Magyar MűhelyCurtizA Budapest-Casablanca járatBáron György
Tanulmányok sora kutatta
a Casablanca titkát, de játékfilm
csak most készült róla.
„As Time Goes By…” Egy
gyűrött arcú, cinikus bártulajdonos 1942-ben, a nagy háború vérzivatarában, a casablancai
Rick’s Café titkos játékszobájának leghátsó sarkában, szájában füstölgő
cigarettacsikk, előtte borospohár, önmagával sakkozik. Ködben úszó elhagyott
repülőtér, pisztolylövés, egy szomorú arcú álomasszony a férjével elrepül a
biztos jövőbe, hogy megnyerjék a háborút, a bártulajdonos marad, feláldoz
mindent, a szerelmét, a kocsmáját, s francia szövetségesével nekivág a
semminek, mintha a csillagos égbe sétálnának el. „I’m looking at you, kid…”
Kevés dallam, kevés dialógus, kevés kép van, amely így beleégett volna a
filmemlékezetbe. Talán nincs is még egy. Jóslatnak halljuk az andalító sláger
kezdősorát: „You must remember this…”
Könyvek, tanulmányok
sora kutatja e film titkát, Harlan Lebo vagy Alijean Harmetz vaskos
monográfiájától Umberto Eco elemzéséig, külön fejezetet kap a Warner Studio
történetét feldolgozó megannyi kötetben, s a részvevők – Bogart, Bergman, Szőke
Szakáll – memoárjaiban. Eco afféle modern Noé bárkája történetként értelmezi a
sztorit, s a titkát abban látja, hogy ötvözi a legnépszerűbb hollywoodi
műfajokat: a szerelmi románcot, a film noirt, a háborús mozit, a kalandfilmet. Tegyük
hozzá: a két férfi, Rick és Victor Laszlo alakjában a westernek két hőstípusát,
az outlaw és az official hero-t is viszontláthatjuk.
Kertész Mihály a mestere
volt ennek. Ő volt a stúdió-rendező alaptípusa. Bármilyen műfajban otthonosan
mozgott, a sötét bűnügyi történettől a musicalig és a kalandfilmekig. Nem volt
monomániás, mint Hitchcock, nem megújítani vágyta a filmnyelvet, mint Welles,
hanem futószalagon gyártotta a magas színvonalú szériadarabokat. Ha nem
készítette volna el a Casablancát, ma
jobban emlékeznénk a mintegy száz (!) amerikai produkciójára – ám a Casablanca sikere-legendája mindet
elhomályosította. Az angolul törve, rémes akcentussal beszélő magyar megalkotta
minden idők legidőtállóbb amerikai filmlegendáját – ami amúgy nem Amerikában
játszódik, s benne Ricken és Samen, a fekete zongoristán kívül senki nem
amerikai: svéd hősnő, cseh férj, francia kapitány, német őrnagy, orosz bármixer,
bolgár házaspár, holland bankár, magyar főpincér. És épp ettől mélyen amerikai.
Mert az Újvilág-mítosz alaptételét fogalmazza meg: a melting potot, amely létrehozta és naggyá tette az USA-t.
Casablancán mindenki Amerikába tart, kivéve a jenkit, a hőst, aki onnan jött,
és nem akar visszatérni. A többiek a háború, az üldöztetés elől menekülnek, ő a
múlt, egy keserű szerelem emléke elől. Ami épp Casablancán éri utol.
Egyszerű és mégis
bravúros a forgatókönyv. Melyben, mint a dalszöveg mondja, „a kiss is just a
kiss”, semmi több. Mögötte a világtörténelem. Kevés rendező akad, aki ezt
mélyebben ismerte volna Kertész Mihálynál: a menekülést a szétszaggatott
óhazából és Európából, ami neki, s a családjának személyes élménye volt,
másfelől az idegenség érzését az új világban. Amerikát hozzá hasonló
bevándorlók építették fel, a nemzeti mítoszát pedig, mint Bazin rámutatott,
először a történelemben a modern kor új médiuma, a mozgókép fogalmazta meg.
Köztük hangsúlyosan a Casablanca.
