KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/november
MAKK KÁROLY
• Szekfü András: „Nem éreztem cinizmust” Beszélgetés Makk Károllyal (1971)
A JÖVŐ ÁRNYÉKÁBAN
• Parragh Ádám: Diszkrét zendülés Az elnyomás allegóriái
• Géczi Zoltán: Rekonstruált csoda Szárnyas fejvadász 2049
• Zalán Márk: Gyógyító határátlépések Denis Villeneuve
A KÉP MESTEREI
• Benke Attila: Egy rousseau-i fényíró Néstor Almendros
HANEKE
• Szabó Ádám: Kamera által láthatatlanul Haneke és a thriller
• Baski Sándor: A burzsoázia fantomja Happy end
JEANNE MOREAU
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tükröm Jeanne Moreau (1928-2017)
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A titkoktól szabadulni kell” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kolozsi László: Budapest Confidental Beszélgetés Gárdos Évával
• Bilsiczky Balázs: Amíg világ a világ Beszélgetés Buvári Tamással
MAKK KÁROLY
• Gelencsér Gábor: Keretjáték Makk modernizmusa
KÖNYV
• Varga Zoltán: Hegeltől a texasi láncfűrészesig Király Jenő: A mai film szimbolikája
PANORÁMA
• Lénárt András: Autonóm kamerával Hispániában A mai katalán film
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: A megoldás: empátia CineFest – Miskolc
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Fagypont alatt Jo Nesbø: Hóember
• Sepsi László: Hidegítés Hóember
KRITIKA
• Jankovics Márton: A történelem fekete doboza Aurora Borealis – Északi fény
• Bilsiczky Balázs: Az újrakezdés lehetőségei Szeretföld
• Nevelős Zoltán: A pokol kapuja Megtorlás
• Ádám Péter: A zseni árnyékában Rodin
MOZI
• Baski Sándor: Rögtönzött szerelem
• Huber Zoltán: Suburbicon
• Benke Attila: HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják
• Kovács Kata: Salamon király kalandjai
• Roboz Gábor: Hét nővér
• Barkóczi Janka: Vakrandim az élettel
• Kránicz Bence: Egyenesen át
• Rusznyák Csaba: Boldog halálnapot!
• Fekete Tamás: Dzsungel
• Andorka György: Űrvihar
• Vajda Judit: Madame
• Varró Attila: 120 dobbanás percenként
DVD
• Gelencsér Gábor: Valahol Európában
• Pápai Zsolt: Öt könnyű darab
• Kránicz Bence: Batman és Harley Quinn
• Kovács Patrik: Tagadás
• Pápai Zsolt: Közöttünk az űr
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Doctor Strange

Bölcselmük álmodni képes

Andorka György

Misztikus beavatástörténet Escher trükkös geometriájában elbeszélve.

 

A Marvel-széria szűk egy évtizede beindított, azóta is olajozottan kattogó gépezetének töretlen sikerében az egyik kulcsfaktor az agytröszt kitűnő ráérzése volt, hogy szuperhős-univerzumuk falósejtként olvaszthat magába szinte minden plázamozi-kompatibilis narratív sémát spielbergiánus kalandtól politikai thrilleren át heist-filmig, a különböző műfajokkal és sztárokkal horogra akasztott nézők pedig a zseniális árukapcsolásos stratégiának köszönhetően azonnal beszippanthatók a franchise-ba – miközben jól kalkulált vetésforgóval az érdeklődés folyamatosan melegen tartható. A galaxis őrzői után Marvelék a harmadik etapra is betervezték egy vadonatúj portál megnyitását, ezúttal a misztikus harcművészfilm és az urbánus fantasy felé, tiszta lappal induló eredettörténetükkel új belépési pontot kínálva a Potter-kedvelők mellett akár még azoknak is, akiknek a címről egy másik Dr. Strange ugrik be, a csajos kanadai sorozatból.

