KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/november
MAKK KÁROLY
• Szekfü András: „Nem éreztem cinizmust” Beszélgetés Makk Károllyal (1971)
A JÖVŐ ÁRNYÉKÁBAN
• Parragh Ádám: Diszkrét zendülés Az elnyomás allegóriái
• Géczi Zoltán: Rekonstruált csoda Szárnyas fejvadász 2049
• Zalán Márk: Gyógyító határátlépések Denis Villeneuve
A KÉP MESTEREI
• Benke Attila: Egy rousseau-i fényíró Néstor Almendros
HANEKE
• Szabó Ádám: Kamera által láthatatlanul Haneke és a thriller
• Baski Sándor: A burzsoázia fantomja Happy end
JEANNE MOREAU
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tükröm Jeanne Moreau (1928-2017)
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A titkoktól szabadulni kell” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kolozsi László: Budapest Confidental Beszélgetés Gárdos Évával
• Bilsiczky Balázs: Amíg világ a világ Beszélgetés Buvári Tamással
MAKK KÁROLY
• Gelencsér Gábor: Keretjáték Makk modernizmusa
KÖNYV
• Varga Zoltán: Hegeltől a texasi láncfűrészesig Király Jenő: A mai film szimbolikája
PANORÁMA
• Lénárt András: Autonóm kamerával Hispániában A mai katalán film
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: A megoldás: empátia CineFest – Miskolc
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Fagypont alatt Jo Nesbø: Hóember
• Sepsi László: Hidegítés Hóember
KRITIKA
• Jankovics Márton: A történelem fekete doboza Aurora Borealis – Északi fény
• Bilsiczky Balázs: Az újrakezdés lehetőségei Szeretföld
• Nevelős Zoltán: A pokol kapuja Megtorlás
• Ádám Péter: A zseni árnyékában Rodin
MOZI
• Baski Sándor: Rögtönzött szerelem
• Huber Zoltán: Suburbicon
• Benke Attila: HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják
• Kovács Kata: Salamon király kalandjai
• Roboz Gábor: Hét nővér
• Barkóczi Janka: Vakrandim az élettel
• Kránicz Bence: Egyenesen át
• Rusznyák Csaba: Boldog halálnapot!
• Fekete Tamás: Dzsungel
• Andorka György: Űrvihar
• Vajda Judit: Madame
• Varró Attila: 120 dobbanás percenként
DVD
• Gelencsér Gábor: Valahol Európában
• Pápai Zsolt: Öt könnyű darab
• Kránicz Bence: Batman és Harley Quinn
• Kovács Patrik: Tagadás
• Pápai Zsolt: Közöttünk az űr
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

James Bond, a magányos ügynök

Szemadám György

 

Fergeteges tempójú kezdés, gyors vágások, egyszerre legalább három szálon végigrángó izgalom (melynek következtében az ember még a film tizedik percében sem ért semmit az összefüggésekből), félelmetesen kemény férfiak, szadizmus, gyilkosságok, és persze: hajsza földön, levegőben, vagy a víz alatt. És ekkor még éppenhogy csak elkezdődnek kirajzolódni a legújabb James Bond-film cselekményének erővonalai. Aztán: száguldó autók, repülőgépek, helikopterek, aeroplánok, hajók és tengeralattjáró, állandó lövöldözés és robbanások, körítésként pedig tropikus tájak, tenger, gyönyörű nők, elegancia, csillogás, gazdagság. Ennyi! Profi technikával, profi operatőrökkel, profi trükkmesterekkel és látványtervezőkkel készített krimi-szadi-szexi. Az egész film mintha a szupertechnika apoteózisa volna. Itt a jól bevált kommersz akciófilm-fordulatok éppoly gépies tökéletességgel működnek, mint a lépten-nyomon előkerülő járművek és fegyverek arzenálja. Igaz, hogy éppen emiatt a profi „pontosság” miatt minden fordulatot jóelőre sejteni lehet, de ez csak megkönnyíti az ilyenfajta filmek nézőközönségének a dolgát. Ennél zavaróbb, hogy maga a 007-es ügynök is csupán egy gépiesen működő, elnyűhetetlen műanyag-embernek hat a filmvásznon. A James Bond-sorozat tizenhatodik darabjának főszereplőjéből – a tagadhatatlanul jóképű Timothy Daltonból – teljességgel hiányzik a személyiség varázsa. Elődjeihez – a fanyar és zord Sean Conneryhez, és az elegánsan ironikus Roger Moore-hoz – képest ő bizony nem más, mint egy elnyűhetetlen pofozóbábu, akit öt nindzsa ver félholtra, majd rádől egy egész ház, s másnap mégis kipihenten, sebhelyek nélkül kezd újra munkához. Nála bizony még a kábítószercsempész-banda tagjai – különösen Sanchez, a sötétpillantású főnök – is árnyaltabban megformált figurák. A film legélvezetesebb pillanatai azok, ahol készítői szemlátomást beleuntak a profizmus taposómalmába, és egy-egy öncélúan bornírt geget engedtek meg maguknak. Ilyen például az, amikor James Bond egyik segítőtársa egy cirokseprűnek álcázott adó-vevőbe beszél, majd unottan eldobja azt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/10 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5500