A facipő fájaOlmi árváiKósa Ferenc
Olmi öntörvényű művész. Nem dől be a divat dobravert handabandáinak, nem hajlong a mozikban trónoló bálványok előtt. Csupasz tomporú, vagy csípőből tüzelő filmcsillagok világa helyett földhözragadt parasztok hétköznapjaiban bóklászik, és bátran elmereng egy búskomor tehén tekintetén. Filmjei olyanok, akár a lélegzet: halkak és létfontosságúak. Régóta tisztelem őt.
A facipő fája című új filmjéről sok jót hallottam. Valaki A puszták népéhez hasonlította. Amint alkalom adódott, rohantam a vetítőbe, jegyzetfüzetemet a térdemre készítettem, erőt sugárzó nagy műre vágytam kiéhezetten.
Az első percekben lenyűgözött a Bergamo környéki parasztok hiteles létezése a vásznon. A kihívóan puritán jelenetek, mozgások, vágások, a képek meghittsége láttán Dovzsenkóra gondoltam, Shindo Kopár szigetére. Visconti halászaira, akik a Reng a földben (nálunk Vihar előtt címmel vetítették) saját magukat alakították. Olmi a paraszti létforma rítusaiból sajátos képes krónikát állított össze, melyben sok mindent láthatunk: születést és halált, kukoricafosztást és disznóölést, lázas kuruzslást és ájtatos templomozást, csiricsáré búcsút, mesés, képzelgést, gazdag színeket a föld barnájától az ég kékjéig, a tyúkszar szürkéjétől a paradicsom pirosáig, az éjszaka sötétjétől a hó fehérségéig. A hó érkezését megörökítő képsoroknak Vivaldira, Vermeerre emlékeztető titokzatos benső fényük van; idegeimbe idézte első valóban szent áldozásainkat, amikor gyermekkorunk gyalogútjain tátott szájjal vadászgattunk egy-egy pillinkéző hópehelyre.
A film nézése közben elmerenghet az ember Itália hosszúra nyúlt középkorán, amely ott ugyanúgy belenőtt századunk szívébe, mint nálunk. Éppen ezért joggal vártam, hogy az évezredes paraszti létforma látszólagos egyhangúságán átizzik majd a történelem valóságos disszonanciája, egy letűnő és egy születendő évezred összecsikordul majd a filmen is, akár a valóságban. Feszült várakozásom azonban feszengéssé fajult. Igazi falu helyett skanzenben éreztem magam. Gyanítom, hogy a filmskanzen, mint „műfaj” alkalmatlan korunk igazi kérdéseinek kifejezésére. Olmi skanzenfilmje gyönyörűen szomorú. A hiba bennem lehet: már nincs türelmem se gyönyörködni, se szomorkodni. Torkig vagyok a kitérőkben veszteglő filmek gyönyörű szomorúságával. Azok a művek érdekelnek, amelyek a kitérések külső-belső körülményeit nemcsak megmutatni, de meghaladni is merészelik. Ez az igény különösen azóta görcsösödik bennem, mióta a világban megcsappantak a cselekvő gondolkodás esélyei és sokasodni kezdtek az igazi kérdések elől kitérő művek, az önámítások, a szemfényvesztő mellébeszélések. Ez a görcsösség lehet az oka, hogy Olmival szemben ilyen számon kérő mondatokhoz jutottam. Félreértés ne essék, ez még mindig a tisztelet hangja; tőle sokat kell várnunk, nem veszítette el az alkalmasságát, nem kurválkodik a pénzemberek utcájában. Olmi lát. Szóban forgó filmjében is világosan láttatja velünk, hogy a föld kiszolgáltatottjai milyen végletes erőfeszítésekkel csikarhatják ki a világtól puszta megmaradásuk reményét. A viszonylagos megőrződésénél, a lét elviselésénél többre sem az erejükből, sem a helyzetükből, sem a képzeletükből nem futja. Miféle megmaradásról álmodozhat egy végsőkig kizsigerelt és kisemmizett ember, aki még egy nyomorult útszéli fát sem érezhet magáénak, aki egyetlen facipőre való fadarab miatt földművelőből földönfutóvá – háborús érdekek prédájává idegenedik? Bizony, fölmerülhet a kérdés, miféle cselekvő energiát, miféle teremtő méltóságot várhatok egy prédává satnyult bergamoi földönfutótól? És milyen jogon? Tán csak nem a páholyban ülő mozinéző jogán? Tán csak nem azt várom, hogy a vásznon végezzék el, ami a valóságban elvégezhetetlen; a hitvány kis mozijegyemért pedig fűtsék belém a világforradalom pátoszát?!
