KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/július
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: És az óra ketyeg Történelmi filmek, átmeneti idők – 2. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 2. rész
• Várkonyi Benedek: A látható történet A nevezetes névtelen
• Várkonyi Benedek: Az élet bölcsésze Beszélgetés Katona Zsuzsával
• Csákvári Géza: „Megmutatjuk a félelmeinket” Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Kránicz Bence: Magyarország szuperhőse Jupiter holdja
CANNES
• Gyenge Zsolt: Kabardok a Croisette-en Cannes
A FANATIZMUS KORA
• Győri Zsolt: Határtalan korlátoltság Fanatizmus a filmvásznon
• Rigely Ádám: Határtalan korlátoltság Fanatizmus a filmvásznon
• Szíjártó Imre: Sevdah Szélső értékek a délszláv filmben
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Perzsia hercege Darius Khondji
ÚJ RAJ
• Roboz Gábor: Megbízható mesélők Zal Batmanglij és Brit Marling
SZÍNÉSZLEGENDA
• Gervai András: „Ártatlan, mint egy ragadozó” Marlene Dietrich
• Huber Zoltán: Hidegvér és irónia Roger Moore (1927 – 2017)
KÍSÉRLETI MOZI
• Szalay Dorottya: Politika és erotika Testképek
KÖNYV
• Sárközy Réka: A valóság feltérképezői A befogadó kamera
• Szekfü András: Másképp kellett volna Lehet másképp – Szécsényi Ferenc operatőr
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: A kecske árnyéka Michael Hastings: Az operátorok
• Baski Sándor: Szereptévesztés War Machine
KRITIKA
• Buglya Zsófia: A hullámvasút utasai Mérgezett egér
• Stőhr Lóránt: Meglátta Out
• Varró Attila: Szupermodell Wonder Woman
MOZI
• Baski Sándor: Az óra
• Benke Attila: Elválaszthatatlanok
• Vajda Judit: A sóher
• Sepsi László: K.O.
• Alföldi Nóra: Oltári baki
• Kovács Kata: Romazuri
• Varró Attila: Kisvárosi gyilkosok
• Huber Zoltán: Volt egyszer egy Venice
• Tüske Zsuzsanna: Baywatch
• Margitházi Beja: Swingerklub
• Kovács Gellért: Élesítve
• Andorka György: A múmia
DVD
• Pápai Zsolt: Álmatlanság
• Géczi Zoltán: Gyalog galopp / Brian élete
• Pápai Zsolt: A kék lagúna
• Varga Zoltán: Hudson Hawk

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ellenfény

A láthatatlan film

Dániel Ferenc

 

Először elmondanám, mire nem utal ez a rejtélyes cím. Elunván sok csacskaságot, eszembe se jutott, hogy valamiféle neoneoavantgárd, posztmodern irányzatnak legyek kikiáltója; s a vásznon pöttyözve futó „fekete blank” bölcseletét zengjem. Nem utal a cím távoli bolygóról érkező (vagy annak hamisított), sugallatokat kódolt film-üzenetre. Se laborhibás hívásra. Mi marad még? Hallani vélem egykori cenzorok hördülését: az ő lelki nyugalmuk ugyan nem kedves nekem (ránk se hederítve alvókáznak), de talán valóban idejét múlta, hogy dobozba zárt kópiák ügyét feszegessük.

A „láthatatlan film”, mint hívószó – ahogyan tapasztaltam – igencsak serkentőnek bizonyult filmmakerek meghitt körében. Történetek röppentek föl, lektori jelentésekből idézetek, megajánlások: helyzetek, sorsok, árnyalatok, képzelt színek, hangulatok kezdtek kavarogni. Nem feszítem tovább a húrt: „láthatatlan filmen” én a papíron szikkadt, meg nem valósult forgatókönyveket; a hamvába holt vagy tétlenül dédelgetett filmálmokat értem; a filmográfiák mögött bujdokló, és felejtésre ítélt filmtörténetet. Mielőtt magam is álomba merülnék, két tényt kell említenem. Az egyik: minden filmalkotóra érvényes egy közelítő mérőszám; mondjuk 5:1-hez, éberálmodóknál 10: l-hez a szabatos képzelgések javára és a celluloidon rögzített kép kárára. A másik: tekintve, hogy a filmet üzemileg gyártják, a termelési gépezet csak a számára legalább technológiailag felfoghatót képes kivitelezni. Nincs a gyártásnak szakasza, amelynél ez a műszaki-logikai szűrő ne érvényesítené hatalmát.