A Feige-műhelyben úgy vélhették, egyúttal megtalálták a megfelelő alapanyagot, hogy valami frisset mutassanak a katasztrófapornóba belefásuló népeknek is: csekély meglepetést okoz, hogy a képregények Steve Ditko által lefektetett pszichedelikus világának vászonra ültetése a ciklus vizuálisan ezidáig legprogresszívebb filmjét eredményezte. A Doctor Strange egyfelől megidézi a komputeranimáció Michele Pierson által „csodák éveinek” nevezett hőskorát a 80-90-es évek fordulóján, amikor a fotórealizmus felé törő médium párhuzamosan egy új, digitális esztétikát is ünnepelt, és a morphing, valamint a procedurális felületek mással nem létrehozható, sajátos minőségét csodálta; eközben viszont túl is lép rajta, amennyiben az Escher-geometriát és a folyékony transzformációkat nem elsősorban „keretezett” attrakcióként működteti, hanem organikus részévé teszi a jeleneteknek és az élőszereplős akciótérnek, agilisen lecsapva az Eredet által jó pár éve feldobott labdát.

A stúdiónál jelentkező koncepciózus mesterember azonban nem pusztán filmnyelvi játszótérként tekintett az adaptációra: az okkult horrorokra specializálódott Scott Derrickson (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Sinister) pontosan tudta, miért szeretné filmre vinni a képregényeket, és szokatlan vehemenciával küzdött a megbízásért, hogy a szívének legkedvesebb Marvel-hős sztoriját – az egyetlent, amelynek a rendezésére saját bevallása szerint hivatott volt – a kezébe kapja. A balesetben megsérült, majd a gyógyulást keresve a mágia világába bevezetett idegsebész történetében a kulcsmotívum a szenvedés transzformatív ereje volt – a filmben a főhős a Hyperion morbid ötletét halványan idéző fináléban egyenesen megváltó-figurává emelkedik, amikor a főgonosszal időhurokban szembekerülve a végtelenségig, újra és újra kész lenne meghalni a világ megmentéséért. Bármily magával ragadó ez az archetipikus történetív, sajnálatos, hogy míg az alkotók gondosan igyekeztek kigyomlálni az alapanyag mára kínossá vált rassz-sztereotípiáit és – kevésbé dicséretes módon – politikailag érzékeny aspektusait (lásd a sidekickből intellektuális mentorrá előléptetett Wongot, illetve az eredetileg tibeti Ősmágus Tilda Swinton-féle fehér, androgünizált olvasatát), a doktor film eleji figurája baltával faragott, egyoldalú paródiája marad a szkeptikus-racionalista tudósembernek, aki dühösen köpködi, „jelentéktelen porszemek vagyunk egy részvétlen univerzumban”, mígnem testen kívüli utazása nyomán térdre rogyva hódol be a felsőbb erőknek – külön jópofa, hogy mindennek Hawking, Turing és Sherlock megformálóját vetik alá, mikor már azt hittük, semmi nem törheti meg arrogánsan briliáns, egoista humanistánkat.

Ha a nem is oly indirekt sugallat – az önzetlen és céllal teli élethez csak a transzcendensen át vezet királyi út – kissé visszatetsző lenne, koncentráljunk a misztikus beavatástörténetben szelíden és nagyvonalúan „a képzelet teremtő erő” metaforájára, s szórakoztatni fog legott. Hívő keresztény létére maga a rendező is úgy véli, egyedül a művészet nélkülözi azt a rendszerépítő arroganciát, amely megerőszakolja a világ határtalan kiismerhetetlenségét – a jutalom azonban, akár egy önmagába záródó, lehetetlen formákkal teli Escher-képnél, itt is csak a kételkedést felfüggesztőké: a vásznon túli, biztonságosan elszeparált tükördimenzióban néha tényleg vétek felbontani a szivárványt.

 

DOCTOR STRANGE (Doctor Strange) – amerikai, 2016. Rendezte: Scott Derrickson. Írta: C. Robert Cargill. Kép: Ben Davis. Zene: Michael Giacchino. Szereplők: Benedict Cumberbatch (Strange), Tilda Swinton (Ősmágus), Mads Mikkelsen (Kaecilius), Chiwetel Ejiofor (Mordo), Rachel McAdams (Christine). Gyártó: Marvel Entertainment. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 115 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/12 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12971