KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/január
VILÁGFELFORDULÁS
• Gyenge Zsolt: A halál oka: kapitalizmus Én, Daniel Blake
• Schubert Gusztáv: Mennyei felfordulás Az ifjú pápa
• Géczi Zoltán: Fehéren izzó gyűlölet Amerikai szélsőségesek
• Baski Sándor: Buborékok és barikádok Közélet a világhálón
• Varró Attila: Árvák a sztrádán Két amerikai road movie
MAGYAR KRIMI
• Sepsi László: Dögkeselyűk Új magyar bűnfilmek
• Kránicz Bence: Ezer jagelló Cop Mortem
• Schreiber András: A testület nyomoz Kádár-kori magyar krimik
• Csiger Ádám: Itt élni totál szívás Aranyélet 2. évad
• Vajda Judit: A mozdony füstje Halj már meg!
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Fekete sors Beszélgetés Vranik Rolanddal
A KÉP MESTEREI
• Ádám Péter: Kamera vállon, fény semmi” Raoul Coutard 1924-2016
ÚJ RAJ
• Forgács Iván: Esőfelhő New Yorktól Szkopjéig Milcso Mancsevszki játékfilmjei
• Pethő Réka: A naplóírás művészete Új raj: Xavier Dolan
• Jankovics Márton: Keresztkérdések az iskolapadban Mártírok
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Törött teknőcpáncél alatt A vörös teknős
• Orosz Anna Ida: A komfortzóna határán Anilogue 2016
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Az idő tükröződései Gdynia
• Horeczky Krisztina: A reményről Verzió
• Vincze Teréz: A törölt busani vonat Busan
KÖNYV
• Barkóczi Janka: Kettős látás Gelencsér Gábor: Váratlan perspektívák
• Kolozsi László: Filmrendszer-gazda Varga Balázs: Filmrendszerváltások
KRITIKA
• Szalkai Réka: Vivaldi után szabadon Kaliforniai álom
• Varró Attila: Lázadók a Lázadók között Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet
MOZI
• Baski Sándor: Sárkány közeleg
• Vajda Judit: Őrült boldogság
• Simor Eszter: Egyesült Szerelmes Államok
• Kránicz Bence: Utazás apánkkal
• Kránicz Bence: Utazás apánkkal
• Tüske Zsuzsanna: Szövetségesek
• Soós Tamás Dénes: A fegyvertelen katona
• Hegedüs Márk Sebestyén: Underworld: Vérözön
• Sepsi László: A démon arca
• Parádi Orsolya: #sohavégetnemérős
• Forgács Nóra Kinga: Hóesés Barcelonában
• Huber Zoltán: Hivatali karácsony
• Zsubori Anna: Vaiana
• Alföldi Nóra: A pótolhatatlan Werner doktor
• Varró Attila: Derült égből apu
DVD
• Pápai Zsolt: Rideg világ
• Benke Attila: A homár
• Soós Tamás Dénes: Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)!
• Kránicz Bence: Batman: A köpenyes lovagok visszatérnek
• Kovács Patrik: Beépülve – Az Escobar-ügy
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Egy hajdani filmkritikus jegyzeteiből

Fekete Sándor

 

Zavarba hozott az új Filmvilág szerkesztője, amikor felszólított, hogy írjak valamit a filmről. Félig-meddig testvérlapok vagyunk, hiszen a Filmvilágnak három-négy munkatársa az Új Tükörnek is dolgozik, nem is beszélve tiszteleti és egyéb szempontokról. amelyek a szerkesztői ukázt megfellebbezhetetlenné súlyosbították előttem, így hát mindenképpen szerettem volna írni valamit „a filmről”, de amikor csendesen magam elé meredtem, hogy kierőszakoljam az ihletet, hirtelen rádöbbentem a keserű igazságra: nem illik nékem nyilatkoznom e tárgyban... Én ugyanis már régóta nem értek ’’a filmhez”.

Itt abba is hagyhatnám, mint ama vicchős, aki a titkárt kereső Rothschildnál csak azért jelentkezett, hogy közölje – rá ne számítsanak. De időnként talán nem árt embertársainkkal megosztani a keserű igazságainkat, legalábbis azokat, amelyek másokra nem veszélyesek, ezért hadd áruljam el, hogyan lettem bősz filmkritikusból laikus mozinézővé.

A kezdet kezdetén, 1944–45 fordulóján, Miskolc felszabadult napilapjában, az Észak-Magyarországban, a tizenévesek merészségével követtem el riportokat, leveleket, még filmkritikát is. Megújítani igyekezvén a kereskedőváros kulturális életét, gyors egymásutánban két verseskönyvet is elkövettem, továbbá kalákában egy drámai művet, irodalomtörténeti értekezést olvastam fel József Attiláról a helyi Nemzeti Színházban, s erélyesen dolgoztam „A görög filozófia vázlatos története” című (sajnos sok egyéb munkámmal együtt töredékben maradt) opusomon is, minden eshetőségre felkészülve, mert nem tudhattam, mikor fog Miskolc népe igényt tartani arra, hogy Zénonról is felvilágosítsam. Egyszóval, komolyan vettem a kulturális forradalmat, s amikor 1945 őszén beiratkoztam a Pázmány Péterről elnevezett tudományegyetemre, univerzális érdeklődésemnek megfelelően 56 tanórát vettem fel, az olasz nyelvtől a románig, a címertantól az őslénytanig, nem is beszélve a magyar irodalomról és történelemről.

