Swann szerelmeZártkörű pokolLukácsy Sándor
Ifjúkoromban elhittem, amit Babits írt Proustról és végtelen regényéről: „... korunk Nagy könyve, a világirodalom utolsó klasszikusa. Egy mai Dante... egy új Balzac...” Való igaz: a szerelmi szenvedély analízisének Proust nagyobb mestere, mint Stendhalon kívül bárki más (noha ő maga inkább csak homoszexuális vonzalmakat élt át); az arisztokrata világ léhaságának Saint-Simon óta nincs élesebb szemű és szavú leleplezője, mint ő (noha a valóságban ez a fölkapaszkodott félzsidó fiú élt-halt egy vérbeli előkelőség vacsorameghívásáért); és ami a legfontosabb: az időnek és az emlékezésnek eladdig ismeretlen dimenzióit és gazdagságát tárta fel, és ezzel új lapot kezdett az irodalomban; mégis az újdonság ingere múltán egy kicsit mintha megsápadt volna a nagy könyv és varázsa, és bizonyára túlzás volt Balzacot és Dantét emlegetni, s amit Babits a század krónikájának és enciklopédiájának mondott, talán csak a fin de siècle krónikája és enciklopédiája, maga Proust pedig analízisével csak egy formátumosabb Bourget, esztéticizmusával egy szuper Huysmans.
Vagy egy szerencsésebb Justh Zsigmond. A két író nagyjából egy-időben látogatta Párizs arisztokrata és művészköreit, s nem lepődhetnénk meg, ha összetalálkoztak volna valamelyik szalonban, ahol áldozhattak különös szenvedélyüknek, amelyet Proust egy író-szereplője ezzel a szóval jelöl: „Megfigyelek”, mintha csak Justh Zsigmondot idézné, aki ezt írja egy új ismeretségéről: „Leültetem magam mellé és – tanulmányozom”;és ha ennyire hasonló volt a francia regény és a magyar napló írójának – koruk divatszavával – attitude-je, nincs abban semmi csodálatos, hogy megfigyeléseik és tanulmányozásaik eredménye is gyakran hasonlatos, olyannyira, hogy egy-egy passzusuk szinte fölcserélhető, Odette lakásának leírása például, sötétre festett falaival, „amelyek keleti kelmékkel és török olvasókkal voltak borítva, és ahol selyemzsinóron egy nagy japán lámpa függött”, s ahol a látogatót titokzatos kis szögletek várták, „aminőkkel tele volt a szalon minden bemélyedése, kínai virágcserepekbe helyezett roppant pálmák között, vagy pedig oly spanyolfalak mögött, amelyekre fényképek, szalagcsokrok és legyezők voltak tűzve” – szakasztott úgy, ahogyan Justh Zsigmondnál látjuk az isteni színésznő, Sarah Bernhardt appartement-jában: „...sötét szalon csupa bibelot-val elárasztva... nagy jegesmedve-bőrökkel leborított kerevet, amelyre keleti selyemszövetekből és hímzésekből sátor borul... Az atelier falait vérvörös posztó fedi, amely azonban alig látszik a ráakasztott tárgyaktól. Tőrök, képek, szövetek, szőnyegek, a zongorán kissé túl egy hangyász bőre, koponyák, japán álarcok, ritka legyezők, régi pergamenek...”
Ezek a kellékek, ezek a csecsebecsék és ritkaságok, drága kelmék és kárpitok, olcsó ízlés tanújelei kapnak megérdemelten nagy szerepet Volker Schlöndorff filmjében. Amely film természetesen nem a magyar napló, hanem a francia regény lapjait eleveníti meg, mert a két rokon szemléletű és betegsége miatt rokon sorsú író közül Proust a szerencsés: nagyobb tehetsége volt, idő és betegség szorításában is bevégezhette életművét, ráadásul franciául írt – övé a világhír.
Prousthoz folyamodni tárgyért s ihletért vakmerő vállalkozás, sőt, ha szigorúan vesszük, merő lehetetlenség. Mert mit is kezdhetne egy film s prousti mű lényegével, az eltűnt idő nyomába szegődött emlékezéssel s varázseszközeivel: a teába mártott sütemény ízével s a galagonyabokorral, amely ha fényképezhető is, a vetítővásznon, megfosztva a körülötte zsongó asszociációktól, nem lesz az a „katolikus virágbokor”, amelynek a regényben megismerhettük.
Volker Schlöndorff tehát (a film rendezője s egyszersmind a szövegkönyv társszerzője), óvatos mérséklettel, de még így is merészen, a nagy mű legkevésbé prousti és leginkább regényszerű részét választotta ki feldolgozásra: Swann szerelmének történetét, a regénynek ezt az óriásbetétjét, előképét az elbeszélő főhős későbbi szerelmeinek.
