KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/május
MAGYAR MŰHELY
• Murai András: Üzen a múlt Kovács András történelmi filmjei
• Kővári Orsolya: Természetes képesség Andorai Péter
• Babiczky László: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 1. rész
• Dunavölgyi Péter: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 1. rész
VAD AFRIKA
• Barkóczi Janka: A mesebeli Afrika Vadászok, kincskeresők, telepesek
• Schreiber András: Afrikai vadásztaplók Ulrich Seidl: Szafari
• Baski Sándor: Fekete végzet Tabu
ANIMÁCIÓS STÚDIÓK
• Pernecker Dávid: Bábként felnőni Laika Stúdió
• Dobay Ádám: A mester és tanítványai A Ghibli-stúdió
• Varga Zoltán: A végtelenbe – és tovább! Ed Catmull – Amy Wallace: Kreativitás Rt.
ÚJ RAJ
• Teszár Dávid: Variációk egy témára Hong Sang-soo
A KÉP MESTEREI
• Forgács Iván: Szerző vagy operatőr? Szergej Uruszevszkij
FESZTIVÁL
• Soós Tamás Dénes: Fojtogatja a jelent Friss Hús
• Szalkai Réka: Amerikai tigrisek Rotterdam
• Báron György: Az alkony kápráztató fényei Zágráb
TELEVÍZÓ
• Teszár Dávid: Ez Spárta! Ultra
KÖNYV
• Zalán Márk: Kávé és pite nélkül Mark Frost: Twin Peaks titkos története
FILM / REGÉNY
• Kránicz Bence: A testtelen Krisztus apostola Masamune Shirow: Ghost in the Shell
• Andorka György: Kapunyitási pánik Rupert Sanders: Páncélba zárt szellem
KRITIKA
• Sepsi László: Változatok evolúcióra Az univerzum története; Élet
MOZI
• Schubert Gusztáv: A tökéletes gyilkos
• Teszár Dávid: Szívvel-lélekkel
• Vincze Teréz: Az utolsó család
• Varró Attila: Frantz
• Barkóczi Janka: Elveszve Párizsban
• Kovács Kata: Vén rókák
• Baski Sándor: Vademberek hajszája
• Kránicz Bence: Power Rangers
• Sándor Anna: A szépség és a szörnyeteg
• Benke Attila: Pingvinek vándorlása 2.
• Sepsi László: Bye Bye Man - A rettegés neve
• Huber Zoltán: Halálos iramban 8.
DVD
• Pápai Zsolt: A forradalom napján
• Szoboszlay Pál: Egy nemzet születése
• Hegyi Pál: Lulu a hídon
• Soós Tamás Dénes: A boncolás

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Ötven másodperc

Reményi József Tamás

Kiarostami és Lynch Lumière-tekercsei.

 

Május utolsóelőtti éjszakáján nézem a tévében Lumière utódait, a mozi mai mestereit, amint az egykori fadobozzal (felvevő- és vetítőgép volt egyszerre-) etűdöket forgatnak. Wenders, Greenaway, Angelopulosz, Spike Lee, Lelouche és sokan mások... 1995-ben, a mozi évszázados jubileumán a szakma sok hasonló produkcióban tisztelgett saját történelme előtt, főképp Európában, tán nem is annyira a kontinentális lokálpatriotizmus büszkeségével, mint inkább az európai művészfilm meggyorsult öregedésének riadalmával. Emlékszem, az akkori Berlinale egyik főattrakciójának szánták Agnès Varda hommage-át (Százegy éjszaka), amelyben Michel Piccoli száz esztendős, allegorikus figurát alakított, úgymond „örökifjút”, akinek tekintetéből azonban inkább a búcsúzás szomorúsága áradt, mentsem az újrakezdések mámora.

