KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/október
FÁBRI 100
• Gelencsér Gábor: Egy modern klasszikus Fábri Zoltán (1917–1994)
• Barabás Klára: Fábri Zoltán és a cenzúra A történelem körhintáján – Fábri 100
PARANOIA THRILLER
• Benke Attila: Belső ellenségek Kortárs amerikai politikai thrillerek
• Sepsi László: B-gyilkos Amerikai bérgyilkos
• Fekete Martin: Összeesküvések Z-től I-ig Francia paranoiathrillerek
• Barkóczi Janka: Lázas város A kairói eset
• Teszár Dávid: Fehér gallér, zöldhasú Koreai politikai thrillerek
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Megfontolt felforgató Ruben Östlund
A KÉP MESTEREI
• Vincze Teréz: A fenséges realizmus mestere Lee Ping-bin
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A talált tárgy felmutatása Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 3. rész
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Életem filmjei Beszélgetés András Ferenccel – 2. rész
• Cserháti Zoltán: „Megfogott a kuflik humora” Beszélgetés Jurik Kristóffal és Molnár Ágnessel
• Varga Zoltán: A király meséi Újváry László (1945–2017)
• Mészáros Márton: Humorra hangolva Beszélgetés Vékes Csabával
• Vajda Judit: Színház az egész alvilág Hetedik alabárdos
FESZTIVÁL
• Várkonyi Benedek: A fény művészete Szolnoki Nemzetközi Tudományos Filmfesztivál
• Buglya Zsófia: Krízis és terápia Szemrevaló/Sehenswert
KÖNYV
• Sághy Miklós: Át a labirintuson Gelencsér Gábor Magyar film 1.0
• Murai András: Forradalmi kötet ‘56, te suhanc
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Elvarázsolt kastélyok Stephen King: Az
KRITIKA
• Pápai Zsolt: Búcsúfilmezés Logan Lucky – A tuti balhé
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Megmutatni Azt Az
KRITIKA
• Varró Attila: Anyasági vizsgálat anyám!
• Baski Sándor: Ozon-réteg Dupla szerető
MOZI
• Huber Zoltán: Borg/McEnroe
• Kránicz Bence: Wind River – Gyilkos nyomon
• Kovács Gellért: Viktória királynő és Abdul
• Varró Attila: Tulipánláz
• Kovács Kata: Az igazi törődés
• Alföldi Nóra: Újra otthon
• Benke Attila: Négyen a bank ellen
• Barkóczi Janka: Isten hozott Németországban!
• Lovas Anna: Sokkal több, mint testőr
• Sepsi László: Nyílt tengeren: Cápák között
• Fekete Tamás: Renegátok
DVD
• Gelencsér Gábor: A kőszívű ember fiai
• Kránicz Bence: Egyes nők
• Kovács Patrik: Égigérő fű
• Szántai János: Lángoló agy
• Pápai Zsolt: A tehetség
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

München

Bajor noteszlapok

Zilahi Judit

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A bajor fővárosban évente megrendezett Filmfest München – stílszerűen – olyan az európai fesztiválok között, mint a bajor polgár a többi német között: szerényebb, barátságosabb és művészet-centrikusabb náluk. A Filmfest nyolc napon át a lehető legkötetlenebb módon, hét moziban párhuzamosan folyó vetítéseken az utóbbi év játék- és hosszúdokumentumfilm terméséből nyújt válogatást. A filmek zöme más fesztiválokról: Cannes-ból, Nyugat-Berlinből vagy Velencéből érkezett, mert München nem ragaszkodik az ősbemutatókhoz, nem állít zsűrit, nem oszt díjakat, nem csap filmbörzét, sem sztárparádét; egyetlen főszereplőt ismer, magát az elkészült filmet.

Azokból viszont valóságos „terülj asztalkám”-mal szolgált a nyolc nap. Az elmúlt 12–18 hónap filmjei mellett különböző tematikus és retrospektív sorozatok is akadtak. „Női rendezők filmjei”, „Mrinal Sen műhelyében”, „Paul Schrader műhelyében”, „Hódolat Robert Altman-nak”, „Marguerite Duras filmjei”, „Amerikai függetlenek: Off-Hollywood”, „Filmek fiataloknak”, „Film-musical”-ek – nincs az a filmínyenc, aki a kínálatból ne talált volna a maga ízlésvilágának megfelelőt.

A vetítési helyszínek sokasága miatt az alábbi beszámoló sem lehet áttekintés, csupán felmutatása mindannak, amit egyetlen filmkedvelő a maga hajlandóságának engedve leemelt a „terülj asztalkám”-ról.

Élő rendező alkotói sorozaténak címe ritkán hangzik így: „Hódolat XY-nak”, Robert Altman esetében azonban ez történt. Altman élet-

műve összességében valóban oly magas színvonalú, hogy kiérdemelte ezt a megtiszteltetést, ám önmagán belül az életmű mégis egyenetlen, s ezt jól példázták a Münchenben vetített filmjei is.

