KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/november
MAKK KÁROLY
• Szekfü András: „Nem éreztem cinizmust” Beszélgetés Makk Károllyal (1971)
A JÖVŐ ÁRNYÉKÁBAN
• Parragh Ádám: Diszkrét zendülés Az elnyomás allegóriái
• Géczi Zoltán: Rekonstruált csoda Szárnyas fejvadász 2049
• Zalán Márk: Gyógyító határátlépések Denis Villeneuve
A KÉP MESTEREI
• Benke Attila: Egy rousseau-i fényíró Néstor Almendros
HANEKE
• Szabó Ádám: Kamera által láthatatlanul Haneke és a thriller
• Baski Sándor: A burzsoázia fantomja Happy end
JEANNE MOREAU
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tükröm Jeanne Moreau (1928-2017)
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A titkoktól szabadulni kell” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kolozsi László: Budapest Confidental Beszélgetés Gárdos Évával
• Bilsiczky Balázs: Amíg világ a világ Beszélgetés Buvári Tamással
MAKK KÁROLY
• Gelencsér Gábor: Keretjáték Makk modernizmusa
KÖNYV
• Varga Zoltán: Hegeltől a texasi láncfűrészesig Király Jenő: A mai film szimbolikája
PANORÁMA
• Lénárt András: Autonóm kamerával Hispániában A mai katalán film
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: A megoldás: empátia CineFest – Miskolc
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Fagypont alatt Jo Nesbø: Hóember
• Sepsi László: Hidegítés Hóember
KRITIKA
• Jankovics Márton: A történelem fekete doboza Aurora Borealis – Északi fény
• Bilsiczky Balázs: Az újrakezdés lehetőségei Szeretföld
• Nevelős Zoltán: A pokol kapuja Megtorlás
• Ádám Péter: A zseni árnyékában Rodin
MOZI
• Baski Sándor: Rögtönzött szerelem
• Huber Zoltán: Suburbicon
• Benke Attila: HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják
• Kovács Kata: Salamon király kalandjai
• Roboz Gábor: Hét nővér
• Barkóczi Janka: Vakrandim az élettel
• Kránicz Bence: Egyenesen át
• Rusznyák Csaba: Boldog halálnapot!
• Fekete Tamás: Dzsungel
• Andorka György: Űrvihar
• Vajda Judit: Madame
• Varró Attila: 120 dobbanás percenként
DVD
• Gelencsér Gábor: Valahol Európában
• Pápai Zsolt: Öt könnyű darab
• Kránicz Bence: Batman és Harley Quinn
• Kovács Patrik: Tagadás
• Pápai Zsolt: Közöttünk az űr
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cirkuszfilmek

Carnivale – A vándorcirkusz

Teleapokrif

Sepsi László

A Carnivale-sorozatban a cirkuszporond Fény és Sötétség harcának színtere.

A tömegfilm sztárjaihoz hasonlóan a korai végzet a tévészériák esetében is nagyban hozzájárul a későbbi kultusz kialakulásához. A két évad után 2005-ben elkaszált Carnivàle – A vándorcirkusz az egy évvel később parkolópályára állított, szintén a HBO produkciójában készült Deadwoodhoz hasonlóan sikerrel gerjesztett maga körül a nyitva hagyott befejezés után még évekkel is háborgó és a sorozat mitológiáját fejtegető rajongótábort, ezáltal kikerülve a rétestésztaként nyúló, majd végelgyengülésben kimúló szériák illúzióromboló lejtmenetét. Daniel Knauf eredetileg hat évadra tervezett, de költségvetési okok miatt leállított sagájának jól áll a töredék-jelleg: az elkészült két évad nyitányaiban David Lynch kedvenc törpéje, Michael J. Anderson néhány enigmatikus szentenciában ismerteti a nézővel a Carnivàle univerzumának alapszabályait, melyekben a Jó és Gonosz örök harcának kopott fantasy-toposza köré szerveződik karneváli mitológia az utolsó olyan korban, ahol „az ember még nem cserélte le a varázslatot az értelemre”. Az elkészült huszonnégy epizód torzó volta csak tovább erősíti a legkülönfélébb okkult és vallási hagyományok darabkáiból összegyúrt cselekményvilág apokrifszerűségét, így még lezáratlanságában is teljes és intenzív filmélményt biztosítva.

