Madonnával az ágybanTúl a királynőkönArdai Zoltán
Kiáltozik ránk bőrszíjakba „fontan, vagy bustierben, lófarkas ál-Deneuve-gnómként bólogatva, máskor borzas, de vasállú-vasmarkú, zömök moncsicsiként masírozva Hapci törpe nadrágjában.
Madonnának hívják az énekesnőt (egyben táncosnőt, dalszerzőt, show-tervezőt és filmszínésznőt), a szicíliai származású amerikai popsztárt, minden idők legnagyobb jövedelmű női mímusát, aki az utóbbi évtized legfőbb szex-idoljának is számít a maga nemében. Mint arról bármely róla szóló kiadványból értesülhetünk, nem magaválasztotta fantázianév a „Madonna”. Édesanyja kereszteltette így őt, később aztán annak sem volt sok híja, hogy apácasorba juttassa. Ha a kezdő énekesnő, mamája szellemével dacolva, elveti első előneve használatát, csupán együgyűség szegült volna szembe együgyűséggel. Ő azonban elég eszes volt ahhoz, hogy egyéb neveinek halmazát hátrasöpörve ezt az egyetlent tegye sztárnevévé. Kurva-arculatú popcsillag, Madonna néven! Többről van szó,’ mintha a másik fő arcváltogató, a vékony-magas alkatú David Bowie „a Gömböc” néven tört volna hírnévre. Többről: alig kevesebbről, mintha újabban homálynak kéne neveznünk a világosságot és megfordítva. Egyideje Madonnának tituláljuk a Világ Paráznáját (a címzetes főparáznát; hisz a valóságos titkos főparáznák értelemszerűen nem ilyen híresek), akár tetszik ez nekünk, akár nem. Világi társaságban ma már könnyen félreértik azt, aki Szűz Máriára gondolva ejti ki a Madonna nevet. Ekkora hatalomra talán maga az énekesnő sem gondolt még tíz éve.
Gregory Corso szerint ez is hatalom: „valamit nézni, majd nem nézni tovább”. A Madonna-jelenséggel szemben nem mutatkozik ilyen hatalom. Akit maga Madonna hidegen hagyna, az sem fordulhat el tőle, minthogy folyvást zeng a tér a sztár magasztalásától, ócsárlásától, vagy a firtatásoktól, ki hogyan áll ővele. Mindezek fényében ott láthatjuk felvillanni a sátán ujjnyomát magán a Miasszonyunk szóösszetételen: a kétértelműséget. Hisz milyen asszony az, a köznapi észjárás szerint, aki sokaké? A legfőbb kihívás azonban, amit Madonna karrierje jelent, nem ez; tudniillik nem elsősorban a máriai nőiség fogalmát, illetve képzeteit kezdte ki ő igazán.
A nem-máriai nőiségre csak pejoratív egyszavas kifejezések léteznek. Meghökkentő tény, lévén, hogy amit e kifejezések fednek, azt a férfiak semmi esetre sem igénylik kevésbé, mint a máriai, monogám természetű, anyai gráciájú nőiséget (a tetszés öröme, a kéj és a pénz iránt egyformán halk-halovány érdeklődésűt). Értékproblémák a nőiség körül nem Madonna sikerei nyomán keletkeztek, sőt, a Ringyó-lény felragyogása a Mária-lénnyel szemben, mondhatni archetipikus tünemény. Madonna nagy tette másirányú, ő az Isteni Bestia arcát – és ezzel már az egész Nőiséget – támadta meg azzal, hogy nemcsak keresztnyakláncos „Madonnaként” fogadtatta el, hanem egyben a Legbűvöletesebb Lotyó-ként is igazoltatta magát. Most már hiába magyarázza bárki, hogy sem nem elég sötét, sem nem elég fényes bestia Madonna, mert közben új ízléselv iktatódott törvénybe, melynek alapján ez csak üres fecsegés lehet. Az igazi nők különben is mindig hozzáadtak valamit az Igazi Nőről alkotott összképhez, csoda-e, hogy a fogalom immár parttalanná bővült? Szerelem eddig is méltán járt minden embernek, az új fejlemény csak az, hogy a széleskörű erotikus tetszés ügyében is előnyomul az egyenlőségelv. Az ék szerepében: Madonna, aki a tízezrekkel való összetéveszthetőségből menekült a grandiózus sikerbe, és ezek a lány-tízezrek most vele tündökölnek a magasban, egyetlen, legdinamikusabb változatukban megtestesülve.
