KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/július
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: És az óra ketyeg Történelmi filmek, átmeneti idők – 2. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 2. rész
• Várkonyi Benedek: A látható történet A nevezetes névtelen
• Várkonyi Benedek: Az élet bölcsésze Beszélgetés Katona Zsuzsával
• Csákvári Géza: „Megmutatjuk a félelmeinket” Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Kránicz Bence: Magyarország szuperhőse Jupiter holdja
CANNES
• Gyenge Zsolt: Kabardok a Croisette-en Cannes
A FANATIZMUS KORA
• Győri Zsolt: Határtalan korlátoltság Fanatizmus a filmvásznon
• Rigely Ádám: Határtalan korlátoltság Fanatizmus a filmvásznon
• Szíjártó Imre: Sevdah Szélső értékek a délszláv filmben
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Perzsia hercege Darius Khondji
ÚJ RAJ
• Roboz Gábor: Megbízható mesélők Zal Batmanglij és Brit Marling
SZÍNÉSZLEGENDA
• Gervai András: „Ártatlan, mint egy ragadozó” Marlene Dietrich
• Huber Zoltán: Hidegvér és irónia Roger Moore (1927 – 2017)
KÍSÉRLETI MOZI
• Szalay Dorottya: Politika és erotika Testképek
KÖNYV
• Sárközy Réka: A valóság feltérképezői A befogadó kamera
• Szekfü András: Másképp kellett volna Lehet másképp – Szécsényi Ferenc operatőr
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: A kecske árnyéka Michael Hastings: Az operátorok
• Baski Sándor: Szereptévesztés War Machine
KRITIKA
• Buglya Zsófia: A hullámvasút utasai Mérgezett egér
• Stőhr Lóránt: Meglátta Out
• Varró Attila: Szupermodell Wonder Woman
MOZI
• Baski Sándor: Az óra
• Benke Attila: Elválaszthatatlanok
• Vajda Judit: A sóher
• Sepsi László: K.O.
• Alföldi Nóra: Oltári baki
• Kovács Kata: Romazuri
• Varró Attila: Kisvárosi gyilkosok
• Huber Zoltán: Volt egyszer egy Venice
• Tüske Zsuzsanna: Baywatch
• Margitházi Beja: Swingerklub
• Kovács Gellért: Élesítve
• Andorka György: A múmia
DVD
• Pápai Zsolt: Álmatlanság
• Géczi Zoltán: Gyalog galopp / Brian élete
• Pápai Zsolt: A kék lagúna
• Varga Zoltán: Hudson Hawk

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Napló szerelmeimnek

Rab vagy, amíg...

Székely Gabriella

 

Így jöttem – mesélte Mészáros Márta három évvel ezelőtt a Napló gyermekeimnek című filmjében. – Apátlanul, anyátlanul, hazátlanul, 1947-ben egy kiismerhetetlen, különös nyelvet beszélő idegen országba, perzsaszőnyeges kristály-palotába, amit otthonomul jelöltek ki, egy katonaruhába öltözött, vadidegen nő ölelő karjába, akit anyaként kellett szeretnem. Ilyen lettem: én és ez az új világ körülöttem – folytatja a rendező, és újabb emlékképeket ragaszt a vászonra: elkészült a Napló szerelmeimnek. Ha szemérmesebb, vagy kevésbé őszinte az önéletrajzíró, ezek a fotók sosem kerültek volna elő az önigazolásra hajlamos személyes emlékezet kulcsra zárható fiókjaiból. Mészáros Márta szinte dacosan, filmbéli alteregójának, Kovács Julinak kamaszos pökhendiségével kattintgatja a zárakat, és ránkzúdítja a kínos emlékeket idéző felvételeket.

Ha az első Napló fekete-fehér finom tónusaival megrajzolt fotográfiáit várjuk viszont, csalódni fogunk. A második Napló lapjai a Sződd a selymet elvtárs ritmusára peregnek előttünk, harsány színei a korabeli faliújság-agitkák sajátos harmóniáját tükrözik. Hamisítatlan „szoc-reál” filmet látunk az ötvenes évekből. A képeken még érződik a frissen rákent, csillogó lakk szaga, a Szabad Nép vezércikkeit szavalják egymásnak a társadalmi hovatartozásukat tipikusan képviselő szereplők, és mégis, a sokat idézett korszak ismerős díszletei között az indulatosan előrángatott emlékképeken a korhű máz alól felsejlik az ötvenes évek igazi arca.

