KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/március
FEKETE HOLLYWOOD
• Soós Tamás Dénes: A történelem visszavétele Fekete Hollywood
• Strausz László: Nagyon is emberi Holdfény
ÚJ RAJ
• Szabó Ádám: Nyers hús Amat Escalante
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Egy angol úriember Roger Deakins
INGMAR BERGMAN
• Pólik József: A törpe, aki leharapta a lábujjamat A szemtanú mint karakter
• Gáspár László Ervin: Hang, téboly és sirályvijjogás Bergman „kamarazenéje”
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Mi a rajzfilm, doki? Chuck Jones életműve
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Hiányzó láncszem Beszélgetés Török Ferenccel
• Kolozsi László: A tehenek tekintetében Beszélgetés Morcsányi Gézával
• Kolozsi László: Álmomban már láttalak Testről és lélekről
• Orosz Anna Ida: A rajzolt filmek primátusa Varga Zoltán: A magyar animációs film
• Morsányi Bernadett: Tulajdonságok nélküli emberek Dobai és a film
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Horeczky Krisztina: Hollywood nagyasszonya Meryl Streep
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Istenkép Shûsaku Endô: Némaság
• Varró Attila: Fél pálfordulás Némaság
KRITIKA
• Baski Sándor: Nosztalgiajárat T2 Trainspotting
• Kovács Gellért: Szertől szerig Dizájneren
• Schubert Gusztáv: Antigravitáció Mi ez a cirkusz?
• Roboz Gábor: A régi rutin A régi város
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: A fekete város Atlanta
MOZI
• Jankovics Márton: Marina Abramović – A távolság, ami összeköt
• Kránicz Bence: Oroszlán
• Gelencsér Gábor: Szép álmokat!
• Sepsi László: Körök
• Benke Attila: A Kaptár: Utolsó fejezet
• Árva Márton: Desierto
• Kovács Kata: Egy kutya négy élete
• Roboz Gábor: Szólít a szörny
• Varga Zoltán: LEGO Batman - A film
• Barkóczi Janka: Tékasztorik
• Baski Sándor: Arany
• Kovács Gellért: Pofoncsata
• Varró Attila: Az egészség ellenszere
DVD
• Benke Attila: Fantasztikus labirintus
• Pápai Zsolt: Race – A legendák ideje
• Soós Tamás Dénes: A kolónia
• Pápai Zsolt: Szeretteink körében
• Bata Norbert: Elzárva a világ elől
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Megtorlás

Gáti Péter

Színpadi művek filmrevitelénél a rendezőknek rend szerint műfaji problémákkal is számot kell vetniük. Ion Luca Caragialénak, múlt századi román kritikai realizmus legkiemelkedőbb képviselőjének klasszikus minták szerint építkező műveire, a kevés szereplős, hármas egység elvét szigorúan szem előtt tartó drámáira mindez fokozottan érvényes.

Alexa Visarion rendező választása az 1890-ben született utolsó színpadi műre, a Megtorlásra esett. Ebben verista drámában Caragiale nem a szatirikus éllel anyiszor kritizált polgárságot ábrázolja, hanem – egy szerelmi háromszögtörténet kapcsán – önpusztító szenvedélyek és keserves szenvedések szegélyezte paraszt sorsokat villant fel. Visarion filmváltozata azonban nem egvenértékfű az eredeti drámával. Olyan, celluloidszalagra átültetett színházat láthatunk, amely már egyik műfaj követelményeinek sem képes eleget tenni. Kiaknázatlanul maradnak a film sajátos feszültségteremtési, kiemelési és ellenpontozási lehetőségei és módszerei, de ezzel együtt a dráma színpadi hatásmechanizmusa sem érvényesül. A zárt tér és a drámabeli akciószegénység keltette színpadi feszültség a filmes közegben unalmas és zavaró szűkszavúsággá, monoton egysíkúsággá változik. A filmre vett, teátrális gesztusok hamissá torzulnak, a nemzeti jelleg Visarion olvasatában csupán nagy népi mulatozásként van jelen. A homályos és nyomasztó tempójú drámai történetben egydimenzióssá egyszerűsített hősöket láthatunk viszont, és Caragiale szuggesztív ábrázolási, akcióteremtési módszereinek nyomát se leljük.

A fekete-fehérben forgatott film kockái – az unos-untalan premier plánban és ellenfényben mutatott arcok, a tárgyakra komótosan ráközelítő kamera és az emlékezés „úsztatott” képei – egy meglehetősen régi, ma már iskolásnak ható operatőri stílus hatását éreztetik. Caragiale drámája igényesebb és inveneiózusabb feldolgozást érdemelt volna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6177