KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/november
MAKK KÁROLY
• Szekfü András: „Nem éreztem cinizmust” Beszélgetés Makk Károllyal (1971)
A JÖVŐ ÁRNYÉKÁBAN
• Parragh Ádám: Diszkrét zendülés Az elnyomás allegóriái
• Géczi Zoltán: Rekonstruált csoda Szárnyas fejvadász 2049
• Zalán Márk: Gyógyító határátlépések Denis Villeneuve
A KÉP MESTEREI
• Benke Attila: Egy rousseau-i fényíró Néstor Almendros
HANEKE
• Szabó Ádám: Kamera által láthatatlanul Haneke és a thriller
• Baski Sándor: A burzsoázia fantomja Happy end
JEANNE MOREAU
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tükröm Jeanne Moreau (1928-2017)
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A titkoktól szabadulni kell” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kolozsi László: Budapest Confidental Beszélgetés Gárdos Évával
• Bilsiczky Balázs: Amíg világ a világ Beszélgetés Buvári Tamással
MAKK KÁROLY
• Gelencsér Gábor: Keretjáték Makk modernizmusa
KÖNYV
• Varga Zoltán: Hegeltől a texasi láncfűrészesig Király Jenő: A mai film szimbolikája
PANORÁMA
• Lénárt András: Autonóm kamerával Hispániában A mai katalán film
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: A megoldás: empátia CineFest – Miskolc
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Fagypont alatt Jo Nesbø: Hóember
• Sepsi László: Hidegítés Hóember
KRITIKA
• Jankovics Márton: A történelem fekete doboza Aurora Borealis – Északi fény
• Bilsiczky Balázs: Az újrakezdés lehetőségei Szeretföld
• Nevelős Zoltán: A pokol kapuja Megtorlás
• Ádám Péter: A zseni árnyékában Rodin
MOZI
• Baski Sándor: Rögtönzött szerelem
• Huber Zoltán: Suburbicon
• Benke Attila: HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják
• Kovács Kata: Salamon király kalandjai
• Roboz Gábor: Hét nővér
• Barkóczi Janka: Vakrandim az élettel
• Kránicz Bence: Egyenesen át
• Rusznyák Csaba: Boldog halálnapot!
• Fekete Tamás: Dzsungel
• Andorka György: Űrvihar
• Vajda Judit: Madame
• Varró Attila: 120 dobbanás percenként
DVD
• Gelencsér Gábor: Valahol Európában
• Pápai Zsolt: Öt könnyű darab
• Kránicz Bence: Batman és Harley Quinn
• Kovács Patrik: Tagadás
• Pápai Zsolt: Közöttünk az űr
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Temetés

Reményi József Tamás

Ezen a napon megjelentek a képernyőn a nézők.

 

„Vannak-e jelei annak, hogy többen a sír körül virrasztanák át az éjszakát?” A műsorvezető tekintetében titkos remény bujkált, a kérdésben ott derengett a dermesztő s mégis fölemelő látomás, amint a fagyos sötétséget önkívületben izzó szívek forrósága oszlatja szét, világítanának ezek a szívek, a helikopterekről kamerázó tudósítók reflektor nélkül is pompás felvételeket készíthetnének a véget nem érő gyász késői óráiról. Ez lenne méltó fináléja egy olyan napnak, melyre mindenki tévéi oly viharosan készültek.

Már napokkal előbb lehetett tudni, hogy a temetés idején lezárják a roppant sziget útjait, talán már a főváros határán, a bevezető pontokon is kordont kell fölállítani, hogy a gyalogosan érkező tömeg biztonságosan eljuthasson céljához. Nincs ugyanis annyi vonat az országban, amennyi a hátára vehetné a tízezreket, százezreket – eh, mit: milliókat –, akik özönleni akarnak. Ferihegyre folyamatosan érkeznek a csárterjáratok. Mozgósítva a rendőrség, a katonaság, a nemzeti gárda, és persze ambuláns kocsik százai cirkálnak majd az országban. Milyen kár, hogy nem áll rendelkezésre elegendő forgatócsoport a várható tömeghisztéria minden áldozatának lefényképezéséhez! Pedig micsoda jelenetek lesznek: egy nyugdíjas rajongókat szállító, fékeromlott busz Kisvárdáról belerohan a menetbe, sok felajzott ember kárt tesz magában, botladozó, összeroskadó, elhanyatló testek mindenfelé, öklüket az ég felé rázó, alkalmi szónokok, körülöttük fékezhetetlen hívek, a sor monori végén atrocitások törnek ki a türelmüket vesztett várakozók közt, míg elöl a kerítésnél százakat taposnak el. Az éterben folyamatosan szirénák zúgják túl a siralom hangjait. Rendkívüli állapotokat vezetnek be, a parlament felkéri a kereskedelmi televíziókat, hogy vegyék át az irányítást, mert már csak ők képesek uralni a helyzetet.

