KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/augusztus
HOLLYWOODI RENESZÁNSZ
• Pápai Zsolt: Vérpatronos forradalom A Bonnie és Clyde és a filmtörténeti hagyomány
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A tökéletlen szemtanú Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 1. rész
EVOLÚCIÓ
• Nemes Z. Márió: A természet mauzóleuma Majom/ember/evolúció
• Varró Attila: Szellem a hálóban Mutáció és szuperhősök
• Sepsi László: Képvadászok Kortárs természetfilmek
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Orosz Anna Ida: Álomszerű szemüvegen át Dargay Attila (1927–2009)
• Varga Zoltán: A piros gombolyag útja KAFF 2017
HORROR/THRILLER
• Orosdy Dániel: Újabb történetek Piroskáról és a farkasról Ira Levin és a mozi
• Benke Attila: Menekülés a konvenciók elől Új raj: Karyn Kusama
• Varga Zoltán: Félresikerült feltámasztások Stuart Gordon lázálmai
TELEVÍZÓ
• Lakatos Gabriella: Asszonyok a teljes eltűnés szélén Viszály: Bette és Joan
• Pernecker Dávid: Hatás alatt álló nők A szolgálólány meséje
KÖNYV
• Barkóczi Janka: Párbeszédek, monológok Győrffy Iván: Az élet kísértése – Filmek könyve
• Kránicz Bence: Beavatottak Fantasztikus világok
FILM / REGÉNY
• Bayer Antal: Bolygók és korok Valérian-képregények
KRITIKA
• Kránicz Bence: Egyirányú utca Új autós filmek
MOZI
• Vajda Judit: Én és a mostohám
• Pethő Réka: Minden, minden
• Barkóczi Janka: Ötven tavasz
• Kovács Kata: Szerelmes sms
• Huber Zoltán: Stratton
• Benke Attila: Az ígéret
• Baski Sándor: Totál gáz
• Kránicz Bence: A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja
• Varró Attila: A szerencse háza
DVD
• Pápai Zsolt: A homok alatt
• Benke Attila: Rambo 1-3.
• Varga Zoltán: Lúdas Matyi
• Vízkeleti Dániel: Hullámok hercege
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Határsáv

Moholy-Nagy László: A fény művészete

A nagy Fény-tér kalkulátor

Pataki Gábor

Moholy újító volt mindenestül, de utópisztikus tervei is rendelkeztek annyi realitással, hogy előbb-utóbb kivitelezhetőnek bizonyultak.

A cím persze persziflázs. A Fény-tér modulátorról(1929), Moholy-Nagy emblematikus mûvérõl van szó, melyen egy mechanikus motor által lassan forgatott talapzaton feltehetõen átlyuggatott tárcsák, fémlemezek, plexilapok „vetítették” a falra, s alakították át absztrakt történetté a projektor által rájuk bocsátott fényt. Feltehetõen, mert a mai stroboszkópok és light-show-k, fényfestések elõdje a klasszikus avantgárd annyi más kísérleti produkciójához hasonlóan eredeti formájában megsemmisült, s egyúttal annak az elõkelõ klubnak a tagja lett, melyben a tagokat – Duchamp piszoárjához, vagy Tatlin III. Internacionálé emlékmûvéhez hasonlóan – szakemberek, fõiskolai hallgatók lelkes csapata rekonstruálja újra és újra, kettõzött erõvel.

Mert hát Moholy-Nagy világszám. Tetszik, nem tetszik, õ a 20. századi magyar mûvészet világszerte legtöbbre tartott, legtöbbet kiállított s idézett képviselõje. És bár az „Imre Kertész-effektus” a képzõmûvészetben nem pusztított az irodalmi és zugpolitikai közélethez mérhetõ erõvel, sokaknak nehéz volt megemészteni, hogy egy akadémiai képzésben másodpercig sem részesülõ bácsborsódi zsidó amatõr került a toplista élére.

