Könyv

Szekfü András: Így filmeztünk 2

Kósa kése

Kelecsényi László

A dolgok csak másodjára vannak meg igazán – vallja Ottlik Géza. Szekfü András filmes interjúkötete is igazolja ezt.

Van más(od)ik. Igazán? Minek még egy? Mert mindent tudni akarunk a magyar filmgyártás titkairól. Hogy volt? Visszatapsolnánk az aranykort, amikor azok a mai napság remeknek ható művek születtek. Pedig micsoda zűrök és zavarok közepette! Lássuk csak.

Szekfü András interjúkötete egykori és mai beszélgetéseket tartalmaz, melyeket a szerző rendezőkkel, operatőrökkel és más hivatású „filmesekkel” folytatott hosszú évek során. Hiányjegyzéket készíteni – kik maradtak ki a két kötetből – nem érdemes. Hírlik, van harmadik, és a megalapozott kíváncsiságú kérdező készítene akár egy negyediket is. Úgyhogy: reszkessetek riportalanyok, feleltetés lehetséges, mielőtt továbbmennénk a magyar filmtörténet tantárgyból.

Ma már regényesnek ható sztorik töltik meg a keményfedelű kötet oldalait, ám nem követtem a regényolvasás elejétől a végéig illendő szabályát, össze-vissza lapozgattam és ismerkedtem a beszélgetésekkel, mint a rossz kisgyerek, aki előbb eszi meg az édességet, és utána fordítja maga elé a nem-szerette főzeléket. Ajánlom a kedves további olvasóknak is ezt a módszert; úgyis elolvassák végül betűről-betűre még a szellemes megfogalmazású kislexikont is. Ez a szöveghalmaz úgy hat, mint egy krimi. Csak éppen nem tudunk rájönni, ki a gyilkos. Egyáltalán: van itt bűnös, kérem, vagy mindenki ártatlan?

A megnyilatkozások centrumában e kötet esetében a hatvanas évek állnak. Abból az évtizedből lehet megérteni és megértetni későbbi, kevésbé jó hírű filmtörténeti korszakok eseményeit is. Hogy egy példát idézzek, Gazdag Gyula Bástyasétány ‘74 című kesernyés humorú röpdolgozatának évtizedes dobozba zárása bizony-bizony a szellemileg lefejezett cseh új hullám utórezgése, a frissiben kinevezett filmfőigazgató nem tűrhette, hogy az efféle látlelet netán valamilyen tömeghatást fejthessen ki a ‘68-at elbukó, rosszkedvű hazai értelmiség körében.

Szekfü nagyon tud kérdezni, és nem átallja, ha kell, sarokba szorítani alanyait. Persze nem azok skalpja kell neki, akiket beszéltet, hanem a koré, amelyik folyton-folyvást visszaszorítani igyekezett nemcsak a nehezen megfogható igazságot, hanem a közvetlenül megragadható valóságot is. Nem hagy ki egyetlen kényes kérdést sem, körbejárja azt a filmes világot, melyet sajnos már egyre kevesebben ismerhetnek ilyen alapossággal. Nem is kör ez, hanem inkább ellipszis, melynek ugye, a geometria szerint, két középpontja van. Az interjúknak is mintha kettő lenne, a kérdező és a válaszoló élményei a megszűnt, ám megőrzött időről. Az elliptikus középpontok a kérdezett alkotók, az idézett korok tekintetében is visszaköszönnek. Ha ennek a második kötetnek a centrumát, azaz a centrumait kellene megjelölni, talán elegendő lenne két film címét bedobni a róla szóló beszélgetésekbe. Két permanensen zajló, s a végére már talán soha nem jutó vitáét. A két mű egy méltán világhírű történelmi játékfilm (mert már az) és egy alig vetített filmdokumentum. Naná, hogy mindkettő be lett tiltva a maga idejében!

Tízezer nap és A határozat. Kósa Ferenc halhatatlan remeke, valamint az Ember Judit – Gazdag Gyula szerzőpáros szinte láthatatlan közéleti dokuja. Kósa filmjének sorsa körüli hercehurca, a készülése, elfogadása (mármint el nem fogadása) és utóélete krónikája kitűnően jellemzi a hatvanas évek filmvilágát. Három interjúalannyal folytatott beszélgetésben is főszereplő ez a már teljes mértékben kanonizálódott alkotás: Kósa, Nemeskürty, Herskó, a rendező és a két stúdióvezető triója foglalkozik behatóan a magyar parasztság majd’ három évtizedes krónikájának útjával, s negyedik hozzászólóként ott van még az operatőr, Sára Sándor is. Ma már csak a sugallat hat ránk, ami a vászonról vagy a képernyőről lejön, ha nézzük ezt az 1965-ben befejezett filmet, de akkor… Csak annyit idézek a vele kapcsolatos különvéleményekből, hogy Sára szerint Kósa jó ideig egy bicskával járkált, ha netán összefutna Nemeskürtyvel…

A „legtöbbször betiltott filmrendező” rangját most már mindörökre birtokló Ember Judit dokumentumfilmje, A határozat ugyanúgy korhű valóságrajz, ugyanúgy a magyar vidék a fő konfliktus terepe benne, ahogy például a nem kevésbé botrányos, egy kis nyírségi falu nyomorúsága körüli ún. penészleki vita utóéletét rögzítő, a Gulyás-testvérek által forgatott filmes szociográfiákban is (Valóság síppal-dobbal avagy tűzön vízen át – 1968; Vannak változások – 1976-78).

Túléltük a kort, nézzük ezeket a filmeket, és csak emlékezünk az elszalasztott lehetőségeinkre. Kósa kése végül a tokjában maradt, csak nekünk nyílik ki néha a bicska a zsebünkben Szekfü forrásértékű beszélgetéseit olvasva.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2020/02 52-52. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14433

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -