KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/november
ESTERHÁZY PÉTER
• Forgách András: Házymozi Esterházy-adaptációk
• Molnár György: Péter filmje Esterházyra emlékezve
BÓDY GÁBOR
• Hegyi Zoltán: A kozmosz gerillája Bódy Gábor (70)
• Lichter Péter: Tengerentúli hullámhosszon Bódy experimentalizmusa
• Czirják Pál: Második tekintet Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép…
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Felvállaltam a közvetítő szerepét” Beszélgetés Varga Ágotával
• Bilsiczky Balázs: „A létezés is többszólamú” Beszélgetés Sopsits Árpáddal
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Nincs holnap A film noir műfaji családfája – 3. rész
• Roboz Gábor: Minden fekete A noir-címke
• Varró Attila: Kettős árnyék Noir és szerzőiség
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szemet szemért Velence
• Baski Sándor: Beilleszkedési zavarok CineFest – Miskolc 2016
• Horeczky Krisztina: A mi nagy hasznunkra BIDF
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Burton, ha diktál Ransom Riggs: Vándorsólyom-trilógia
• Varga Zoltán: Sólyomszárnyak suhanása Tim Burton: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
KRITIKA
• Kránicz Bence: Orvosság kizsákmányolás ellen Az ismeretlen lány
• Forgács Nóra Kinga: Rémségek kicsiny öble A sors kegyeltjei… meg a többiek
• Kovács Gellért: Nyelvében él Érkezés
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nem felejthető Memo
MOZI
• Alföldi Nóra: Állva maradni
• Ruprech Dániel: Az eljövendő napok
• Kránicz Bence: Érettségi
• Nagy V. Gergő: Halál Szarajevóban
• Vajda Judit: Úri viszonyok
• Barkóczi Janka: Az utolsó tangónk
• Soós Tamás Dénes: Tökös ötös
• Sándor Anna: Kubo és a varázshúrok
• Sepsi László: Kiéhezettek
• Huber Zoltán: Mélytengeri pokol
• Kovács Kata: Pizsamaparti
• Andorka György: Inferno
• Csiger Ádám: Lángelmék
• Varró Attila: Lány a vonaton
DVD
• Kránicz Bence: Egymásra nézve
• Géczi Zoltán: Rőtszakállú/Dodeskaden
• Kovács Patrik: A szakasz
• Gelencsér Gábor: Eldorádó
• Pápai Zsolt: A Sierra Madre kincse
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Webről nyomtatásba

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Emlékeztető Ivo Andrićért

Rom a Drinán

Dániel Ferenc

Andrić történelmi regényeiben előre látta a délszláv múltat: a tespedést, a rontást, a vezíreket.

 

Azért még érhetik meglepetések a magamfajta háborúban hátországi szolgálatra alkalmas veteránt is. Nézem, hallgatom Emir Kusturica televíziós monológját (rövid bejátszások híres filmjeiből), ő maga sem tündérkedélyű ember, inkább afféle sprőd, de ez nem számítana, hanem a mesterei közt emlegeti Ivo Andrićot, a szerb látnokot. Amennyire én tudom: a mostani délszláv háború idején Jugoszlávia-szerte, valamennyi etnikum területén ledöntögették Ivo Andrić szobrait, fütyültek rá, hogy ő méltán nevezetes, Nobel-díjas írójuk (egy igazi nagy író), inkább gyűlölték amiatt, hogy több volt, mint a Balkán lelkiismerete, egyszerűen (bonyolultan, árnyaltan és sziklakeménységgel) megírta őket - több évszázadig visszamenően. Továbbá, bizonyos, hogy Andrićot képtelenség a szerb irodalmi kreclibe beszippantani, függetlenül az írott nyelv használatától. Azután, említendő ama kiváltsága, hogy nem kellett adóznia a titóizmusnak, sem a szocreál ilyen – olyan, finomultabb változatának. Anélkül dolgozhatott Tito országlása idején, hogy belső emigrációba kényszerült volna. Egyszerűen: tűrték és távolból tisztelték.

