Nyom nélkülBobby WalkerVáncsa István
Kezdetben volt az okos rendőr. Pipát viselt, térdnadrágot meg kézinagyítót, sapkáját a szemébe húzta, s kérlelhetetlen logikájával mindent kitalált. Státuszát tekintve detektív volt ugyan, de vizsgálódásunk szempontjából ez most mindegy. Később aztán különféle rendőrök jöttek, ahogy a krimiműfaj terebélyesedett, jöttek lélekbúvár-rendőrök, érzelmes rendőrök, lelketlen rendőrök; jöttek brutális állatok, mesterlövészek, pofonkirályok; jöttek gátlásosak, megvesztegethetetlenek, idióták, mindenfélék. A magyar krimikben pedig megjelent a műfaj új rendőrtípusa, a szép, okos, értelmes, bátor, erős, felelősen gondolkodó, megnyerő, humánus rendőr. ő sem volt, persze tökéletes, a realizmus jegyében fogant filmművészetünk mindig is idegenkedett holmi supermanféleség előállításától; neki is voltak hibái, például folyton otthonfeledte a papírzsebkendőjét, indokolatlanul sok savanyúcukrot fogyasztott vagy éppenséggel nem tudott kuglizni. Mindez kettős célt szolgált, hitelessé tette a figurát egyfelől, és emberközelbe hozta másfelől, annyira, hogy a nézők széles tömegeiből a rokonszenv forró hullámait váltotta ki. Most, a legújabb magyar mozikrimi, Fábry Péter filmje, ismét új színt hozott a palettára, immár nem egyfajta magyar rendőrtípus van (azaz nemcsak a föntebb ismertetett), hanem kettő: a sétáló rendőr fogalmával gazdagodtunk. (Bobby Walkernek csak azért neveztük el, hogy még kellemesebb asszociációkat váltsunk ki a tisztelt olvasóból.) Mármost mit tesz a sétáló rendőr? Nem fogják elhinni: sétál. Persze, nem az utcán, hanem egy szép, faburkolatú folyosón, panorámaablakok mögött, kifogástalan – civil – öltözékben, rendkívül értelmesen néz, s mindeközben gondolkodik. Nem egyedül, csoportosan, ugyanis a Bobby Walker kollektív lény. Szellemi bravúrmutatványa természetesen egy bűncselekményre összpontosul, s végül abban a konklúzióban csúcsosodik ki, hogy be kell táplálni a számítógépbe a semmit, s az okos gép majd mindent megold. A sétáló rendőr tehát nem üldözi az elkövetőket, nem próbálja az indítékaikat felderíteni, nem keres bizonyítékot, nem lő, nem kerül veszélyhelyzetbe, nincs ballonkabátja és nem fordul vissza az ajtóból minduntalan; szó ami szó, a sétáló rendőr nem a legszórakoztatóbb lény. Mint mondottuk: a semmit táplálja be a számítógépbe, ugyanis a bűntényről, melynek a felderítésén éppen fáradhatatlankodik, annyit tud, hogy Budapestnek több, mint kétmillió lakosa van. S a számítógépnek – ahogy a rendező elképzeli – ez pontosan elég. Hiszen mást sem kell tennie, mint a kétmillióból levonni a csecsemőket, az aggastyánokat, a büntetés végrehajtási intézetekben tartózkodókat, a friss disszidenseket, a sorkatonákat, a cipőfelsőrész-készítőket, az idiótákat, a forgatókönyvírókat, mindazokat, akik 1934-ben Celldömölkön kötöttek házasságot, a piros zoknit viselőket, a rendőröket magukat és így tovább, s a végeredmény: ott a harmincegy gyanúsított, csak le kell őket nyomozni, fél nap alatt, és vége. Viszont ha ez ennyire egyszerű, ha a filmből elmarad mindaz, amit a konzervatívabb lelkek a műfaj sine qua nonjának tartottak, ha tehát elmarad a rejtély maga, ha elmarad a párharc üldözők és üldözöttek között, ha elmaradnak a logikai csalafintaságok, ha elmarad az a bámulat, amellyel a böszme néző adózik a detektív megfigyelői zsenialitásának, ha a – hangsúlyozom: böszme – néző nem részesül abban az örömben, hogy végigkísérhet kívülről egy megismerési folyamatot, amiben neki aktív része úgyszólván sohasem volt – nos, akkor a fennmaradó űr tetszés szerint tölthető ki szebbnél szebb dolgokkal, fölöttébb elbűvölő, sőt artisztikus képeket lehet komponálni, van rá idő, s ráadásul el lehet babrálni a trükkasztalon, olyan megoldásokra törekedve, amelyek huszonháromfelől köszönnek vissza ugyan, de krimiben még garantáltan soha nem fordultak elő. (Tudniillik a krimi – eddig – nem a laboratóriumi pollúciók műfaja volt.) Másfelől pedig mellékessé válik maga a cselekmény, hiszen a krimiben sohasem a delictum volt a fontos, hanem a felderítése, ami itt zseniálisan gatyába rázatott; így viszont el lehet hessegetni mindazokat, akik a történésen valamifajta kauzalitást kérnek számon, akik úgy nagyjából követni szeretnék, hogy a vásznon mi miért történik, ki kicsoda, mit akar, honnan jön és egyáltalán. így szemrebbenés nélkül lehet alapötletet átemelni a Columbo-sorozatból, lehet szálakat elvarratlanul hagyni, s végül ki lehet találni egy – a maga nemében páratlan – befejezést: a banda egyik tagja úgy akarja elterelni magáról a figyelmet, hogy a belváros közepén, fényes nappal, tömegek előtt, késpengét röpít a főnök hátába. Amúgy feltűnés nélkül. Ahogy már ezt mi, magyarok, általában cselekesszük.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 956 átlag: 5.46 |
 |
|