Kertész Mihály élete
filmre kívánkozik. Hogyan lett Kaminer Manóból előbb Kertész Mihály, a sikeres
budapesti némafilmes, majd menekült el 1919-ben, csaknem egy időben Korda
Sándorral, Magyarországról, telepedett meg, rövid európai közjáték után, Hollywoodban,
s lett az álomgyár sikerkovácsa. A róla szóló írásokból, visszaemlékezésekből
egy végletekig kemény akaratú, makacs, nehéz ember képe bontakozik ki, aki
mindig végigvitte akaratát, s korlátlanul, olykor zsarnoki módon uralta a
forgatásokat, szembeszállva még a rettegett Jack Warnerrel is, mert megtehette,
elvégre folyamatosan szállította a sikereket. Nem véletlen tehát, hogy amikor a
stúdiónak, akár az összes többinek, úgynevezett „hazafias” filmet kellett
előállítania, hozzá, a legbiztosabb kezű, gyorsan dolgozó rendezőjükhöz
fordultak. A Rick’s Café története nem ígért többet, mint egyet a kötelező
sorozatból. Vele csaknem egy időben forgatta a Warnernél Raoul Walsh a Desperate Journey-t, Curtiz kedvenc
színészével, Errol Flynn-nel és azzal a Ronald Reagan-nel, aki maga is szóba
jött Rick szerepére (tiszta szerencse, hogy nem ő lett), John Huston pedig az Across the Pacific-et, amiben Bogart és
Sidney Greenstreet játszik, valószínűleg onnan sétáltak át a Casablanca forgatására.
Nehezen érthető, hogy
eddig miért nem készült játékfilm Kertész életéről. (Miként az sem, miért nem
készült a Korda-testvérekéről, vagy a nálunk sajnálatosan kevéssé ismert Tóth
Endrééről.) Az ismeretlenségből érkezett fiatal magyar filmeseké, Topolánszky
Tamásé és csapatáé az érdem, hogy filmre vitték ezt a nagy történetet. Az
eredetileg tévéfilmnek indult produkció nem vállalkozott a nagy ívű életpálya végigkövetésére,
hanem kiragadta abból a legismertebb és legjellegzetesebb pillanatot: a Casablanca forgatását. A sztori, bár
életrajzi-filmográfiai tényekre támaszkodik, lényegében fikció. Ezért a szerzők
aligha kárhoztathatók, elvégre ők személyes drámát akartak elmesélni, nem ismeretterjesztő
filmtörténetet. Kertész személyével és a Casablanca
forgatásával kapcsolatban amúgy is szinte lehetetlen szétválasztani a
rárakódott szóbeszédeket-legendákat a kutatásokkal igazolható tényektől.
Elvégre Hollywoodban vagyunk… Ha valaki arról szeretne tájékozódni, hogyan
született meg a Casablanca, e film
helyett inkább a bőséges szakirodalmat, s az egymásnak is gyakran ellentmondó
memoárokat ajánlanám. Ha viszont arra kíváncsi, milyen ember volt Kertész
Mihály sikerei csúcsán, milyen volt akkortájt Hollywood, a stúdiórendszer, a
forgatások, a stúdiófőnök, a producer, az írók, a rendező, a sztárok és a stáb
kapcsolata, hogyan működött a mechanizmus – az nézze meg a Curtizt. A sztori hiteltelenségéért a helyzetek, a miliő és a
karakterek hitelessége kárpótol. Előbbivel az a gond, hogy a valódi forgatás
során nem volt olyan komoly dráma, konfliktus, amire a cselekményt alapozni
lehetett volna. A sztori így két fiktív konfliktusra épül. Az egyik szerint
Kertészt váratlanul meglátogatja tizenkilenc éve nem látott lánya. Nos, Kertész
kétségkívül nem családszeretetéről volt híres, inkább a fiatal lányokat
szerette, a könyvek hírhedt womanizernek
írják le, de az erotomán kifejezés sem lenne túlzás. Nos, ha a történet arról szólna,
hogyan és miért hagyta ott a családját New Yorkban, annak lenne drámai töltete,
