KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/szeptember
HOLLYWOODI RENESZÁNSZ
• Pápai Zsolt: A katasztrófamusical diszkrét bája Robert Altman: Nashville
• Forgách András: Egy vérprofi faun Jack Nicholson
• Varró Attila: Reneszánsz ember Hal Ashby
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Életem filmjei Beszélgetés András Ferenccel – 1. rész
• Szekfü András: Csak ne a Marseillaise Beszélgetés Radványi Gézával
• Varga Zoltán: A praktikum panorámája Fülöp József – Kollarik Tamás (szerk.): Animációs körkép
• Várkonyi Benedek: Érzelmes Bartók Beszélgetés Sipos Józseffel
ÚJ RAJ
• Margitházi Beja: Érzékeny extrémek Miranda July és Lucile Hadzihalilovic
A KÉP MESTEREI
• Vízkeleti Dániel: Közel Chrishez Christopher Doyle
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A város peremén Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 2. rész
AKI KAURISMAKI
• Szalkai Réka: „Egyedül hatékonyabb vagyok” Beszélgetés Aki Kaurismäkival
• Baski Sándor: Szemben az árral A remény másik oldala
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: Búcsú a férfiaktól Amerikai istenek
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kényszerkapcsolatok Karlovy Vary
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Bájos lányregény, gótikus mese Csábítás
• Varró Attila: Gyilkos szüzek Sofia Coppola: Csábítás
KRITIKA
• Andorka György: Isten gyorsan őrlő malmai Dunkirk
• Barkóczi Janka: A fekete özvegy Lady Macbeth
• Huber Zoltán: Varázstalanság A setét torony
• Varga Dénes: Átkattan valami az agyban Pappa Pia
MOZI
• Alföldi Nóra: Bébibumm
• Baski Sándor: Fiú a vonaton
• Kovács Kata: Raid – A törvény nemében
• Herpai Gergely: Atomszőke
• Varró Attila: Amityville: Az ébredés
• Pethő Réka: Kedi – Isztambul macskái
• Benke Attila: 47 méter mélyen
• Csiger Ádám: Annabelle 2: A teremtés
• Vajda Judit: Anyák elszabadulva
• Varga Zoltán: Az Emoji-film
DVD
• Gelencsér Gábor: Psyché
• Pápai Zsolt: A viskó
• Szántai János: A fák tengere
• Kovács Patrik: Áldozat?
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Visszatért a Hahota

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Tarr Béla: A világ végéig

Apokalipszis után

Horváth Eszter

Egy amszterdami Tarr-kiállítás mozgóképei.

 

Tarr Béla kiállítást rendezett az amszterdami Eye Filmmúzeumban. A világ végéig (Till the End of the World) egyszerre ars poetica és ars politica; csak itt látható, friss Tarr-mozgóképpel.

 

*

 

Ha nincs mit mondani, akkor hallgatni kell, vallotta Tarr Béla, amikor A torinói lóval elbúcsúzott a filmkészítéstől. Érthető így minden cinefil izgatottsága: Tarr újra rendezett! Igaz, Amszterdamig kell utazni, hogy láthassuk az új jelenetet, de a távolság csak növeli az alkotás körüli misztikus aurát. Mit mondhat a mester, miután mindent elmondott? Mi jöhet a „világ vége” után?

A kérdés arra csábít, hogy a hetedik installáció, a végpont felől fejtsük föl a tárlat számára kimetszett Tarr-oeuvre-t – jóllehet a kiállítótérbe lépés előtt figyelmeztetnek, a haladás egyirányú, a végén csupán kilépni lehet. Talán ezért is került az új mű a hatodik terem (nap?) utáni térbe. Egyetlen snitt, tizenegy perc. Egy hét év körüli fiú arcát látjuk közeliben, ahogy tangóharmonikáján meg-megbicsakló, édesbús dallamot játszik. A nyugati perspektívánkból keletiesnek ható zene éppúgy lehet a balkáni, török vagy közel-keleti folklór része, mint ahogy fiút is nehéz elhelyeznünk: Magyarországon roma lenne, Hollandiában talán arab származású. Gyermekarcán a koraérett fásultságba sebezhetőség vegyül. Legfurcsább a szeme. Nem néz a kamerába, de nem is kapja el tekintetét. Egyszerűen jelen van. A zene annyi időre sem pihen, hogy a gyerek megtörölje az orrát. Ahogy a kamera lassan hátrál, a fiú környzete is feltárul. Egy bevásárlóközpontban kuporog a földön, onnan zenél az előtte elhaladóknak. Nekünk. Ez a gyerek minket néz, anélkül, hogy látna bennünket. Arcának finom rezdülése az egyik pillanatban dacos ellenállást tükröz, majd a következő pillanatban végigömlik rajta a teljes megadás. Esetleg jeges közöny. A befogadó habitusától függően.

