KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/december
NŐI SZEREPEK
• Baski Sándor: Az üvegplafon alatt Nők a Fehér Házban
• Schubert Gusztáv: „Amerika királynője” Pablo Larraín: Jackie
• Barkóczi Janka: A harmadik hullám Asghar Farhadi hősnői
• Varró Attila: A hiány iszonyata Val Lewton és a női horror
• Vincze Teréz: Egy szexi koreai feminista A szobalány
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Védtelen ártatlanság (Bara Margit 1928-2016)
• Schubert Gusztáv: Csoóri Sándor, a filmes Parázson lépkedő
• Morsányi Bernadett: Makacs fiúk Beszélgetés Szomjas Györggyel
LENGYEL MÉRCE
• Báron György: A nemzet filmművésze Andrzej Wajda (1926-2016)
• Pörös Géza: Nincs alku Andrzej Wajda: Emlékképek
• Zalán Márk: Bedobozolt történelem Lengyel hadiállapot 1981
• Morsányi Bernadett: Bármi megtörténhet Marcel Łoziński dokumentumfilmjei
FRANCE NOIR
• Ádám Péter: Gengszterből filmrendező José Giovanni
FESZTIVÁL
• Szabó Ádám: Undorból születnek Sitges
• Bartal Dóra: A hátunkon cipelt múlt Jihlava
• Csiger Ádám: Fiatalos kezdés Primanima
• Barkóczi Janka: Aki sosem látta Párizst Window Horses
KÖNYV
• Nagy V. Gergő: A nemzetközi Férfi Tarr 60
TELEVÍZÓ
• Várkonyi Benedek: A pokol másnapján Beszélgetés Olivier Wieviorkával
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rejtélyes bosszú Austin Wright: Tony and Susan
• Alföldi Nóra: Kárhozottak királya Tom Ford: Éjszakai ragadozók
KRITIKA
• Varga Zoltán: X elvtárs A martfűi rém
• Barkóczi Janka: Belső száműzetés Bereczki Csaba: Soul Exodus
• Andorka György: Bölcselmük álmodni képes Doctor Strange
MOZI
• Baski Sándor: Teljesen idegenek
• Gelencsér Gábor: Olli Mäki legboldogabb napja
• Pápai Zsolt: Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal
• Forgács Nóra Kinga: Az állam Fritz Bauer ellen
• Kovács Kata: A mélység kalandora
• Vajda Judit: A könyvelő
• Barkóczi Janka: Hideg hegyek
• Huber Zoltán: Mentőakció
• Kránicz Bence: Creative Control
• Roboz Gábor: Az utolsó emberig
• Csiger Ádám: Jack Reacher: Nincs visszaút
• Sepsi László: Bezárva
• Varró Attila: Életem Cukkiniként
• Andorka György: Legendás állatok és megfigyelésük
DVD
• Barkóczi Janka: Magyar Filmhíradó Évfolyam 1956
• Kránicz Bence: Szerelem
• Gelencsér Gábor: Angi Vera
• Benke Attila: Menny és pokol
• Pápai Zsolt: Tripla kilences

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Tarr Bélával

Torony az éjszakában

Bori Erzsébet

Tarr Béla Georges Simenon A londoni férfi című bűnügyi regényéből forgatja majd új filmjét.

 

– Ahogy az előző filmjeinek, úgy A londoni férfinak is sok évvel korábbra nyúlik vissza a kezdete. Ez a mostani történet még 1998-ban indult...

– Nem, már 1997-ben, még a Werckmeister harmóniák előtt írtuk meg a forgatókönyvet Krasznahorkai Lászlóval.

– Hogyan találtak rá erre a régi, még a Maigret-sorozat előtti Simenon- elbeszélésre?

– A Sátántangó New York-i bemutatója után, 1995-ben megkeresett egy amerikai producer, és azt ajánlotta, hogy dolgozzunk együtt. Küldött is egy forgatókönyvet, annyira rossz volt, hogy a könyvet a sarokba vágtam, és közöltem vele, hogy erről szó sem lehet. Ezután egy Kleist-történetet javasolt, ami nekem nagyon tetszett, csak az volt vele a baj, hogy az egy minimum 300 millió dolláros produkció lett volna, neki pedig nem volt annyi pénze. Ekkor álltam én elő ezzel a Simenon-kisregénnyel, amit vagy tizenöt éve olvastam, és tisztán megmaradt belőle az, hogy ott ül fenn valaki a toronyban, és mindent lát. Azóta persze az egész átalakult, ez a producer sincs már meg, aztán közben megcsináltuk a Werckmeistert, és addig ez csöndben lappangott.