ám a semmiből felbukkant lány sztorija így felszínes és jelzésszerű marad. Ezt
ellensúlyozandó látjuk Kertész időnkénti kudarcba fulladt erőfeszítéseit, hogy
húgát, Margitot kimentse a fasizálódó Magyarországról – de ez kimerül néhány
telefonban és dühkitörésben. Hasonlóan fiktív a másik történetszál: egy kormányhivatalnok
megjelenése a forgatáson, hogy politikai nyomást gyakoroljon az önfejű
rendezőre – majd kudarcos liaisonja Kertész lányával, akit sokáig a nagy
rendező újabb szeretőjének vél, mint amúgy mindenki. Ezzel nem csak az a gond,
hogy nincs valóságalapja, ráadásul tovább terjeszti azt a megalapozatlan (s Eco
által is átvett) legendát, mintha a híres befejezés az utolsó pillanatban
született volna meg (holott már az alapjául szolgáló színdarab, majd az összes
forgatókönyvi verzió így végződött – mondhatni, az egyetlen biztos pont a vége
volt), hanem az, hogy nem igazán világos, mit akar ez a kellemetlen figura,
elvégre a Casablanca amúgy is épp
elég „hazafias” volt. A stúdiónak valójában nem a kormányzattal gyűlt meg a
baja, hanem a hírhedt „erkölcsvédő” Production Code Office-szal Renault
kapitány nőügyei miatt – de ez is inkább mulatságos volt, mint drámai.
Ezzel szemben
messzemenően hitelesek az alakok, a helyzetek és a képek. Lengyel Ferenc
kívülről-belülről hasonlít az örökké mosolytalan, makacs rendezőre, Gyabronka
József vérbeli Szőke Szakáll, Christopher Krieg tökéletes Conrad Veidt (aki
Hitler elől menekült Amerikába, s pechjére mindig nácikat kellett játszania),
nem is szólva a tojásfejű Epstein-fivérekről Rafael és Yan Feldman derűs megformálásában.
Dobos Evelin, akinek tehetségéről már a Napszálltában
meggyőződhettünk, csak azért tűnik halványabbnak az előbbieknél, mert az
életből vett, ismert figurák mellett az ő alakja körvonalazatlan, a drámája
elnagyolt – de ez nem színészi, hanem forgatókönyvi probléma. Bár az egész stáb
dicsérhető, a vágótól (Bodoky Eszter) a zeneszerzőig (Subicz Gábor), Dévényi
Zoltán operatőri munkája ezen belül is kiemelkedő. Fekete-fehérben, gyakran
erős ellenfényekkel dolgozik, látszatra a korabeli stúdióprodukciók stílusát
rekonstruálva, ám kompozíciói finoman stilizáltak, idézőjelesek, jelezve a tűnt
időt. A hosszú snittek, a bravúros kameramozgás a modern filmnyelv sajátja,
miként azok a túlhajtott, expresszív fények-árnyak is, s az időnkénti,
dramaturgiailag indokolt átváltás színesre: kezdetben és a végén kékre, közben
többször is a stúdiólámpa vörösére. Topolánszky és Dévényi jó érzékkel
használja ki, hogy a történet döntően filmstúdióban játszódik. Ez pompás
játéklehetőséget ad rendezőnek és operatőrnek, elvégre a természetellenes, az
eltúlzott itt természetes. A stúdiók mesevilága teljes egészében művi, a
valóság égi mása – ez volt a munkamániás, mozibolond Kertész Mihály igazi
otthona.
Curtiz – magyar, 2018. Rendezte:
Topolánszky Tamás. Írta: Topolánszky Tamás, Ward Berry, Bak Zsuzsanna. Kép:
Dévényi Zoltán. Zene: Subicz Gábor. Szereplők: Lengyel Ferenc (Michael Curtiz),
Barabás Nikolett (Bess), Dobos Evelin (Kitty), Bordán Lili (Irene), Declan
Hannigan (Johnson), Gyabronka József (Szőke Szakáll), Scott Alexander Young
(Hal B. Wallis), Christopher Krieg (Conrad Veidt). Gyártó: Hallu-Cination / JUNO11
Pictures. Az MTVA Duna Televízió bemutatója. 100 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
