KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/február
A SCI-FI HATÁRAI
• Schubert Gusztáv: Robo Sapiens Mesterséges Intelligencia – fények és árnyak
• Sepsi László: Szerelem világvége idején Sci-fi, románc, melodráma
• Benke Attila: Tudósítások az új rossz jövőről Filmanatómia: A sci-fi
• Baski Sándor: Szilaj gyönyörök Westworld
• Beregi Tamás: Gigabyte-ok diszkrét bája Videójátékok filmvásznon
JIM JARMUSCH
• Jankovics Márton: Titkos vérvonal Jim Jarmusch és a műfaji film
• Varró Attila: Talált versek Paterson
LATIN-AMERIKAI PORTRÉK
• Lichter Péter: Lebegés a fény hátán Emmanuel Lubezki
• Árva Márton: Emberek, akik ott voltak Új raj: Pablo Larraín
• Soós Tamás Dénes: Jackie
ÚJ RAJ
• Gelencsér Gábor: Oh, kárhozat! Kirill Szerebrennyikov
FILMMÚZEUM
• Harmat György: Bergman színre lép A nulladik opus
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Hitelesség terén nem lehet belekötni” Beszélgetés Rózsa Jánossal
• Tóth Klára: Egy színésznő regénye Törőcsik Mari – Bérczes László beszélgetőkönyve
FESZTIVÁL
• Gellér-Varga Zsuzsanna: Sorsformáló rendezők Amszterdam
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: A ló túlsó oldala BoJack Horseman
• Roboz Gábor: Rejtélyek újabb szigete The Kettering Incident
KÖNYV
• Kelecsényi László: Életünk legszebb évei Zalán Vince: Film van, babám!
• Nagy V. Gergő: A menekülő test Lichter Péter: A láthatatlan birodalom
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Éjjel élnek Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye
• Varró Attila: A sztárok bűnei Ben Affleck: Az éjszaka törvénye
KRITIKA
• Barkóczi Janka: Jó itt Az állampolgár
• Benke Attila: Idegen a Vadkeleten Kojot
• Forgács Nóra Kinga: A száműzött művészet Stefan Zweig: Búcsú Európától
• Teszár Dávid: Szekuláris megváltás Ártatlanok
FILM + ZENE
• Huber Zoltán: Kibeszélni a kibeszélhetetlent Andrew Dominik – Nick Cave: One More Time with Feeling
MOZI
• Kovács Gellért: Az alapító
• Kolozsi László: Aranjuezi szép napok
• Kovács Kata: Madeleine
• Tüske Zsuzsanna: Váratlan szépség
• Barkóczi Janka: Loving
• Huber Zoltán: A számolás joga
• Alföldi Nóra: Jézus, mobil, fejvadászok
• Vajda Judit: Másodállás
• Baski Sándor: Üdvözöljük Norvégiában!
• Kránicz Bence: A Nagy Fal
• Sándor Anna: Énekelj!
• Sepsi László: Széttörve
• Benke Attila: Vakfolt
• Varró Attila: Pattaya
DVD
• Soós Tamás Dénes: A látogatás
• Benke Attila: David Lean-klasszikusok
• Soós Tamás Dénes: Morgan
• Pápai Zsolt: A stanfordi börtönkísérlet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cigánysorsok

Fekete lyuk

Schubert Gusztáv

A szellem sötétjében minden cigány fekete. Filmesek a romafronton. Végignézve negyven év cigányfilmjeit sok jót nem mondhatok magunkról. Rosszat rögtön kettőt is: hideg polgárháború dúl körülöttünk.

 

Mit sem tudunk róla.

Nem a bőrfejűekre gondolok, akik az elmúlt években Salgótarjánban gyilkolódtak, Gyöngyösön, borsodi és kunsági tanyákon gyújtogattak, Kismaroson, Egerben öklelődtek (aranyszabályuk: lincselni csak pontosan, szépen, háromszoros erőfölényben, úgy érdemes), nem is a öntevékeny kerttulajdonosokra, erdőkerülőkre, akik a maguk akurrát vidéki módján gyomlálgatták a sötétebb bőrű almatolvajokat, rőzsecipelőket, gombaszedőket; a sápadtabbját valahogy sohasem. Ezt tudjuk, halljuk, utálkozunk tőle. Épp magyar zacc ne lenne, miért épp nálunk erjedne száz százalékos demokrácia. Nem volt, nem lesz; utópia. Én arról a becsületes, fájin magyar világról beszélek, amelyben, noha talán egy rossz szó el nem csattan, sárkaparónak is vidorabb lenni, mint cigánynak.