Az első csalódás akkor ért, amikor kiderült, hogy egy tanhétben el sem fér 56 óra. Ez annyira elvette a kedvemet, hogy utána csak akkor látogattam az egyetemet, amikor nekünk, mint fényes szellős ifjaknak, sürgős verekedni valónk támadt a klerikális, jobboldali szocdem és egyéb „ellenséges” nemzedéktársainkkal (akik persze, azóta mind megbízható állampolgárok, némelyik nem is áll szóba velem, mint ingatag elemmel).

Nem sorolom csalódásaimat, ehhez egyelőre szűk a megújult Filmvilág, s kálváriáim nem is annyira filmlapra, mint filmvászonra kívánkoznának, már amennyiben nálunk nemcsak főleg régi történeti, vagy parabolás, vagy a máról mellébeszélő műveket gyártanának, azazhogy álmodnának a vászonra, hanem a magyar demokrácia történetét is jobban kultiválnák. Elég legyen annyi, hogy a tapasztalatok pörölycsapásai alatt fokozatosan leszoktam az egyetemes igényekről, s elkezdtem szakosodni. Egy időben, amikor az ötvenes évek első felében másodszor tértem vissza a sajtó berkeibe, leszűkült profilomban előkelő helyet foglalt el épp a filmbírálat. Ekkor még meglehetősen csalhatatlannak hittem magam, s pontosan tudtam, hogy a Donyeci bányászok a munka hőskölteménye, a Botrány Clochemerle-ben a burzsoá demokrácia karikatúrája, a Déryné giccs és a Halhatatlan szimfónia című operafilm viszont limonádé. (Kötetnyi bírálataimból ez utóbbi véleményemet még ma is fenntartom, bár el kel! árulnom, hogy annak ideién az ablakaimat is beverték néhányszor ez ügyből kifolyólag, s több gyalázkodó levelet kaptam, mint ma, amikor, mondjuk, a kulturális viták és a zoológiái osztályozások összekeverése ellen tiltakozom. Ami azt jelzi, hogy bizonyos ízlésű nézők és olvasók megfogyatkoztak, vagy az esztétikai lendületük csökkent.) Ha e pályán maradok – ki tudja, nálunk sok minden lehetséges –, talán ma hol Cannes-ból, hol Pécsről tündökölnék filmteóriáimmal, s minél zordabb lennék, annál kajánabbul mosolyognának rajtam a rendezők, de a történelem brutálisan tovább szakosított, s ma már ott tartok, hogy csak egy hajdani magyar költő életéről, sőt annak is csak néhány hónapjáról mernék specialistaként nyilatkozni, persze csupán bizonyos feltételekkel és megszorításokkal.

Így szoktam le a filmkritikáról. Azóta többet járok moziba, s jobban érzem magam ott. mert nem feszélyez, hogy kedvező vagy kedvetlen benyomásaimat meg is kell írni. Megesik még néha, hogy egy-egy film ürügyén itt-ott megszólalok, de ezt már csak azért merem, mert tudom, hogy az olvasók is tudják, hogy nem filmkritikussal, csupán egy szórakozott nézővel van dolguk, akinek Mórickaként olykor eszébe jut valami, de az a valami mindig ugyanaz. S mivel a filmrendezőket ez az ugyanaz, mint fentebb bátorkodtam jelezni, egyre kevésbé izgatja, ex-kritikusi megnyilatkozásaim is megnyugtatóan gyérülnek. Még egy-két év, s felvételemet kérhetem a Filmművészek Szövetségének kritikusi tagozatára – nálunk nemritkán fordul elő, hogy az embert akkor ismerik el, amikor már semmire sem használható.

És most jön a tanulság. Mivel az én példámból is látszik, hogy a szakosodás milyen üdvös és megnyugtató, talán egyik-másik filmművészünk is felülvizsgálhatná, hogy csakugyan univerzális zseni-e, vagy csupán átlagos lángész, aki például a rendezésben Eizenstein, de az írásban nem Shakespeare. Én megtettem a magamét, a magyar, sőt egyetemes filmművészetért, amikor felhagytam a filmbírálattal. Talán az is használna a „legfontosabb műfajnak”, ha a rendezők kevesebb forgatókönyvet írnának egyedül. Rábíznák e műfajt a specialistákra – az írókra.

De lehet, hogy nincs igazam, s ha egy kicsi volna is. miért vennék figyelembe? Nálunk még az igazi profi bírálókkal sem törődnek a művészek, miért hallgatnának egy ex-kritikusra?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8137