Nem a hamis vádak alapján koholt perek neves és névtelen áldozatainak tragédiája, nem a frissiben örökbe kapott földjétől megfosztott paraszt keserve, nem az igaztalanul kitelepítettek kétségbeesése foglalkoztatja Mészáros Mártát. Hősnőjének drámája nem látványos, szavakban meg nem fogalmazható. Kovács Julit most már nem annyira a szeretetéhség, az árvaság, az otthontalanság kínja gyötri. A második Naplóban megköti a boldogulásához szükséges kompromisszumokat a nevelőanyjával, és a világgal. Harcol a sorsáért, mint a többi milliók. Felháborítja ugyan a környezetében látott igazságtalanság, törvénytelenség, de csak annyira, hogy az igazságérzetét legyezgető lázadásának következményei ne befolyásolhassák a jövőjét, a karrierjét, melyet elszántan épít. Mélységes megvetéssel lubickol a langyos vízben, de a hidegzuhany alá nem tartja a hátát. Nyomorúságos albérletéből visszaköltözik Magdához, gyűlölt nevelőanyjához, a luxuslakásba, de önérzetesen „csak” a cselédszobát fogadja el. Felháborodik, amikor megtudja, hogy Magda titokban meghamisította születési bizonyítványait, hogy az ő nevén utazhasson Moszkvába tanulni, de a következő fénykép már arról tanúskodik, hogy az első ösztöndíjasok egyenruhájában lelkesen énekli a vonaton a Sztálin-indulót. Moszkvában, hazugságok árán, sikerül elérnie, hogy átirányítsák a filmrendező szakra. A moszkvai kollégium komfortnélküli tömegszállását hamarosan újdonsült barátnője, a Sztálin-díjas színésznő palotájára váltja fel. Amikor kellemetlenségei támadnak az ösztöndíjasok fegyelmi bizottságával, először jól beolvas nekik, majd Anna Pavlovnájának mosolyára elengedik a büntetését. És közben csodálkozik, hogy társai félnek tőle, nem szeretik. Hiszen ő semmi rosszat nem csinál, sőt, mindig megmondja az igazat. Hiszen ő apátlan-anyátlan árva. Még a nagyanyja, nagyapja sem igazi. Az egyetlen, akiben apja arcvonásait véli felfedezni, János, börtönben ül. Nyomorék fiát, Andrást kitelepítették. Majd a szíve szakad meg érte. Nyári vakációja alatt meg is látogatja, és nagylelkűen megajándékozza az első szerelem gyönyöreivel. A kötelességtudó részvét-érzelmeket azonban csak egy fénykép őrzi, a sorsvállalás gondolata fel sem merül benne. Diplomamunkáját itthon forgatja, filmdokument-jének őszinteségét nem fogadja el az átvételi bizottság, de nincs miért aggódnia, bizonyítványát úgyis Moszkvában állítják ki, ahol közben meghalt Sztálin, megtartották a XX. pártkongresszust, folynak a rehabilitációk, új emberek döntenek a politika és a művészet sorsáról. Itthon pedig, igazolványai szerint, ő Magda édeslánya, és a filmgyár személyzetis nője szerint nagyon hasonlít az édesanyjára. Juli ezt a cirógatásnak szánt pofont is fegyelmezetten viseli, arcizma sem rándul. Némán, összeszorított foggal vállalja a vérrokonságot a gyűlöletes börtönparancsnoknővel. Lám, a kor, a Magdák édesgyermekévé vált, hiába lázadozott, hiába őrizgette lebbenő szoknyájú, szél-fútta hajú édesanyjának emlékét. És egyszeriben testvérhúga lett Angi Verának is, meg a többi névtelennek, még akkor is, ha azok nem a moszkvai főiskolán, vagy a filmgyár folyosóján, a Gorkij iskolában, vagy Gerő Ernő villájában tanultak meg létezni, élni a kor lehetőségeivel, érvényesülni, szándékuk szerint tisztességesen, becsületesen.

Mészáros Márta ilyennek látja az ötvenes éveket, s benne önmagát. Talán a legtisztább emlékezetű rendező, aki erről a korról filmet készített Magyarországon. Az új-sematizmushoz szokott néző meglepetve tapasztalja, hogy szereplői között nincsenek vérszomjas, elvetemült gyilkosok a hatalom birtokosainak jelmezében, és hiányoznak a makulátlan hősök, az igazhitű kommunisták, a rendszer vétlen, törvénytelen áldozatai. A korhű „szoc-reál” képekről esendő emberek portréi tekintenek ránk.

Magda, a szerencsétlen vénlány, akinek ifjonti, érzelmes lelkesedését vakhitté keményítették az illegalitás börtönéveinek kínzásai, a későbbi rábízott pártfeladatok ólomsúlyú, áthatolhatatlan páncélt növesztettek köré. Asszonyisága elfonnyadt a magasan gombolódó katonazubbony és a feszes csizma szorításában. És hiába vált jelmezt a párt parancsára, a személytelen szolgálat örökös foglya, sorsa csak külsőségekben különbözik azokétól, akikre parancsnokként felügyel. Szíve és a szelleme rab, mint a perek áldozatai, ám sorsa reménytelenebb. Számára nincs rehabilitáció, egyetlen kitörési lehetőségét Juliban veszíti el, aki érzelmeket ébreszthetett volna benne, aki a pótanyaság örömeivel ajándékozhatta volna meg. De Juli is csak használja, mint a párt, mint az eszme.

A nyugati emigrációból hazatért, majd börtönbezárt János feje fölé sem rajzolódik glória. Juli szerelmes szeretete hiába lágyítja arcvonásait, a róla készült felvételt is pontosan exponálta a történelmi fotográfus. A büntetlenül elítélt kommunista sem magasztosult szentté. A börtönbéli kínzások nemcsak a testét nyomorították meg, a lelkét is. Régi bajtársa ellen vallott, holott tudta, hogy ártatlan. Bűnhődése életfogytiglan szól, semmilyen rendszer bírósága nem rehabilitálhatja.

Mészáros Márta emlékezete könyörtelen. A személyes album legkompromittálóbb fotóit is elénk tárja. Nem mentegeti sem hajdanvolt önmaga, sem szerelmeinek, barátainak eltorzult vonásait. Nem magyarázza a felvételeken megállított pillanatok, gesztusok körülményeit és indítékait. Nem számoltatja el sem hőseit, sem önmagát. Nem ítélkezik, és nem ad felmentést. És közben észrevétlenül egy ördögi történelmi korszak lenyomata rajzolódik a vászonra. Egy végzetes koré, melytől nem szabadulhatunk. Mert vagy beleszülettünk, vagy alakítottuk, vagy szüléink károsodott génjeivel örököltük.

A Napló kötelező film-olvasmány. Nemcsak Mészáros Márta gyermekeinek és szerelmeinek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5169