Ez a gyerekarc nem Tarr Béla új műve: ez mindannyiunk műve. A rendezés mintha visszatérne a Családi tűzfészek dokumentarista stílusához, egy lényeges eltérés azonban abszurddá tesz minden párhuzamot: a Muhamed egyetlen beállításban megfogalmazott története valóban megtörtént a címszereplővel. Az idők vége talán nem számolta fel végleg a tarri mozgóképet, csupán a fikció lehetősége vált illúzióvá.

A világ végéig kezdetén támpontok nélkül vettetünk a sosem tapasztalt, mégis ismerős senkiföldjére. Tiltakozni nincs okunk, hiszen figyelmeztettek belépés előtt: a kiállítótér előtt elhelyezett tábla a tárlat egyetlen szöveges dokumentuma. Széljegyzetre természetesen nincs szükség, a falakon a sajtóból jól ismert képek, az elmúlt két évben felfokozódott menekültválságról, a magyar határon történt incidensekről. Az egyetlen mozgókép a híradó képe: háború, vallási és politikai üldözés, embertelen körülmények. A képek érintésközelben, mégis elválaszt tőlük a válságra adott magyar válasz: a drótkerítés. A szenvedés tárgyiasítása lenne a kimerevített pillanat vagy együttérzés az emberi méltóságukban megalázottakkal? A drótkerítés után hatalmas térbe jutunk, amelyben egyetlen csupasz fa dacol a süvítő szélgép meg-megújuló rohamával. Mintha csak A torinói lóból termett volna elénk. Árnyékának hol éles, hol elmosódó kontúrjait nehéz felejteni. Tarr Béla művészete, egyetlen képben. Az élet reménytelen harca a mindent felőrlő, elporlasztó semmi ellen avagy Európa lenne a kiszáradt fa, „aki” szenvtelenül tekint a lábaihoz sodródott életekre?

Az első két installáció után a már ismert Tarr-világba érkezünk. A befogadó kitettségét fölváltja a karakterek kiszolgáltatottsága. Rendre újabb és újabb részleteket láthatunk Tarr filmjeiből, tematikus csoportosításban: egy termet gyerek-karaktereinek szentel, egyet a filmek nyitányának, egy másikban tömegjeleneteit nézhetjük újra. Az elszántan gyalogló Estike arca, Valuska előadása a kozmosz rendjéről, a Titanik bár közönségének részeg önfeledtsége, az ételosztásra váró, kígyózó tömeg. Az eredeti szövetükből kiszakított hosszú beállításokat új kontextusba helyezi a kiállítás itt és mostja. Mert tévedés, hogy időtlen történetekről lenne szó. A tarri világ meghatározó eleme éppen az az idő, amit ezekkel az emberekkel, ezekkel az arcokkal töltünk. Időt hagyunk nekik, hogy a szavakon túl elmeséljék saját mikrotörténetüket.

El a kezekkel az emberi méltóságtól! Tarr a tárlat legvégén, egy kisképernyős interjúban egyetlen szenvedélyes mondatba sűríti, miért ragad kamerát. Egy komoly gyarmatosító múlttal, ám csekély szerzői filmes hagyománnyal rendelkező országban visszhangra talált ez a szenvedélyes felszólalás. A végtelenre nyújtott időben egyszerre meglátták a jelent. A megalázott és megszomorított arcokban Európa talán magára ismert.

 

Eye Filmmuseum / Amsterdam: 2017. január 21. – május 7.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/04 35-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13165