Vádolták õt is – ahogy Kertészt – plagizálással, nevezték szimpla ügyeskedõnek, Bernáth Aurél nemes egyszerûséggel csupán tehetségtelennek tartotta. Halálhíre anno kétsoros kishír volt a magyar mûvészeti sajtóban. Az csak természetes, hogy korai, tábori levelezõlapok hátoldalára skiccelt rajzait leszámítva, mûvei hiányoznak a magyarországi gyûjteményekbõl.

Kétségtelen, volt valami meseszerû, a hollywoodi forgatókönyvek karrier-történeteit idézõ elem abban, hogy a lövészárokban rajzolgató szépreményû joghallgatóból öt év leforgása alatt Klee és Kandinszkij tanártársa, mi több, a Bauhaus meghatározó személyisége legyen. Ám az is biztos, hogy az általa betöltött szerephez egy „homo novus”, új kéz, a hagyományos mûvészetfelfogástól eltérõ gondolkodásmód szükségeltetett. Így lett erény viszont a szükségbõl: Moholy-Nagy nem festõ, szobrász, fotós, filmes akart lenni, hanem egy új, de reális világ animátora. A túlspecializálódott „szektorszerû” ember helyett a vadászatban, kézmûvességben, gyógyításban egyaránt jártas elõdeink 20. századi, demokratikus megfelelõje lett az ideálja. Innen eredeztethetõ a „mindenki tehetséges” koncepciója, mellyel a neoavantgárd Beuys-féle „mindenki mûvész”- ideájának közvetlen elõfutára lett.

Ám volt egy különbség, mely elkülönítette õt a kávéházi asztalok vagy a pétervári, moszkvai társbérletek gyorsforralói fölött lebegõ városokról, tökéletes társadalomról álmodóktól. Kétségkívül: õ tudott „kalkulálni”, még leginkább utópisztikus tervei is rendelkeztek annyi realitással, hogy elõbb-utóbb kivitelezhetõnek bizonyultak. Így például Kinetikus konstruktív rendszere (1922) évtizedek múltán az aquaparkok óriáscsúszdájaként éledt újra.

Tudott kalkulálni. Dokumentumfilmjei, így például a Marseille régi kikötõje (1929) vagy a Nagyvárosi cigányok (1932) azért hathatnak ma is frissnek, elevennek, mert profi módon számolt a lanyhuló figyelemmel: 3-4 másodpercként vágott tehát, néhány „egyszerûbb” snitt után biztos, hogy egy váratlan látószöget, különös rövidülést alkalmazott. S bár tanár volt, lehetõleg kerülte a didaktikát, a tanító, magyarázó jellegûnek érzett montázs helyett inkább a percepció folyamatos tréningjére törekedett.

A Ludwig Múzeum mostani – változatos és befogadható – kiállítása is elsõsorban a profit, a fény, mozgás, dinamika rendezõjét kívánja bemutatni. De senki se higgye Moholy-Nagyot az avantgárd George Lucasának vagy Peter Jacksonának. Annyiban mégiscsak utópista (?) maradt, hogy a mûvészetet nem csupán tömegszórakoztatásnak, hanem az ember biológiai lényébõl fakadó entitásnak, amolyan kötelezõ lehetõségnek tekintette. S így bár Amerikába kerülve a chicagói New Bauhaus, majd a School of Design vezetõje lett, perifériára szorult, s elképzelései csak a modernizmus 60-as évekbeli reneszánsza idején váltak ismertebbekké.

Röviddel halála elõtt, 1945-ben készítették el irányítása alatt hallgatói a Kérem, ne zavarjanak! címû szkeccset. S ha azt mondtuk, hogy dokumentumfilmjei fölött nem járt el az idõ, most némileg zavarba ejtõ látni a James Deanre hajazó fiúk és vérvörösre rúzsozott, dauerolt partnereik téblábolását a konstruktivista optikai trükkök és mikrofelvételek között. A „szektorember” visszavág?

Ludwig Múzeum


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 46-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10763