Az efféle tolakodó ágálásokra mostanában egyre határozottabban legyintek. Éppen a kiszolgáltatottak iránt érzett felelősség jogán. A magam sorsáért is aggódva, hiszen a világ összegabalyodott, Bergamo és Nyíregyháza közt alig van távolság. De bennem még lüktet a rögeszme, hogy nem vagyunk azonosak a helyzetünkkel. Legalábbis amíg élünk. Hétköznapi tapasztalatok végtelen sora igazolja ezt. Bárkivel megtörténhet, hogy megy az úton a facipőnek való fűzfák között, viszi a maga maréknyi igazát, és ezért meggyanúsítják, ha valóra akarja váltani, belégyalogolnak, elítélik. Helyzetünk gyakran a gyanúsítottaké, az elítélteké. De mi magunk nem vagyunk csak gyanúsítottak és csak elítéltek. Ellenkezőleg: élményekben gazdagodó lények vagyunk. Van tudatunk, akaratunk, méltóságunk, mosolyunk és így tovább... Kiszolgáltatott helyzetünk ellenére még győztesnek is érezhetjük magunkat, sőt igazunk súlya, mértéke szerint valóban győztesek lehetünk. A puszta létezésben talán árvák vagyunk, de a látásban, a lázadásban korántsem. Olmi árvaságban felejtette alakjait. Többnyire csak elviselik a létüket, akár a növények.
Jobb, ha bevallom: nem Olmi miatt nyugtalankodom. Néha már homokba akarom fúrni a fejem, hogy ne lássam, miként sikkadnak el hazai filmjeinkből az eszmélkedő, kezdeményező, a sorsuk ellen tudatosan lázadó emberek, és miként tolulnak helyükre a kiüresedett szimbólumok, a két lábon járó tézisek a semmilyenség lárvái. Innen is, onnan is önnön tudatuktól, erkölcsiségüktől megfosztott agyalmányok merednek ránk a vásznakról, és őszintén szólva engem még az sem nyugtat meg, ha a változatosság kedvéért időnként levetkőznek, és táncra perdülnek. Szűkölök, ha csupán lefokozott és lefegyverzett embereket látok, mert ez engem is lefokoz, lefegyverez. Talán ezért is ilyen nyílt a pálya világszerte a létben tötyögő-lötyögő mozihősök előtt. Kényelmes a filmesek, és veszélytelen a pénzt adók számára. Az érdekek összefonódása esetén könnyen létrejön az alku.
Igazi művek azonban csak alku nélkül teremthetők.
Mit tehetek én, mint jámbor mozinéző? Nézem Olmi filmjét, bizonytalan lélegzeteket veszek az ásítás és a sóhajtás határán, és szorgalmasan jegyzetelek a sötétben. Biztos csak abban vagyok, hogy valamelyikőnk nem gondolta végig a dolgokat. Vagy Olmi, vagy én. Ő nem reménykedik már, viszont dolgozik. Én még mindig reménykedem, de évek óta egy centit sem forgattam. Marx azt írja valahol, hogy a kiéhezett ember számára nem egzisztál az étel ehető formája. Talán így vagyok én is. Éhségemben kioldódnak képzeletem fékjei, és olyan filmekről álmodom, melyekben az emberek nem hajlandók önként összezsugorodni, és még a helyzetük, halandóságuk ellenére sem akarják elfelejteni, mi a dolguk a világban. Akik legalábbis az önpusztítás és az önteremtés együttes feszültségében élnek századunkban. Ahogy mondani szokták: ideiglenes bejelentővel.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1003 átlag: 5.51 |
 |
|
