KritikaViszontlátásra odaföntA frontkatonák csodálatos életeVajda Judit
Az
eddig vígjátékban utazó Albert Dupontel ezúttal Jeunet-től merít sokat.
Pierre
Lemaitre 2013-as könyve, a Viszontlátásra
odafönt a francia realista nagyregények legnagyobbjait idézi: Flaubert-t,
Balzacot, Stendhalt, Maupassant-t, Zolát. Azokat a szerzőket, akik sok-sok
külső leírás során érték el, hogy mindvégig tisztában legyünk hőseik
gondolataival, így tárva fel a lelküket. Az I. világháború végnapjaiban és az
azt követő két évben játszódó műben két bakát ismerünk meg, akiket a
vakvéletlen közös végzettel ajándékoz meg. Albert Maillard és Edouard Péricourt
közlegények a háború utolsó perceiben esnek majdnem áldozatául egy elvakult és
becstelen hadnagy, Pradelle becsvágyának – Albert végül Edouard-nak köszönhetően
megmenekül, Edouard viszont elveszti a fél arcát. Miután sorsuk így
összefonódott, a két férfi a háború után is együtt marad, és balszerencséjükre
az elvetemült Pradelle-től sem szabadulnak.
Lemaitre
regényének fő állítása, hogy legtöbb résztvevője számára a háború nem ért véget
a békekötéssel: van, aki traumáját és életre szóló sérülését cipeli tovább
(Albert és Edouard, természetesen), van, aki minden áron való győzni és érvényesülni
akarását (a katonák holttestével nyerészkedő, szélhámos Pradelle). Ezt a
gondolatot az író úgy viszi végig, hogy közben az olvasó előtt egy felkavaró történet
tárul fel, melynek végén mégis mindenkivel az történik, aminek történnie kell.
A
főleg színészként ismert Albert Dupontel író-rendezőként eddig kizárólag
vígjátékokat jegyzett, amely műfajtól most sem sikerült teljes mértékben
elszakadnia. Nála valahogy semminek sincs mélysége: a gonosztevő Pradelle-ből a
hősi halottak sírjain ugrabugráló idiótát csinál, Edouard keserves és magányos
danse macabre-ját charlestont járó hölgyekkel feldobott vidám murivá
változtatja, egyes jeleneteket pedig olyan idétlenül sűrít, hogy ami
Lemaitre-nél még megrázó (Albert elsírja magát az Edouard apjával közös vacsorán)
vagy sorsdöntő volt (Albert és a szobalány, Pauline utolsó „duettje”), az nála
komikus lesz.
Az
alkotó ezen kívül valami olyasmivé deformálja a regényeredetit, ami egyáltalán
nem adódik belőle magából – és amiből születtek már ennél sokkal jobb verziók.
Dupontel szinte a könyvnél is fontosabb mankóként használja ugyanis Jean-Pierre
Jeunet munkásságát, elsősorban a rendező 2000-es évekbeli műveit, azaz az Amélie csodálatos élete, a Hosszú jegyesség és a Micmacs – (N)agyban megy a kavarás
hármast. Az a fajta mesés mikrorealizmus és hétköznapi mágia, ami Jeunet
említett alkotásainak sajátja, ugyan megvan a Viszontlátásra odaföntben is, lásd Edouard elvarázsolt, excentrikus
figuráját és az eltorzult arcát eltakarni hivatott, saját maga által alkotott
csodaszép maszkokat. Ahogy nagy szerepe van a könyvben a fatális véletlennek, a
sorsnak is. Csakhogy ennek szerepét Dupontel a meglévőnél sokkal erősebbre
nagyítja: itt mindenki hatással van mindenkire, a karakterek szinte mindegyikét
láthatatlan kölcsönhatások, utólag kiderülő kapcsolódások, véletlenek hálója
köti össze egymással, de olyan erősen, hogy itt a regény fent ismertetett fő
állításával szemben ez lesz a központi gondolat – akárcsak egy Jeunet-filmben.
A cselekményen elkövetett erőszakos módosítások is mind ezt a célt szolgálják:
Pradelle sorsa azért alakul teljesen máshogy, mint a könyvben, hogy
megismételhesse egyik áldozata majdnem-végzetét, a miniszteri vizsgálóbiztost a
főhősök uszítják a háborús halottakkal üzérkedő volt katonatisztre, de az író-rendező
még egy plusz karaktert is kitalál, hogy ily módon is összeköthesse Albert-t az
egyik mellékfigurával, és ennek segítségével erőltetett happy endet
kanyaríthasson a sztori végére. Mindemellett szinte eltörpülnek az olyan
egyezések a Jeunet-életművel, mint az erős vizualitás, a burleszkszerűség vagy
a Micmacsből ismerős „barkácsromantika”.
Dupontel
munkája azonban még így is sokak számára lesz szerethető (és itt persze
elsősorban azokra gondolunk, akik a vásznon találkoznak első ízben a Viszontlátásra odafönttel), hiszen olyan
magával ragadó a meséje, hogy ebben a formában is képes katarzist kiváltani. A
film legnagyobb erénye mégis az marad, hogy felhívja a figyelmet Pierre
Lemaitre csodálatos alkotására.
VISZONTLÁTÁSRA ODAFÖNT (Au revoir lá-haut) – francia, 2017. Rendezte: Albert Dupontel.
Írta: Pierre Lemaitre regényéből Albert Dupontel. Kép: Vincent Mathias.
Szereplők: Nahuel Pérez Biscayart (Edouard Péricourt), Albert Dupontel (Albert Maillard),
Laurent Lafitte (Henri Pradelle), Niels Arestrup (Marcel), Mélanie Thierry
(Pauline). Gyártó: Gaumont / Manchester Films. Forgalmazó: Mozinet. Feliratos. 110 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