„Hát hol élünk? Én nem vagyok magyar? – fakad föl egy telepi emberből Jancsó Találkozása végén a hitetlenkedés. Hol is? Kezdetben volt az ideál, az illúzió. A szocialista társadalom idillje, amelybe a balsorsú cigányság, mint gyermek anyja kebelébe, megtérhet majd, mert ott már nincs faji, nemzeti előítélet, vagyoni megkülönböztetés. A magyar dokumentumfilmesek tisztességére bizonyság, ez a szép és veszedelmes illúzió azonmód pergett szét a kamera előtt, akár a tilalmas témának utat törő Sára Sándor-filmet, a Cigányokat, akár Schiffer Pál dokumentarista-játékfilmjét, akár Gyarmathy Lívia és Balázs József Koportosát nézzük. Cséplő Gyuri szociális felemelkedésének fogvacogtató magány az ára. (Felemelkedés? A jóeszű fiú, a cigánytelep szószólója, a magyarvilágban legalja pária.) A Koportos útkaparójának is „jó munkája van”, csak épp koporsóra, rendes temetésre nem futja belőle. Hogy mégis megadhassa feleségének a végtisztességet, meg kell fürödnie a megaláztatásban, mint Nemecseknek. De ha csak azt a tízkilós sárkoloncot látnánk, ami a cigánytelepre menet minden lépését ólomsúllyal húzza, már abból tudhatjuk, miféle játékszabály járta az asszimiláció diadalmas éveiben. A Cigányok, paradox módon nem azzal kontrázza meg az idilliumot, hogy a felemelkedés illuzórikus jövője mellé odafotózza a nyomor képeit, a gyermeki reménység mondókái mellé („Ha megnövök, tanítónéni leszek..., ha megnövök, szövőnő leszek..., ha megnövök, gazdagságban járok...”) a kubikos cigányok szikár curriculumját : „Élő ember vagyok, és fődben lakom”, „Harmincéves vagyok, de még nem feküdtem ágyban”. (Ezt a rímet már a Földobott kőben halljuk.) Hanem azzal, hogy a szépség váratlan diadalmát filmezi a mindenkori boldogságszűke fölött. Emberi arcokat fényképez, mellettük szikár absztrakció minden szocialista szociálpolitika (és az lenne minden „polgári érték” is), vagy – mint a tanyasi Vízkeresztben – minden kultúrmisszió. Mindkét lírai dokumentum azt sugallja, ha többnyire nem vagyunk is otthon a földön, a legcudarabb időkben is otthon lehetünk az égben. Megy a busz a sártengeren, viszi Shakespeare-t az ágrólszakadtaknak, és hogy, hogy nem, Illyriába vagy a cseh tenger partjára ér, shakespeare-i nép körébe, fagyon csicsonkázó kabátvitorlás gyerekek, sűrűre élt férfiarcok közé. Ugyan ki kit vált meg itt? Salamon András Városlakókját is ezért szeretem. Futhatja lassú köreit a szociálpolitika, hogyan oldja meg a cigánykérdést, az élet gyorsabban célba ér. A Józsefváros, ha hinni lehet a Városlakóknak, már felszabadított terület, ott békében él „cigány, néger, kínai....”

Ózd, és az ország túlnyomó része, biztosan nem az. A Meddő volt az első és mindmáig legbátrabb frontjelentés a szegények háborújáról. Almási Tamás kamerája előtt az azóta szokássá lett önkormányzati tisztálkodás zajlik: a cigánycsaládok kiseprűzése a dolgos magyar városból. A rendőri segédlet élén derék magyar hivatalnok teszi rendbe a cigánysorsokat, nyom barackot a kiebrudalt purdé fejére, („Mi leszel, ha nagy leszel? Rakodómunkás?”), végtelen irgalmában még egy elárvult csótányt is agyontapos. Ne tévesszen meg a kék köpeny, a szaki forma. A szelíd gondviselő mindannyiunk közös képviselője, az ügyeletes magyar géniusz. Lám, jó az isten, jót ád, a kitelepítéshez nem feltétlenül kell diktatúra, meg lehet szavazni demokratikusan is, ahogy kultúremberhez illik...

Nem gondolom, hogy a cigányok közt ne lennének semmirekellők, tolvajok meg gyilkosok, csakhogy a közhiedelem szerint potenciálisan mind azok. A magyar társadalom – Ózd, Balassagyarmat, Sátoraljaújhely, Székesfehérvár Rádió utca 11, Zámoly sokasodó strigulái tanúsítják – már megrajzolta magában a bűnbak fantomképét. A szellem sötétjében minden cigány fekete. Nem kell a cigánytelepre menni rémtörténetekért, a láthatatlan frontvonal ott húzódik már minden magyar és roma között.