Nálunk, Csuka Zoltán és Vujicsics Sztoján lenyűgöző műfordításainak köszönhetően, szinte egész életműve hozzáférhető, mégis, az úgynevezett irodalmi beltenyészetben is maximum a Híd a Drinán szerzőjeként tartják számon s tisztelik, mint távoli jelenést. Szerintem ez mindannyiunk kárára van (beleértve a nem-olvasókat is).

A híres skopljei hidat, a dél-európai török építészet már-már mitikus remekét említve, Kusturica nemigen büszkélkedett a négy évszázados műtárgy modern tűzfegyverek általi lerombolásával (most külföldiek építik újjá), sem azzal, hogy mindegyik balkáni etnikum töri-zúzza az őket rokonian összekötő szimbólumokat (irodalom, képzőművészet, historikum, építmények, szertartások, kereskedés, film, és így tovább). Végtére is Underground című agyondíjazott filmjében maró öngúnnyal ötvözve ő sem cselekedett másként.

Ivo Andrić számára azonban az irodalom (és benne a világ) az európai hagyomány poétikájához igazodva vált művelhetővé. Történetesen a „híd” sodródó, áramló epizódusait is zenei elvek alapján komponálta, amelyekben megfér nyári békesség öldöklő csatákkal, tiszta historikum személyes lázálmokkal, szelíd közelképek leírásai a gyűlölködés mély áramaival, kavargás, csillapodás, s nem kitüntetetten szerb, török, bosnyák, zsidó, horvát, magyar, rác, dalmát, makedon igazságtétel szerint. Andrić nem volt afféle igazságosztó.

Van egy alig ismert regénye: Vezírek és konzulok, 1812 tájékán, a napóleoni háborúk végső kifejletekor játszódik, színtiszta bosnyák helyszíneken. Európai szemszögből nézve a világ végén. Persze, a török uralom béklyóiban élő csarsija (elegyes népközösség) számára a fényes Porta is messze van. A hatalmat megtestesítő vezírek: pasák, szpáhik benső udvartartása mérgezett, a karrierjük forgandó. Amíg látszólagos állandóság uralja az országot, a népcsoportok megférnek egymással. A hegyi falvak népe a városlakókkal. A különféle egyházak befelé élnek. A modernizáció eszméje itt senkit sem háborgat. Mi lehet furább, bizarrabb küldetés az ide akkreditált, két, egymásra fenekedő, európai nagyhatalom, Ausztria és Franciaország konzulátusaiénál? Háttérben a távlati, még titkolt gyarmatosítás szándékával? Mi fájdalmasan groteszkebb, minthogy a két diplomata köteles szakszerű jelentéseket haza-fogalmazni? És egymás törekvéseit preventíve keresztülhúzni? A pasákkal, agákkal külön-külön szót érteni?

Semmit sem értenek meg a zavaros, vad földrész életéből. Képtelenek átlátni tanácsadóik, informátoraik segédszolgálati indítékain. Felfigyelnek jelekre, de nem tudnak belőlük logikusan következtetni. Maga a terep is rejtély: miért jó mindenkinek, hogy az utak járhatatlanok? Miért gyűlölködik mindenre egy pravoszláv egyházfi, amikor vallási ügyekben az oszmánok a megvetésig nagyvonalúak? Miféle impulzusra szabadul el a pokol országszerte? Hogy a tombolásban kifáradjon, lecsillapodjon.

Regényt olvasunk: lineárisan a történet kibontakozása kudarchoz vezet, a jelenetek (közösségiek vagy magántermészetűek) érzékletesek, de át meg át vannak szőve víziókkal, hallomásokkal és miniatűr esszékkel, amelyek a civilizációs párbeszéd reménytelenségéről tanúskodnak. És mégis, mi, olvasók Ivo Andrić tolla nyomán beavatási szertartás részeseivé válunk. A csarsija avagy a balkáni népközösségek múlttal fertőzöttek - sejteti az író - a jövőnél, pláne a „haladás eszméinél”, amelyekre idegenkedve, elutasítólag tekintenek, még gyűlölt vezíreiket is többre tartják. Mert minden alattvaló a lelke mélyén dölyfös kényúr. A polgár fegyvertelen senki. Az író fegyvert nem viselő kobzos vagy krónikás: hatalom-nélküli majdnem senki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4454