– Ez a torony valójában egy éjszakai váltóőr magaslese, amely egy kikötői pályaudvaron áll.

– Igen, és ez az ember ott ül minden éjszaka, dolga alig van, a New Havenből érkező hajóhoz csatlakozó párizsi gyorson kívül legfeljebb egy-egy tehervonat halad át, és akár akarja, akár nem, minden történést és mozgást lát a városban.

– Úgy tudom, hogy hosszas helyszínkeresés volt, de még Albánia sem bizonyult elég lepusztultnak.

– Ebből annyi igaz, hogy valóban végignéztem az összes európai kikötőt, először természetesen a regény eredeti helyszínét, Dieppe-et, amelyről kiderült, hogy teljesen használhatatlan, ma egy nyugodt, arctalan és unalmas város. Több mint fél évig csak utaztam, amit leginkább egy ámokfutáshoz tudnék hasonlítani. Elrepülsz valahová, kiszállsz, bérelsz egy autót, végigjárod a környékbeli kikötőket, és csak azt figyeled, hogy ennek vagy annak a helynek van-e elég ereje, hangulata ahhoz, hogy érdemes legyen miatta lecserélni a fél történetet. Az ember teste autóülés formájúvá válik ezekben az ócska, rossz kocsikban, hajt az egyik mocskos, olajos, halbűzös kikötőből a másikba, aztán megismétli ugyanezt egy másik országban. Az derült ki számomra, hogy a halászok társadalma a világon mindenütt egyforma: brutális, barbár és kegyetlen az életük, néha úgy éreztem magam, mintha egy folyamatos vérfürdőben vennék részt.

– Mi fogta meg ebben a történetben?

– Az alaphelyzet. Itt van egy nagyon egyszerű, drámai szituáció, a két férfi párbaja. Az egyik egy francia váltóőr, a másik a londoni férfi, egy már leroggyant artista, és ők nem tudnak kommunikálni egymással. Köztük folyik a harc a pénzért.

– A regényben a londoni férfi beszél franciául.

– Erre már nem is emlékszem, mi ezt amúgy is teljesen átírtuk még annak idején. Ebben a filmben megint nem a történet lesz leforgatva, hanem ugyanúgy a belső emberi mozgatórugókra figyelünk. Mint egy spirálba, úgy megyünk bele ebbe a helyzetbe, és követjük azt, ahogyan eszkalálódik. De most jön még a végső testreszabása a forgatókönyvnek, mert egyrészt még nincs meg a főszereplő, másrészt kiderült, hogy amit mi kerestünk, olyan kikötő amúgy sincs a világon. Az, hogy legyen egy kikötő egy térrel és egy vasútállomással, amely egy város közepén található, az csak a magyar Alföldön született író és a Duna partján felnőtt filmes képzelgése volt. A korzikai Bastiában adottak a geográfiai lehetőségek, de az egész tornyot a vasúttal együtt fel kell építeni. És meg kell találnunk még a főszereplőt, aki nagyon is otthon van abban a tengerparti kisvárosban, és természetes viszonya van a vízzel. Hogy ez a dolog élővé váljon, ahhoz létkérdés olyan valakit találni, aki tudja, mi az a tenger, ismeri télen és nyáron, és ráadásul mindennap halat eszik...

– Akkor ez nem is magyarul beszélő film lesz.

– Nem. Franciául és angolul fog beszélni. Ami nem azt jelenti, hogy nem lesznek benne magyar színészek, akiket majd utószinkronizálni kell. De valami furcsa módon egyáltalán nem érzem azt, hogy mi most külföldi filmet csinálunk, talán mert a tenger végtelenségében, a monoton morajlásában ugyanúgy megtalálom mindazt, ami izgat, mint a magyar Alföldön.

– Kik a gyártók?

– Ez egy angol-francia-német-olasz-magyar film lesz.

– Az jutott eszembe, hogy a Werckmeisterről azt mesélte, hiába ismerte már évek óta Krasznahorkai regényét, addig eszébe sem jutott filmet csinálni belőle, amíg véletlenül nem találkozott Lars Rudolph-fal. Vagyis ott a főszereplő volt meg először.

– Igen, minden filmnél más az inspiráció. De mindig kell egy sorsdöntő lökés, hogy az ember belemenjen egy ilyen vállalkozásba, ez lehet bármi, lehet egy találkozás valakivel, aki a Werckmeisternél valóban Lars volt, a Családi tűzfészeknél Irén, a Sátántangónál pedig maga a regény. És most ez az alaphelyzet.

– A torony az éjszakában?

– Igen, itt ez izgat.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/08 25-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2301