KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/december
NŐI SZEREPEK
• Baski Sándor: Az üvegplafon alatt Nők a Fehér Házban
• Schubert Gusztáv: „Amerika királynője” Pablo Larraín: Jackie
• Barkóczi Janka: A harmadik hullám Asghar Farhadi hősnői
• Varró Attila: A hiány iszonyata Val Lewton és a női horror
• Vincze Teréz: Egy szexi koreai feminista A szobalány
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Védtelen ártatlanság (Bara Margit 1928-2016)
• Schubert Gusztáv: Csoóri Sándor, a filmes Parázson lépkedő
• Morsányi Bernadett: Makacs fiúk Beszélgetés Szomjas Györggyel
LENGYEL MÉRCE
• Báron György: A nemzet filmművésze Andrzej Wajda (1926-2016)
• Pörös Géza: Nincs alku Andrzej Wajda: Emlékképek
• Zalán Márk: Bedobozolt történelem Lengyel hadiállapot 1981
• Morsányi Bernadett: Bármi megtörténhet Marcel Łoziński dokumentumfilmjei
FRANCE NOIR
• Ádám Péter: Gengszterből filmrendező José Giovanni
FESZTIVÁL
• Szabó Ádám: Undorból születnek Sitges
• Bartal Dóra: A hátunkon cipelt múlt Jihlava
• Csiger Ádám: Fiatalos kezdés Primanima
• Barkóczi Janka: Aki sosem látta Párizst Window Horses
KÖNYV
• Nagy V. Gergő: A nemzetközi Férfi Tarr 60
TELEVÍZÓ
• Várkonyi Benedek: A pokol másnapján Beszélgetés Olivier Wieviorkával
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rejtélyes bosszú Austin Wright: Tony and Susan
• Alföldi Nóra: Kárhozottak királya Tom Ford: Éjszakai ragadozók
KRITIKA
• Varga Zoltán: X elvtárs A martfűi rém
• Barkóczi Janka: Belső száműzetés Bereczki Csaba: Soul Exodus
• Andorka György: Bölcselmük álmodni képes Doctor Strange
MOZI
• Baski Sándor: Teljesen idegenek
• Gelencsér Gábor: Olli Mäki legboldogabb napja
• Pápai Zsolt: Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal
• Forgács Nóra Kinga: Az állam Fritz Bauer ellen
• Kovács Kata: A mélység kalandora
• Vajda Judit: A könyvelő
• Barkóczi Janka: Hideg hegyek
• Huber Zoltán: Mentőakció
• Kránicz Bence: Creative Control
• Roboz Gábor: Az utolsó emberig
• Csiger Ádám: Jack Reacher: Nincs visszaút
• Sepsi László: Bezárva
• Varró Attila: Életem Cukkiniként
• Andorka György: Legendás állatok és megfigyelésük
DVD
• Barkóczi Janka: Magyar Filmhíradó Évfolyam 1956
• Kránicz Bence: Szerelem
• Gelencsér Gábor: Angi Vera
• Benke Attila: Menny és pokol
• Pápai Zsolt: Tripla kilences

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az élet sója

Szívzűr

Csejdy András

A szerelem örök és átkozott gyötrelem, újat mondani róla szinte képtelenség. Danny Boyle állt a kihívás elébe.

 

Marilyn Monroe enyhén szalonspicces, felemeli a kagylót, tárcsáz, ismeri a közvetlen számot: halló, szól a kagylóba egy férfi, a tiéd, John, a tiéd, gyerekünk lesz, lihegi zaklatottan a bálvány. Az elnök megszakítja a hívást, telik az idő, a festettszőke ciklon sutyiban világra hozza a kislányt, majd távozik az élők sorából, Kennedy követi, lappang a titok, felcseperedik a zabibébi és fényes pályát fut be, hazája londoni nagykövete lesz, de még az is megeshet, hogy náci csempészkincs nyomára bukkan a későbbiekben.

Ez egy készülő, papírkötésű, tucat-regény szüzséje, amit egy ambíciózus takarítófiú ötölt ki.

A deltás milliárdosleány unottan tempózik a feszített tükrű medencében, bicebóca lakáj érkezik ezüsttálcával a partra, a tálcán alma és csőretöltött, csontmarkolatú revolver, a csoszogi feje búbjára helyezi a jonatánt, a fürdődresszes amazon céloz, hunyorít, és Tell Vilmost meghazudtoló nyugalommal durrantja szanaszét a gyümölcsöt a verőfényes napsütésben.

Mondjuk, úgy alakul, hogy muszájból és a véletlenek szerencsétlen egybeesése folytán egyik pillanatról a másikra emberrabló lesz belőled, túszt szedsz és váltságdíjat követelsz, csak fogalmad sincs, hogyan kell ezt az egészet csinálni, és akkor szorult helyzetedben kihez fordulsz, na kihez, hát persze hogy egyetlen társadhoz a bajban, az áldozatodhoz, aki, micsoda mázli, jártasabb nálad ezen a téren, mert nem először fordul elő vele, hogy anyagi ellenszolgáltatás reményében erőszakkal elhurcolják. Onnantól tehát felcserélődnek a szerepek, a mestered lesz, oktat és tanít, önti beléd a lelket, tippeket ad, hogyan legyél kemény, durva és célratörő. Amíg lányregényt olvasgatsz a titkos menedékkalyiba tornácán, ő fát vág a főzéshez, ha potom kétszázezer dollárban szabnád meg a váltság díját, ő hétszámjegyűre srófolja az összeget, és mikor egy klerikomilitáns, kőbunkó hegyilakó irdatlan mordállyal a kezében azt kezdi firtatni, hogy mi járatban vagy ott, ahol a madár se, ő neglizsében elősurran, puha kacsóját kézcsókra nyújtja, és egy frenetikus hazugsággal kivág titeket a csávából...

Fokozzam? Fokozom.

Woody Allen az egyik kevésbé fontos filmjében bevetésre váró spermiumot alakított, a sápadt manócsapat fakó hólyagfalak között várta a riadót, amikor menniük kell, bele a sötét, fenyegető semmibe. Az élet sója nyitójelenete szakasztott ilyen képtelen és fehér, csak itt a vakító kosztümökben angyali lelkek teszik a dolgukat, a helyszín pedig, prosztata helyett, a verőfényárban úszó mennyország.

Gábriel, az éteri hivatal ügyvezető igazgatója felsőbb utasításra két isteni diverzánst küld az emberek közé, erősítenék újjá a köteléket férfi és nő közt és mentenék meg a szerelmet ezáltal, amely, a jelentések szerint, kiveszőben van a világból. A paradicsomi hierarchiában nincs apelláta – a küldetés tétje a retúrjegy: amennyiben a fekete fickó és fehérbőrű nő nem jár sikerrel, a mennyek kapui zárva maradnak előttük, a földi száműzetés életfogytiglan szól.

Danny Boyle, a Sekély sírhant és a Trainspotting rendezője Amerikában Amerikáról akarta forgatni harmadik filmjét, amelyhez, felteszem, szabad kezet kapott, csak így képzelhető el ugyanis, hogy ezt a romantikus vígjátékot elfogadta a produceri iroda.

Mert akkora marhaság.

El sem tudom képzelni, mi keltette fel Boyle érdeklődését ebben a történetben. Talán az, hogy féktelenül randalírozhatott végig egy egész estés történeten, mivel a narráció neobarokkos felütésével a fantázia varázslatos tartományába tolta el a mesét, ahol pedig mindent szabad, ahol minden ér.

Ha egy fordulatos cselekményben húsból vérző angyalok játsszák el a sors szerepét, ráadásul az egész a bőrükre megy, akkor az alkotóknak nem sokat kell törődniük epikai hiteleséggel, nem szorítják őket műfaji szabályok, a tündérmesebeli alakok és lidércek cselekedetei halálnyugodtan maradhatnak indokolatlanok és a figurák árnyalatlanok, a mondvacsinált konfliktusokra megoldást jelenthet bármilyen légbőlkapott banalitás, az egyetlen követelmény, hogy a tisztelt néző a pénzéért el legyen szórakoztatva.