Az utolsó mágikus korszak Knauf eposzában a gazdasági világválság legsötétebb éveire tehető és amennyire azt az utalások sejtetni engedik, a Trinity névre keresztelt első kísérleti atomrobbantásig tart. A gombafelhő fénye végleg kiirtja a sötétben bujkáló kreatúrákat – a széria tehát az eredeti tervek szerint egy bő évtizedet ölelt volna fel, 1934-től 1945-ig. A címbéli vándorcirkusz, élén az Anderson alakította törpével – aki csupán a bársonyfüggönyök mögött rejtőzködő Főnökség parancsait teljesíti – porrá száradt termőföldek és elsorvadt kisvárosok között járja odüsszeiáját egy mesebeli Amerikában, miközben a párhuzamosan futó cselekményszálon egy hipnotikus erejű prédikátor a korabeli tömegmédiát is kihasználva lassan hatalomra emelkedik. A mitológia szerint minden egyes generációban megszületik a Fény és a Sötétség teremtménye, folytatva, de soha be nem fejezve az évezredes harcot – mígnem a Trinity végül pontot nem tesz az egész ügy végére.

A szürrealizmussal kacérkodó vizuális világ mellett a Carnivàle erényei a hasonló témát feldolgozó kortársaival szemben domborodnak ki igazán: legfontosabb előképe a tíz évvel korábban, Stephen King regénye alapján készült Végítélet-minisorozat, melyben ugyancsak a Jó és Gonosz avatárjai hívták magukhoz követőiket egy végidőket élő Amerikában, és melyből olyan alapmotívumok köszönnek vissza Knauf szériájában, mint az álmokon keresztüli elhivatás, a veszedelmekkel teli kukoricaföld vagy a cselekmény végpontját kijelölő atomrobbanás. De szemben a KingMick Garris-páros négyrészes víziójával, a Carnivàle merészen csavar egyet az ősnarratíván, az első évadban mindvégig lebegtetve, hogy a két emberfeletti erejű hős közül – az említett prédikátor és a vándorcirkuszhoz csapódott, egyszerre gyilkos és gyógyító erejű szökött rab – valójában melyikük képviseli a Fény, illetve a Sötétség oldalát.

Ez a szemléletmód annak ellenére látványosan illeszkedik az ezredfordulón készült HBO-sorozatok logikájába, hogy a második évadra éppen a csatorna nyomására egyértelműsítették néhány olcsó megoldással (fekete kontaktlencse) az egyes karakterek hovatartozását. Miképp a Maffiózók, a Deadwood vagy akár jelenleg a Gengszterkorzóutóbbi kettővel az is rokonítja a Carnivàle-t, hogy cselekményét egy átfikcionalizált történelmi korba helyezi, direkt utalásokkal egyes kulcsfigurákra, korabeli rádióprédikátoroktól Bonnie és Clyde-ig – Knauf szériája is a morális kategóriák szétzilálásával tüntet, a fantasy műfaj használatán keresztül direkt módon tematizálva is ezt az alapproblémát. Ezáltal a Carnivàle töredékformában is a HBO szériáinak esszenciáját kínálja, melynek epizódjaiban posztmodern zsúfoltsággal rakódik egymásra a nyilvánvaló önreflexió (lásd a Főnökség és a cirkusz tagjainak viszonyát), az összekuszált zsánerszabályok halmaza és a direkt mítoszbarkácsolás. Mint egy hiányos tarotpakli lapjai, amiket végül szétfújt a szél a produceri fantáziátlanság sivatagában.

­CARNIVALE – amerikai, 2003-2005. Sorozatrendező és író: Daniel Knauf. Kép: Jeff Jur, James Glennon, Jim Deanault. Szereplők: Clancy Brown (Crowe), Tim Decay (Clayton), Nick Stahl (Ben), Clea Duvall (Sofie), Adrienne Barbeau (Ruthie), Carla Gallo (Libby). Gyártó: HBO 3 Arts Entertainment. 55 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 25-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10689