A műsorvezető nemleges választ kapott, nem maradt izgalom éjszakára. Éjszakára sem. Mert az emberek valahogy nem annyira és nem úgy esendőek, amennyire s ahogyan a stúdiókban elképzelték. Igen, jólesően azonosulnak azzal, akiről úgy érzik, a „lelkükből szól”, s mindig vannak közöttük, akikben ez az átlényegülés – eszeveszett magányban és tanácstalanságban – patologikus méreteket ölt. Ám a nézőszámot e patológiára építve növelni – cinizmus. Cinizmus, amely 2001. január 20-án, Zámbó Jimmy temetése napján csúfos vereséget szenvedett. Ezen a napon ugyanis megjelentek a képernyőn a nézők, akik sokkal méltóságteljesebben viselkedtek, mint a média. Ergo: nem volt miből műsort csinálni, a rövidhírnyi eseményt nem lehetett földuzzasztani. Az a fájdalom, őszinte fájdalom, ami publikussá lehet ily alkalmakkor, csakis közhelyekben fogalmazódhat meg – e tekintetben semmiféle „színvonal”-különbség nincs egy államfő vagy egy kőműves búcsúztatásában: a gyász formaságai üresek és unalmasak. A tévék-készítette rövid interjúkból már kettő is érdektelen volt, nemhogy sok tucatnyi. A hiány érzetét nem lehet utcai vallomásokban árnyaltan kifejteni, függetlenül attól, hány iskolája van a kérdezettnek.

Rá kellett tehát hajtani a látványos mozzanatokra – ilyenek viszont nem voltak. Sem méreteiket, sem extremitásukat tekintve. Jóval kevesebb ember ült fel azokra a vonatokra, jóval kevesebb ember vállalkozott a várakoztatottak és kívül rekesztettek – tömegrendezvényeken elkerülhetetlen – megalázó szerepére, s aki gyászolt, otthon tette. Mint a hozzá közel állók esetében szokta. S ha mégis elment, nem ő volt a szánalmas látvány, hanem a médiás igyekezet, amely kegyeletsértő módon vadászott a „mozgalmas” képekre. Mi köze van a temetéshez annak, ha egy ittas részvevő meg akar verni egy alkalmi virágárust? Miért kell közelképre erőltetni egy hordágyra került asszonyt, amikor tudjuk jól, hogy nagyobb tömegben mindig akad, aki rosszul lesz (elképzelhető a gyerek iskolai ballagásáról olyan felvétel, amelyen egy ismeretlen nagymama ápolása kerül a középpontba?). Hogyan lehet riport-téma egy nyomorult Wartburg, amelyik nem tud kikecmeregni a tömegből (vezetőjének tahóságában valami rendkívülit láthattak tán a naponta közlekedők?).

A menetnek persze volt egyfajta csöndesen tiltakozó, demonstráló jellege. Mintha ugyanazok az arcok tűntek volna föl ott, mint korábban egy tolnai csirkefogó kárvallottjai vagy néhány napra rá a kifosztott gyöngyösi kapások között. Közös, erőt adó spirituális élményüket a lakodalmas tévék egyik kezükkel adták, a másikkal kifosztották.

A párizsi Montparnasse temetőben járva Serge Gainsbourg sírját, hosszú évekkel a halála után is, néhány soros cédulák s hosszabb levelek borították. Az egykori énekessel egykor ifjú leányok beszélgettek így. Szükségük volt rá. Bizonyos, hogy a csepeli síron is fölbukkannak az üzenetek, amelyeknek írói többnyire csak a képernyőről ismerték a címzettet. De a képernyő nem ismeri őket.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3258