Swann, immár a kopaszodó férfi, az egyetlen parvenü, akit gazdagsága és szelleme elfogadtat a történelmi nevek dölyfös társaságával, melyhez természetesen félvilági hölgyek is tartoznak, megismerkedik e kitartott szépségek egyikével, Odette-tal, beleszeret, meghódítja, kitartja, aztán persze féltékenykedik. Története voltaképpen nem is egy szerelem históriája, hanem a féltékenységé. Comtesse de Diana, a századvég egyik szalonhősnője, kérdés-felelet könyvet adott ki, ebben olvasható: „Mi a féltékenység? – Pokol, ahol még mindig szeretünk.” Ez így nem több, mint puszta szellemeskedés, de azért a pokol csak pokol, akkor is, ha zártkörű infernó, előkelő szereplőkkel és vagyont érő kulisszák között.
Ennek az érzelmi alvilágnak Proust a legtudósabb szakértője, Volker Schlöndorff pedig Proust méltó vizuális tolmácsa. Hűséges tolmács: nem tesz egyebet, mint lefényképezteti a regény jeleneteit, elmondatja színészeivel a szereplők szavait, legföljebb változtat itt-ott a jelenetek sorrendjén, legföljebb cselekvéssé írja át a regény egy-egy közlő mondatát. E tapadó hűség ellenére: amit a vetítővásznon látunk, mégsem fényképezett irodalom, hanem valóságos film, bensőséges dráma, eleven emberi alakoké, kiknek üres fejébe és szenvedéssel tölt szívébe a kamera éppoly éleslátással tud behatolni, mint Proust figyelő szeme. Ez a film láthatóvá teszi a regény láthatatlan szövetét: Proust kommentárjait és analíziseit. Nagyszerű színészek arcára írja a történetet.
Egy film, melyben a nagy sztár, Alain Delon a harmadik szereplő! A két főszerepet Jeremy Irons és Ornella Muti kapta. Kernek választás mind a kettő, különösen a színésznőé, akiben a rendező megtalálta Odette regénybeli vonásait: a kényes bőrt, a nagy szempárt, a kiugró arccsontokat, az ábrázat szépségének közönséges voltát. Hasonló telitalálat a többi szereplő megjelenése, öltözete, viselkedése is, egészen az inasok szoborszerű alakjaiig, akik valóban úgy állnak a lépcsőn, ajtónál, hintó mellett, „mint az a pusztán dísznek való harcos, akit Mantegna legvadabbul gomolygó képein lehetett látni, ahogy pajzsára támaszkodva ábrándozik, míg mellette rohanvást ölik egymást az emberek...”
Milyen kár, hogy ezt a szép filmet nem sikerült befejezni; jobban mondva: hogy be kellett fejezni. Hankiss Elemér elemzéseiből tudhatjuk, hogy egy drámát megírni még hagyján, de jól befejezni szinte lehetetlen – a végén fenyeget a giccs. Proustnál a féltékenységtől elgyötört Swann végülis feleségül veszi Odette-et, lánya születik, ő maga visszavonul mogorvaságába és öregségébe, de ezzel a regény nem ér véget, hiszen Swann szerelme után következnek még a főhős szerelmei, többek közt Swann leányával. Mindez – Swann későbbi sorsa – természetesen helyet kapott a filmben, de csak kényszerű epilógusként, lekerekítés végett, jelzésszerűen és – mivel gyógyíthatatlan betegség is jelentkezik – egy kicsit love story-s kicsengéssel.
Ez a csüggesztő befejezés – kontrasztként – fölidézi Justh Zsigmond naplójának egy lapját. Az író farsangi jelmezbálból, ahol egész éjszaka megfigyelt és tanulmányozott, reggel hétkor hazafelé tart, az ébredező párizsi utcán, álarcos társaival.”A hajnal hideg sugara megvilágítja a reggeli ködöt s a nehézkesen mozgó munkásokat.” Öregasszony igyekszik a vásárcsarnokba, a maszkosok láttán bámulatában elejti kosarát, egy álarcos fölemeli és pénzdarabot nyom a ráncos kézbe, majd – az antonionis némajáték után – a tarka kis csapat elválik az írótól. „Furcsa, e percben eszembe jutott, hogy ezt a három embert sohasem látom többé... színes árnyaikat elnyelte az utca köde... Az éjszakából fényes napsugaras reggel lett, s mégis úgy éreztem, mintha tűzijáték után komor, néma éjszaka vett volna körül.”
Justh Zsigmondnak e miniatűr remeke mutatja meg, mi hiányzik a film befejezéséből, voltaképpen az egész filmből, sőt Proust regényéből is: a halál és az éjszaka könyörtelen dimenziója. Ami nélkül a szerelem és féltékenység leggyötrőbb pokla is csak egy jelmezbál zárt köre, részlet. A teljes világ meztelen és démoni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1222 átlag: 5.4 |
 |
|