A Titkos becsület sallangmentes, tömör monodrama, formailag szinte tökéletes, alaptézise azonban olyan elrugaszkodott, hogy Altmannak egy saját nyilatkozatát idézve: „Honfitársaim ezt a filmemet politikai pornográfiának nevezték”. Nem mást mondat ugyanis a rendező a Richard Nixont megszemélyesítő színésszel, minthogy az Amerikát felkavaró, sőt az amerikai pszichét közel egy évtizedre megnyomorító Watergate-botrányt ő, Nixon szándékosan robbantotta ki azért, hogy önmagát kompromittálja, következésképp lemondhasson, s ne kelljen – az őt eredetileg hatalomra juttató Százak bizottsága szándékainak megfelelően – Vietnamnál is véresebb kalandba vinnie az országot. Sátáni, és mint a bírálók megjegyezték, obszcén gondolat egy nemzetet, s vele önmagát is nyilvánosan megalázni azért, hogy közben saját egyszemélyes ítélőszéke előtt megmentse a maga „titkos becsület”-ét, de Altmannak joga van a saját Nixon-kópéhez, egy saját történelmi vízióhoz, amit azután következetesen és magas művészi fokon valósít meg.

A Streamers, az 1983-ban készült színmű adaptációja. Altman egyetlen, klausztrofóbiásán szűk szobára korlátozza filmje színterét, szinte kiapadhatatlan eszköztárából is csak egyetlen egyet használ, a közelképet. David Rabe darabja a Vietnamban behajózásra váró katonák szorongásokkal, félelemmel, baljós előérzetek-kel teli napjairól néhány évvel korábban kirobbanó siker volt a Broadway-n, az Altman-féle filmváltozat hatása mérsékeltebbnek mondható.

John Landis nem Altman-rangú rendező, csak jó mesterember. Ám mint ilyen, műfajteremtő: az a kamasz-humorra épülő filmtípus fűződik a nevéhez, melynek egyes darabjai mindjárt a Spielberg–Lucas-féle különleges effektus filmek után szerepelnek az amerikai filmtörténet legnagyobb kasszasikereinek listáján. A „Filmek fiataloknak” című sorozat keretében bemutatott, A Blues fivérek című munkája fergeteges tempójú, 1 perc = 1 poén ritmusképletű vígjáték, ahol a hihetetlenül balga történet hihetetlenül jól szolgálja a célt, melyre hivatott. Keretet, ürügyet ad kiváló komikusoknak (John Belushi, Dan Aykroyd) és még kiválóbb popzenészeknek (Ray Charles, Aretha Franklin, Cab Calloway és a Blues Brothers Band), hogy azt tehessék, amihez a legjobban értenek, s amihez ők értenek a legjobban: nevettessenek és muzsikáljanak. A müncheni Cinema zsengekorú közönsége nem is habozott tetszését a sajnos már nem zsengekorú újságíró számára túlzottan is sok decibellel kifejezésre juttatni. (Csak lábjegyzetként, de mégis ide kívánkozik: a filmben szereplő „Gonoszok” sorában az Amerikai Náci Párt emberei is a hősök üldözésére indulnak, de amúgy barnaingesen és horogkereszttel ékesítve lezuhannak a semmibe egy félig megépült autópályáról. A müncheni tizenévesek pedig önfeledten megtapsolják ezt az epizódot is, nem érezve, s nem keresve a kapcsolatát városuk történelmével.)

Montxo Armendarisz Tasioja, egy Baszkföldön, a szűz erdőkben lakó szénégető csendes, szinte eseménytelen napjait pergeti nyolc esztendős korától lánya esküvőjéig. Témája nem is állhatna távolabb Eldar Rjazanov Volgái románcától, mely Osztrovszkij Hozomány nélküli menyasszony című darabjából készült, s széles tablókban ábrázolja a 19. századi oroszországi kisváros nyüzsgő, színes életét. A két film mégis rendkívül hasonlít egymásra: letisztult realizmusuk a megannyi modernebb, s valljuk be, izgalmasabb mű között olyan volt a müncheni „terülj asztalkám”, mint a kenyér: hétköznapi, de nélkülözhetetlen.

A Filmfest München programjának három legsikeresebb filmje cannes-i utánjátszás volt. Emir Kusturica A papa szolgálati úton van című filmjét, valamint Paul Schrader Misimá-ját lapunk a cannes-i tudósításban már ismertette. A harmadik Alan Parker Birdyje volt, mely valóságos egyéni, rendezői diadal.

A brit Alan Parker Amerikában amerikai színészekkel forgatott, filmje mégis ízig-vérig európai: strukturálisan bonyolult és képileg egyszerű, emberibb léptékű vitorlásgép a lökhajtásos monstrumok között. E hasonlat ide kívánkozott, a Birdy ugyanis a repülésről szól, illetve két barátról, akik közül az egyik a madarak iránti vonzalmában végül odajut, hogy önmagát is madárnak képzeli. A címszereplő, Birdy (Matthew Modine) közelebbi hazájának, Dél-Philadelphia nyomornegyedeinek látványa meggyőz, hogy a repülés itt egyszerű szimbólum, a valóságtól való menekülésé. De Parker egyrészről oly sokat ad, másrészről oly sokat hallgat el, hogy a film egyszerűségében sem lesz szimpla. A két barát egymást kiegészítő karakterének ábrázolása, cselekedeteik motivációja, az érzékletes környezetrajz gazdaggá, a trauma eredetének homályban hagyása, a titokzatos, szubliminális erotika költőien emelkedetté teszi a filmet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/12 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5954