Az élet sója ezt a feladatot nagyjában teljesíti is, ami elsősorban sötét, európai tónusú, abszurdba hajló humorának köszönhető. Mert a humor setét és erőszakos világunkban majd’ mindenre felmentést ad, nem hiszem például, hogy egy esetleges december végi televíziós vetítés ellen tiltakozna a Vatikán, jóllehet, pofátlanul profán és pimaszul antropomorf film ez. Humoros, ahogy Boyle parodizál, karikíroz és a végletekig túloz amerikai filmekből mindenki által ismert helyzeteket, képsorokat, beszéd- és viselkedésmódokat, ahogy idézőjelbe tesz és kurzivál minden sematikussá silányított érzést, elvet, szenvedélyt.

A Holly Hunter alakította speciális ügynöknő például dögös, rátarti ringyó, káromkodik és lövöldöz, egy ízben például, akár valami B-kategóriás zombie-filmben, több sebből vérezve, kezében pisztollyal, arcán sátáni vigyorral kapaszkodik fel a sebesen száguldó kocsi motorházának tetejére, kanyarog az út, közeleg a szakadék, kiugranak a fiatalok, lassítva zuhan az autó a szerelmesek útját sajátosan egyengető angyalkával egyetemben, akit egy szikla a tonnányi fémkasznira kasíroz, itt a vége, fuss el véle, olvasunk az oromról megkönnyebbülten és szörnyülködve bámuló fiatalok gondolataiban, aztán egy frászt, láss csudát, parányit megmoccan a zúzott, véres női hüvelyk...

Máshogy működik a humor, amikor egy vidéki country klubban karaokézva az ál-rocksztár száma alatt a segghülye helyi erőkön, ugató rockereken és zakkant, makogi kovbojokon pásztáz a kamera, másért találjuk komikusnak, amikor a hecc-Bonnie és a kényszer-Clyde bankrablás közben cívódni kezd, és más okból vigyorgunk Ewan McGregor konzekvens naivitásán, hogy mekkora egy balek.

Ez a szabadosság, a képzelet zabolátlan játéka rendhagyó, szokatlanul eklektikus formai megoldásokat eredményez. Az inkognitóban mézeshetező „Richie Vandellót” az ivóban színpadra szólítják, mit van mit tenni, mikrofont kap a kezébe, és a sugómonitort fixírozva hamiskásan belevág egy örökzöld slágerbe, az előadásba bekapcsolódik a kedvese, ketten skáláznak, majd egy vágókép után talpig glancban látjuk már őket, kifogástalan a smink, perfekt a frizura, szmokingban és flitteres ruhában csúszkálnak a bárpulton a musical-koreográfia bepróbált szabályai szerint, álom, álom, édes álom, fel is riad a fiú és mosolyogva közli a lánnyal, hogy valami tévéshow-ban szerepelt, ilyet már láttunk. De olyat korábban sosem, hogy amikor valakit telibetrafál ámor nyila, akkor az egy tíz másodperces rajzfilmes vis-betétként megjelenik a vásznon, hogy a történet hepiendinges vége a szereplők utóéletével agyaganimáció formájában végigpereg a soundtrack záróakkordjai alatt, és hogy a sztori kulcsjeleneteiből összeállított emlékeztető trailer, amely filmelőzetesként is vetíthető, egy hatalmas, osztottrácsos kivetítőn pereg, miközben a révbe jutott szerelmesek arccal a néző felé a sorsszerűségről és a véletlen természetéről fejtik ki gondolataikat...

Ebben a kakofón, hányaveti katyvaszban az isten se ismeri ki magát, gondolhatnánk, de persze tévednénk, mert ha valaki, akkor ő igen: némi ráhatásra temérdek teendője mellett időt szakít rá, hogy besegítsen közkatonáinak és elrendezze az emberi játszmákat. Neki köszönhető, ha a néző a filmidő múlásával a különöst és lehetetlent tényként kezdi kezelni, és magától értetődőnek veszi, amikor ebben a csöppet sem normális életben megtörténik a csoda.

Csodák márpedig vannak, a csodákban hinni kell.

A saját jól felfogott érdekünk. Nekünk legyen mondva.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/06 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3728