
• Fekete Tamás: Dzsungel
• Andorka György: Űrvihar
• Vajda Judit: Madame
• Varró Attila: 120 dobbanás percenként
DVD
• Gelencsér Gábor: Valahol Európában
• Pápai Zsolt: Öt könnyű darab
• Kránicz Bence: Batman és Harley Quinn
• Kovács Patrik: Tagadás
• Pápai Zsolt: Közöttünk az űr
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Napola

A háború unokái

Nevelős Zoltán

Egyre több német film foglalkozik elhallgatott múlttal, a náci Németország krónikáját ma már az unokák írják.

 

Tudjuk, a történelmet a győztesek írják, de éppen ezért különösen érdekes és fontos a vesztesek mondandóit is meghallgatni. A megannyi büszke háborús film és megrázó holokausztdráma szükségszerűen negatív fényben tünteti fel német szereplőit még akkor is, ha egyes darabok igyekeznek árnyalt képet festeni az ellenségről. A szemszögváltás az újragondolás, újraértékelés lehetőségét rejti magában: belülről ismerhetjük meg a háborús Németországot abban az időben, amikor lángba borította a világot.

Az utóbbi két évben új német filmek egész sora foglalkozik a II. világháború időszakával, de koránt sincs arról szó, hogy elsők lennének ezen a vonalon. A gyilkosok köztünk vannak már 1946-ban foglalkozott a kérdéssel, Bernhard Wicki az 1959-es A hídban az Iván gyermekkorát megelőzve hangsúlyozta a kiskamasz katonák történetén keresztül a háború embertelenségét, majd A tengeralattjáró és a Sztálingrád a tömegfilm nyelvén hívott fel a vesztesekkel való azonosulásra. Most azonban valami másnak lehetünk tanúi, a hatvan évnyi történelmi távlat érezteti hatását.

A Napola rendezője, az 1973-as születésű Dennis Gansel interjúkban mindig megemlékezik nagyapjáról, aki diákként maga is részt vett a nemzetiszocialista elitképzésben, és akinek elbeszélései a filmrendező unokát arra indították, hogy a Csajok a csúcson után az ifjúsági film komolyabb változatával kísérletezzék. A Napola (a cím a nemzetpolitikai nevelőintézet mozaikszava) az 1942-es tanévkezdés idején egy átlagos, tizennyolc éves hőst választva vezeti be a nézőt a náci elitképzés egyik fellegvárába, ahol az eljövendő új világ leendő vezéreit képzik katonai szigorral. Friedrichet ökölvívó tehetsége miatt választották ki, és a nyomorgó családban élő, kulimunkákat vállaló fiú a kiugrási lehetőséget látja új iskolájában, ahol hamarosan a zárt intézetben játszódó filmek tipikus konfliktusaival (zsarnokoskodó felsőévesek, elfojtott szexualitás, a gyengék tragédiái) kell szembenéznie – mellesleg nem rosszabb a helyzet, mint a Ha… brit iskolájában.

Ha a Napolát párhuzamba állítjuk az utóbbi két év hasonló témájú német filmjeivel, a Sophie Scholllal, A bukással, a nálunk a Titanic Fesztiválon játszott Gyopárbetyárokkal – amelyeket mind a háborúban aktív nemzedék unokáinak generációjához tartozó rendező jegyez –, feltűnik, hogy amint egy-egy fiatal hőst ütköztetnek a zsarnoki hatalom gépezetével, mindegyik film magját olyan erkölcsi kérdésfeltevés jelenti, amelynek érvényessége messze túlmutat a konkrét történelmi helyzeten. A röplapokat szóró müncheni diáklány, Hitler naivitásba menekülő titkárnője, illetve a kölni ellenállócsoport elfogott tagja ugyanúgy a halállal szembenézve jutnak el egész életüket meghatározó döntésekre, felismerésekre, mint az elitiskola ifjú reménysége, aki megalkuvások és tragédiák sora után válik képessé feláldozni előmenetelét. A próbatételt a boksz jelenti, Friedrich a ringben akar bizonyítani és tud is, de pont erről a bizonyításról kell lemondania ahhoz, hogy kiszállhasson az ördögi körből. Ez persze jóval kisebb tét, mintha az életéről volna szó, a Napola katarzisa nem is mérhető az említett filmekéhez, de igényes képi kivitelével, a mai fiatal nézők számára érzelmileg jól átélhető cselekményével és a kérdésfelvetésében rejlő pedagógiai lehetőségekkel sikerült Németországban máris középiskolai tananyaggá válnia.

A Napola ifjú főszereplője, Max Riemelt a 2006-os berlini filmfesztiválon bemutatott, A Vörös Kakadu című drámában is egy hasonlóan reményteljes fiatalembert alakít, akinek egy másik diktatúrával gyűlik meg a baja, az 1961-ben éppen falat építő NDK hatalmi gépezetével, amely ördögi praktikákkal kényszerít civileket egymás elárulására; a film igen izgalmasan kezeli az egykori keleti blokkban máig viharokat kavaró ügynökproblematikát. Ha még ide soroljuk a ma lázadó hőseit a jóléti kapitalizmussal és a hippikorszak ideáljaival ütköztető Edukatorst is, világossá válik, hogy a korábban említett alkotásokban a II. világháború csak időkeret, ezek az ifjú hősöket mozgató új német filmek valójában az egyén felelősségére kérdeznek rá a mindenkori, ezer arcot öltő, de minden esetben az egyént méltóságától, tisztességétől megfosztó zsarnokság viszonyai között.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8667