Becsülhető érzéseket és vélekedéseket nyilvánítani Madonnáról határos a lehetetlennel. Az erotikumáért való zászlólengető lelkesedéshez mindenképp szükség van valamely vaksiságra. Aki viszont utálkozva legyint rá, az is korlátolt: nyilván irigy nő az illető, vagy olyan hímnemű, aki nem ismeri még a dolgok ízét, netán soha nem is fog ráébredni. Aki pedig holmi mérsékelt elismerését fejezi ki (mondván, ő észlel azért valami varázst Madonnánál), világos, hogy egészen meg van zavarodva a kérdésben. Vannak, akik úgy vélik, nem történt más, mint hogy megint égreszaladt egy „szőke, buta, szexi” csillag. Ezek flegmatizmusa rokonszenves lehetne, de épp ők tesznek tanúságot a legnyilvánvalóbb tömpeérzékűségről. A gyalázkodó indulat nevetséges Madonnával szemben, a hideg megvetés igazságtalan. Végtére is nem válhatott volna sztárrá rendkívüli, úgylehet már viszolyogtató mérvű agresszivitás nélkül, később pedig visszahanyatlott volna az átlagosságba. Hát miért és hogyan mérsékelte volna magát? Lett volna tán kedvesebb, és maradt volna meg a szegénységben, illetve abban, hogy tucatnőnek tarthassák, noha módjában állt kitörni? Ki várhatna el ilyet bárkitől? Különben sincs rossz hangja, és bár szerzeményei külön-külön nem nagyon megragadóak, nem is ócskaságok: showjainak és klipjeinek megvan a maguk sodra. A kiutak tehát lezárva, Madonna pedig nem hátrál. Bámul ránk maszkjaiban, csipkébe öltözött bodroshajú félszűzként, meg félignyitott szájú Marilynként, hol meggyőzőbben, hol riasztó transzvesztita-hatással (ez a hatás is pszeudo, hisz Madonna valójában mégiscsak nő). Kiáltozik ránk bőrszíjakba fontan, vagy bustierben, lófarkas ál-Deneuve-gnómként bólogatva, máskor borzas, de vasállú-vasmarkú, zömök moncsicsiként masírozva Hapci törpe nadrágjában. Egy-egy pillanatában „tisztán” szép arcot is mutat, gesztusainak erotikái szesztartalma sem mindig olyan, mintha Közért-kevertet nyelnénk. Ezáltal viszont csak zavarunk teljesebb. Madonna egyik jellegére vagy kontrasztjára sem hangolódhatunk rá, mint centrumra, a groteszkség erotikumára sem. Csak imbolyogni tudunk. Madonna irgalmatlansága mégsem enyhülj már azt is kilátásba helyezte több nyilatkozatában, hogy nem lévén elégedett mítoszával, tenni fog még ennek elmélyítéséért.
A meghirdetés gesztusa jelez valamit, amiben a Madonna-ügy elüt a Garbo-, Dietrich-, Monroe- és Bardot-féle elődmítoszoktól. Egykor rég, még a film feltalálása előtt úgy zajlott az ilyesmi, hogy feltűntek máris minta-kisugárzású kivételes nők, akiket mind többen ismertek fel ilyennek, majd e nőket a világ még nagyobbakká tette, mítoszt szőve köréjük. Aztán a világnak fontossá vált, hogy jöjjenek, szem előtt legyenek újabb ilyen nők, úgy fogadta őket, hogy kutatott is már utánuk, így születtek az újabb, már manipuláltabb egyéni nő-mítoszok. Ma ott tartunk, hogy a világnak az a fontos, legyenek újabb mítoszok, és ebből születnek a nagy nők; a mítoszigény teremti őket, mint fábólfaragott királylányokat (miközben, ha egyszerűen sikerre ajzott nőknek tekintjük őket, húsbólvérből valók). A világ még elismer ugyan nem-piacteremtette nagy nőket is, de csak másodsorban (mintegy demokratikusan helyet hagyva az arisztokratikus régi iskolának).
A filmező Madonna ezévig sem volt érdektelen – főként a comics-stílusú Dick Tracyben mutatott figyelemreméltót – de az idén Cannes-ban befutott, róla szóló dokumentumfilmben természetesen jelentősebb alakítást nyújt az eddigieknél. A film, a Madonnával az ágyban, félig fekete-fehér, félig színes; a színes képsorok a sztár show-fellépéseit, a fekete-fehérek pedig hétköznapi élete-folyását dokumentálják, menazsériája körében. Jó film, legalábbis amennyiben műfajának megfelelően az image-játék fényköde mögé láttat. Felmérhetjük, Madonna mennyire nincs takarékon sztárallűrok dolgában sem; a legirritálóbb pillanatokat gépies érzelem-egypercei jelentik, az anyáskodások a ráutalódott szerencsétlenekkel. Pusztán ebben még nem volna meglepő semmi; amiért szájtátva nézhetjük egyik-másik jelenetet, az a főfigurának és viselkedésének disszonanciája. Ún. szenzációs bestiát látunk, de olyat, aki csakis azért az, mert magabiztosan, kérlelhetetlenül akarta, hogy az legyen, és elfogadták, hogy az. Lényében csillámlik már egy professzionalista menedzsment elsőrendű munkája is. Egyszerre érezni azt, hogy valaki helyett sürög-forog, kibírhatatlankodik a sztárhelyzetben (hogy tehát hiányzik valaki, aki itt volt), és azt, hogy ő aztán nagyon itt van, nem zökkenthető ki. Csak ne aggódjatok – sugározza szerteszét –, felszabadítlak benneteket úgy, hogy nem fogtok ti bánni semmit. Az alakváltozatok kicsit akadozva, össze-összekocódva keveregnek a Madonna-figurában, de sokrétű mozgásukból így is lekottázható az új mesternő erotikái tanítása. így szól: szexuális izgalmadra mások keménysége, rugalmassága, lagymatagsága, hidegsége, forrósága, butasága, elméssége, finomsága, alpárisága, szépsége, csúfsága, furcsasága, típusossága, arctalansága – mind egyenlő rangú ürügy.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1486 átlag: 5.54 |
 |
|
