Kettős életekIsten kegyelmébőlA törvény hite vagy a hit törvényeGelencsér Gábor
Újabb film a papi pedofíliáról – François Ozont azonban nem a tényfeltárás, a leleplezés érdekli, hanem az áldozatok lélektana. A Fassbinder köpönyegéből előbújó François Ozon, aki első sikeres filmjét, a Vízcseppek forró kövönt (1999) a német mester korai drámája nyomán forgatta, termékeny pályafutása során egyre távolodik a felforgató szellemtől és formától, s mindinkább biztos kezű midcult rendezővé válik. Ennek legújabb bizonyítéka az idei Berlinálén Ezüst Medve-díjat nyert Isten kegyelméből, amelynek témája botrányos – feldolgozásmódja azonban a legkevésbé sem az. A valós eseményeken alapuló történet a papi pedofília aktuális franciaországi esetét idézi fel, ám Ozon inkább a hollywoodi Spotlight, semmint a Csak ne mondd el senkinek! című lengyel partizándoku nyomdokain jár. Egyértelmű döntés, ezért értelmetlen mást várni filmjétől, mint pontos dramaturgiával, igényes képi világgal és meggyőző színészi játékkal előadott történetet. Így aztán a kétségtelenül érdekesen bonyolított, ám kiszámítható dramaturgia, az elkövető és az áldozatok nem túl eredeti lélektana helyett érdemesebb a film rejtettebb értékeire irányítani a figyelmet. Két ilyet is felfedezhetünk; az egyik – sajnos – csak epizodikus, a másik viszont látványosabb. Az előbbi az áldozatok társadalmi-kulturális helyzetével kapcsolatos. Az évtizedekkel ezelőtti trauma, a kiskamasz cserkészként elszenvedett pedofília feltárását egy jómódú bankár kezdi el, aki boldog polgári életet él feleségével és öt példásan nevelt gyermekével, ráadásul buzgó katolikus, s gyerekeit is ebben a hitben neveli. A következő érintett már kevéssé kiemelt státusú, de hasonlóan biztos egzisztencia, gyerekekkel, támogató feleséggel – és bonyolultabb családi háttérrel. A harmadik azonban már súlyosabb esett: őt a trauma szexuálisan és pszichésen egyaránt megnyomorítja, szülei elváltak, élettársi kapcsolata neurotikus – s míg a többiek autón, ő motorral jár. Ozon mindhárom főhősének gondosan felrajzolja a lélektani hátterét. A gazdag polgár is sérült, mivel szülei eltusolták az ügyet, s annak felhánytorgatása kényelmetlenül érinti pedáns polgári világukat. A második főhős kövér és szemüveges, s az volt már kisgyerekként is, szemben jóképű fivérével, így rosszul értelmezett „sikerként” élte meg az abúzust – ahogy most is sikerként éli meg az ügy feltárásért szerveződő közösség agilis vezetését. S végül a harmadik kiemelt szereplő rendezetlen magánélete és egészségi állapota egyértelműen a krízis feldolgozatlanságából fakad. Vele, valamint egy sajnos pusztán epizodista kétkezi munkásszereplővel kapcsolatosan – aki durván elutasítja a vallomástételt – fogalmazódik meg a kérdés: vajon a hasonló traumák elszenvedőit mennyiben segítik, illetve akadályozzák társadalmi és kulturális körülményeik múltjuk feldolgozásában? Vajon a pedofília keresztjét nem fokozza-e a társadalmi-kulturális körülmények keresztje? Vajon mindenkinek ugyanakkora esélye van a trauma feldolgozására? Ezek a kérdések másképp ugyan, de szintén „botrányosak”, ám Ozon csak érinti őket (noha kifejtésükhöz éppen korai ihletadójától meríthetne újabb inspirációt). A másik gondolat már nyilvánvalóbb – és szerencsére vizuális formát ölt. A filmet ugyanis, különösen az első harmadát, amikor a bankár lelki vívódását követjük nyomon, áthatja a spiritualizmus. A templomi jeleneteket különösen, de a gazdag polgári enteriőrök is szinte lebegnek a fényben, tompák, puhák, átszellemültek. Felfogható ez valamiféle ellenpontként, iróniaként, ám a történet első, s így kiemelt főhőse miatt mégsem ez az értelmezés kerekedik felül. Ő valóban hisz; a gyermekkori trauma és annak feldolgozása és közüggyé emelése a hitét teszi próbára. Részéről is egyértelmű az igazságtétel morális, jogi és főképp társadalmi indítéka: a bűn kerüljön napvilágra, a bűnösök – beleértve az eset eltusolóit az egyházi hierarchiában – nyerjék el méltó büntetésüket, s mindez elsősorban azért, hogy a jövőben ne történjenek meg hasonló botrányok. Ám míg szövetségesei az események hatására megtagadják hitüket – ő „csak” megrendül benne. Nagykamasz fiának erre vonatkozó kérdése a film végén megválaszolatlan marad. Ez a maga eldöntetlenségében – hasonlóan az ugyancsak többértelmű címhez – termékeny gondolat. Több, mint amit egy midcult filmtől elvárhatunk. ISTEN KEGYELMÉBŐL (Grâce à Dieu) – francia-belga, 2018. Rendezte és írta: François Ozon. Kép: Manuel Dacosse. Zene: Evgueni Galperine, Sacha Galperine. Szereplők: Melvil Poupaud (Alexandre), Denis Ménochet (François), Swann Arlaud (Emmanuel). Gyártó: Mandarin Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 137 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