Milyen mélységes bennünk az előítéletek dögkútja, talán épp a legszelídebb film tudja legpontosabban elmondani. A lépcső (Gyarmathy Lívia, 1994) vérlázító dokumentuma annak, hogyan kénytelen fordított Peter Schlemilként magával hurcolnia minden cigánynak az előítéletek árnyékát. A film hőse tehetséges, szorgalmas asztalos, akiből a ritka műgond, tehetség és a bizonyítani vágyás restaurátort faragott. Elvállalja egy vidéki kórház míves, védett falépcsőjének helyreállítását, meglehetősen rossz feltételekkel (vállakozónak korántsem olyan jó, mint faszobrásznak, asztalosnak, túl jóhiszemű és becsületes), a beígért pénzek késnek, a munkásai két hónapig ingyen, szolidaritásból segédkeznek neki. Miközben éjszakákat töpreng és dolgozik át, hogyan lehetne minél szebben teljesíteni a feladatot, a bizalmatlanság hínárja mind sűrűbben körbefonja: az nem lehet, hogy egy cigány ne lopjon, s ne legyen kontár. A megrendelő hivatal csupa jóravaló hivatalnokból építészből, műemlékesből áll, nem hajtja őket gonoszság vagy rasszista előítélet, épp csak a jogosnak érzett bizalmatlanságnak engednek. Egyikük feje felett az Egyesült Európa aranycsillagos lobogója kéklik. Jó arc, európéer fej magyarázza a bizonyítványt, csak egy nincs benne, hogy odajussunk, előbb a legnagyobb kisebbséggel, a társnemzetünkkel kellene egyesülnünk. Nem a rasszizmus fogja vesztünket okozni, hanem ez az egészen mindennapos „jólértesültség”, miszerint a cigány tisztessége csak álca, alatta évszázados tolvajösztön és lustaság örvénylik.

Megvan ennek a fonákja is, a rózsaszín cigányidill. A roma éjjel-nappal muzsikál, bazsevál, ropja a táncot. Ha cigány volnék, belevágnám a poharam ebbe a hazugságba. Roma kultúra nem volt, hanem lesz. (Ezért is létfontosságú, amibe a Fekete Doboz belekezdett, kinevelni a roma filmezés, roma televíziózás szakembereit. Az első antológia tanúsága szerint nem azt adják vissza fehérben, amit a magyar híradók mutatnak róluk feketében: blickfangos képek, exluzív esetek, tetszési index helyett még embereket látnak.) Ha volt is, oda már, akár a miénk. Ma már az a testmeleg nyomorközösség sem igen adhat menedéket, amibe Cséplő Gyuri lelkeszegetten még visszatérhetett a kietlen nagyvárosból. Mindenki a tévét nézi, panaszolják rezignáltan a Találkozás cigányai – romaünnep, nagycsalád, összetartás? – úgy olvad, mint a tavaszi hó.

Tíz cigányból kilencnek nincs munkája. A rendszerváltozáskor, a szocialista nagyipar felszámolásakor őket bocsátották el legelőször, a polgárvilágban őket veszik föl legutoljára, akkor is, ha ritka kivételképpen szakmájuk van. („Ha majd felkötöm magam, zsebembe teszem a szakmunkáspapíromat” – keseredik el egy Csalog Zsolt-riport álláskeresője). Ne áltassuk magunkat: munka nélkül kultúra sincs. Ínség van, erőszak, bűnözés, olcsó ragasztók, rossz borok mámora. Nemcsak csillagok omolhatnak össze.

A fekete lyukban épp egy nemzet süllyed el.

Pontosít helyettünk a fizika: kettő. A kozmikus energiák lefolyójába rendre belecsúszik a legközelebbi csillag is. Hogy ne így legyen, észre kellene vennünk, hogy nem tudunk olyan messzire sunnyogni a cigányapokalipszistől, mint ahogy képzeljük, mint ahogy szeretnénk.

A végzet ritkán győz erővel, leghatásosabb fegyvere a pillanatra résnyire tárt remény, ahol még épp átslisszolhatunk. Hogyan megy ez, megmutatta már harminc éve a Földobott kő, de hát ki néz ódon magyar filmeket. Az erdőben meghúzódó cigányokat ávósok, egészségügyiek és heccre bérelt falusiak kerítik be: tetvetlenítés veszi kezdetét. Férfiakat és nőket borotválnak kopaszra, nem annyira szépítészeti vagy járványügyi megfontolásból, csak a rend kedvéért, hadd szokja az alattvaló. A jóravaló magyar főhős védelmükre kelne, de őt is megragadják, vinnék a nullás gép alá: „Engedjetek el, vakok vagytok?” – szakad ki a cigányok védelmezője száján. Végzetesen könnyű kis mondat, máig fenyeget.

Az orvos rárivall az ifjú földmérőre: Tűnjön el innen! A fiú – tiltakozásul, vezeklésül – fényképezni kezdi a bűnt. Amikor elvennék tőle a gépet, elrohan. Megmenekült. Mi még nem. A kiskapu most is tárva van, egy egész nemzet talán mégse férhet ki rajta.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3916