Az ötlet kedves és kíváncsiságot ébreszt: kezdetleges feltételek közt, tehát minimális technikával, mindössze két próbával, szigorúan ötven másodpercben úgyszólván rögtönözni valamit. Inkább gesztus ez persze, a meghívottak többsége úgy is fogta fel, ment ha egy pizzéria falán a keze nyomát kellett volna megörökítenie. Ötven másodperc, épp egy szonettnyi idő, szonett-verseny mozgóképen. Ez volt a legendás Lumière-tekercsek vetítése ideje, egyszerűen azért, mert 17 méternyi filmszalag fért el otthon, Lumière-nél azokban a dobozokban, amelyekben a negatívokat tárolták. A vállalkozás emelkedettségének e profán előzményét azonban, sajnos, nem a filmből tudjuk meg (a nagy filmtörténész, Sadoul és Louis Lumière utolsó beszélgetésében olvastam, egy régi Filmvilág-számban), itt leginkább a szellemi protokoll legunalmasabb változata uralg: „Mester, miért rendez filmeket?”, „Mester, meghal-e a film?”.. E rémisztő kérdésekre modoros, frappánsan üres, bon-mot-os válaszokat kapunk, kitől-kitől alkata szerint, és a művészfilmektől amúgy is riadozó nézői többség végképp úgy érezheti, nincs ezekkel mit kezdene.

Pedig van. Néhányan nagyon komolyan veszek a feladatot. Nem jól mondom: néhányan képtelenek nem komolyan venni, megkísérti őket nem csupán az, hogy az ötven másodpercben röpke struktúrát alkossanak, hanem hogy műfajt teremtsenek, a saját világuk ötven másodpercben érvényes műfaját.

Egyikük Abbas Kiarostami, a perzsa. Nála az amúgy is zárt tér tovább zárul, az idő a valóságosnál is tovább szőkül. Nem kell neki ehhez más, mint egy egyszerű serpenyő, annak is csak a közepe, amely szinte átmenet nélkül a vetítéskor is látható befűző szalag felületének helyébe kerül. Ebbe a „steril” térbe előbb a zsiradék ég bele, akárha a filmszalag pörkölődne, olvadna tönkre, majd akkurátusan kél tojás is odakerül és sül, miközben üzenetrögzítőn egy találkozót kérő női hangol hallunk. Hiába, a telefoni nem veszik föl. Mintha gyorsított felvétel rögzítené két ember kapcsolatának szenvtelen megdermedését. Az élet dolgai mennek a maguk útján. Az ötvenedik másodperc egy üres gázrózsa keresztjéé.

Kiarostami lírai absztrakciójával szemben David Lynché epikus természetű. A perzsa sűríti, az amerikai viszont szinte eposzi méretővé tágítja a filmidőt, ő még ezt az ötven másodpercet is öt jelenetre szaggatja (rafináltan) egyszerű kitakarásokkal, s egy családi tragédia sejtelmes, sok mögöttes titkot rejtegető történetét meséli. Illetve előadja, mennyire mesélhetetlen, mégis kikerülhetetlen, ami történik (velünk).

Miközben elgyönyörködöm abban, ahogy mindkét kis remeklés hangkulisszája a némafilm-hatást és szuggessziót erősíti – Kiarostaminál a géphang teszi foghatóvá és rideggé a hallgatást, Lynchnél pedig zörejek roncsolják szét a Twin Peaks-es kísérőszólamot –, és hozzáfogok e sorokban csöndesen ünnepelni a kép, lám, mégis hal(l)hatatlan csodáját, eszembe jut, hogy a cikk megszületése és megjelenése közti hónapban nem a film uralja majd a terepet nálunk, hanem a könyv, a könyvhete áradat. Úgy is mondhatnám: nem a kép, hanem az írás, de ez hamis állítás lenne. Mert azt feltételezné, hogy a vizuális kultúra dömpingjének korában egyébként a kép uralkodik. Pedig csak a látvány az, amelyet még agyon is beszélünk (egyetlen korban sem beszéltek ennyit!), agyonhangoskodunk, hogy komolyan vehessük.

Lumière utódai újraforgatták A vonat érkezését is. De a felvétel nem sikerülhetett egészen: az expressz ma nem áll meg La Ciotat-ban.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3388