Mérőszám és gyártás bonyodalma önmagában olyan benső csatákra vall, ahol a gyöngébbik fél mindennap sebeket kap, sérül; s muszáj rendelkeznie az ön-gyógyulás adományával, hogy – amikor végre filmet forgat – ne vesztesként, ne a sebeit nyaldosva alkosson, hanem úgy, mint egy friss titán. Ritkán és keveseknek adatik meg, hogy egykori, szemhéjak mögött megszerkesztett, azután szét-feslő képélményekért elégtételt nyerjenek. Alkat kérdése, hogy ki felejt, ki vigasztalódik, ki mániákus, ki a változtatások és alakítások mestere.

És mégis. A „láthatatlan film” nagyon erős hívószó a termékeny filmművészek számára is, mert a ki nem hordott dolgokban ígéret, provokáció, sóvárgás van; ábrándnál sűrűbb szövésű bánat és lelkifurdalás valami elmulasztottért; a vizionálás gazdagsága és szabadsága az, mintegy súlytalanságban lebegve megváltás és praxis között, amikor úgy tűnik: sem a röpte, sem a pályaíve nem szükségszerűen meghatározott. Minderre akad példa és ellenpélda bőven. Fellini sohasem csinálta meg mélytengeri interjúját Totóval. Serge Silberman nagyvonalú produceri ajánlata nélkül ma az egész fimtörténet szegényebb lenne a Buñuel-tetralógiával. Az idő előtti halálok: Jean Vigo, Munk, Huszárik. S az idő előtti halálnak az a sajátságos módja, mit Ozu, a tiltásával választott. Antonioni lázadása és évtizedes, töprengő hallgatása. A mi történelmi égaljunk legtárstalanabb opusza, Pintilie Helyszíni szemléje.

Írásomból szántszándékkal felejtem ki „a húsdarálót”: az ideológiák, tilalmak, kereskedői és forgalmazói érdekek, közönségszolgálatok rémuralmát. Ez ügyben Brechttel értek egyet: a „húsdaráló elleni tiltakozás hiábavaló, az áldozatok számbavétele meddő, a technikai fölényét kell eltulajdonítani. Ennyi.

Számomra fontosabb, hogy a „láthatatlan film” lenyomatai és dokumentumai, amelyeket rendszerint záradékként csatolnak a töredék-életművekhez; vagy amelyek ott porosodnak valahol a Lumumba utcában, alig emlékeztetve a fel-felszikrázó és mindig kihunyó stúdióéletre; részét képezik a megíratlan magyar művelődéstörténetnek. Valójában mennyit tudunk az utolsó harmincöt esztendőről? Nem akarnám bántani portréfestőinket és életrajzíróinkat, de ki állíthatja felelősen, hogy műveikből összegezhető lenne egy korszak monográfiája? Igazi, széles kitekintésű s mélyfúrásokkal megalapozott szakmunkára gondolok, hogy kitessék belőle: mi volt és mi lehetett volna a magyar film. S nyilvánvaló, egy ilyen szakmunka taglalásának módjától függ, hogy közelítő egyezségre jussunk az érték megítélésében, a hatásokéban, az eredetiségben, a képzőművészet és az irodalom lappangó befolyásában vagy mindezek hiányában; a szakmai ártalmak tárgyhű leírásában. Lásd: vetélkedés, uralom, elcsábulás, árulás, értetlenség, pénzsóvárság, és így tovább...

Amikor Petri Györgyöt riporterként faggattam, hirtelen eszébe villant kis dramaturgiai kiruccanása: Jeles Andrással filmet álmodtak Rejtő Jenő Piszkos Fredjéből. Az egész történet pesti bérháztetőkön játszódott volna, szereplői is mind jellegzetes pesti figurák. Petri, Jeles, Rejtő eleve gyanús triónak tűnt a dramaturgiai tanácsülésen. A gyanakvást majdnem sikerült eloszlatniuk, amikor elhangzott egy ártatlan kérdés: „és mit fog mondani ez a film a nemzetnek?” Örökre titok maradt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/10 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4731