KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/november
ESTERHÁZY PÉTER
• Forgách András: Házymozi Esterházy-adaptációk
• Molnár György: Péter filmje Esterházyra emlékezve
BÓDY GÁBOR
• Hegyi Zoltán: A kozmosz gerillája Bódy Gábor (70)
• Lichter Péter: Tengerentúli hullámhosszon Bódy experimentalizmusa
• Czirják Pál: Második tekintet Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép…
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Felvállaltam a közvetítő szerepét” Beszélgetés Varga Ágotával
• Bilsiczky Balázs: „A létezés is többszólamú” Beszélgetés Sopsits Árpáddal
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Nincs holnap A film noir műfaji családfája – 3. rész
• Roboz Gábor: Minden fekete A noir-címke
• Varró Attila: Kettős árnyék Noir és szerzőiség
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szemet szemért Velence
• Baski Sándor: Beilleszkedési zavarok CineFest – Miskolc 2016
• Horeczky Krisztina: A mi nagy hasznunkra BIDF
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Burton, ha diktál Ransom Riggs: Vándorsólyom-trilógia
• Varga Zoltán: Sólyomszárnyak suhanása Tim Burton: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
KRITIKA
• Kránicz Bence: Orvosság kizsákmányolás ellen Az ismeretlen lány
• Forgács Nóra Kinga: Rémségek kicsiny öble A sors kegyeltjei… meg a többiek
• Kovács Gellért: Nyelvében él Érkezés
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nem felejthető Memo
MOZI
• Alföldi Nóra: Állva maradni
• Ruprech Dániel: Az eljövendő napok
• Kránicz Bence: Érettségi
• Nagy V. Gergő: Halál Szarajevóban
• Vajda Judit: Úri viszonyok
• Barkóczi Janka: Az utolsó tangónk
• Soós Tamás Dénes: Tökös ötös
• Sándor Anna: Kubo és a varázshúrok
• Sepsi László: Kiéhezettek
• Huber Zoltán: Mélytengeri pokol
• Kovács Kata: Pizsamaparti
• Andorka György: Inferno
• Csiger Ádám: Lángelmék
• Varró Attila: Lány a vonaton
DVD
• Kránicz Bence: Egymásra nézve
• Géczi Zoltán: Rőtszakállú/Dodeskaden
• Kovács Patrik: A szakasz
• Gelencsér Gábor: Eldorádó
• Pápai Zsolt: A Sierra Madre kincse
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Webről nyomtatásba

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Genf

A Gustafssonok remenye és bizonytalansága

Létay Vera

 

Greta Gustafsson kisasszony komoly, szép arcán még az áruházi kiszolgálólánysors apró megaláztatásainak halványuló emlékeivel, alig rejtett izgalommal próbálja kilesni a jövő titkait. Nem találtatik-e majd válla túlságosan csontosnak, lába férfiasán nagynak? Marie Magdalena von Losch kisasszony alakja kissé kövérkés, combjai némi rosszindulattal akár vaskosnak is mondhatók, de szeme értelemtől, akaraterőtől csillog, s néhány borús pillanattól eltekintve, amelynek talán csak az időjárás, a hangulati szeszély az okozója, elszántan hisz saját tehetségében.

Greta Gustafsson kisasszony – mint tudjuk – később Greta Garbo néven vonult be a filmtörténetbe, Marie Magdalena von Losch pedig a Marlene Dietrich színésznevet vette föl.

Ők csak a maguk erejére számíthattak, esetleg egy Mauritz Stiller, egy Joseph von Sternberg rendezői, férfiúi patronálására. Akkoriban még nem létezett a Genfi Fesztivál, amely a pályájukon most induló fiatal színésztehetségek, A Holnap Sztárjai, Az Európai Film Reménységei felfedezésére és támogatására szerveződött.

A vásznon többnyire ismeretlen, kialakulatlan vonású fiatal arcok Nyugat-és Kelet-Európából, a néző számára felkínáltatik a kvíz-játék, amelyben a helyes válasz talán csak egy évtized múltán derülhet ki: vajon felismerte-e a Gustafssonban a Garbót, a von Loschban a Dietrichet? Lesz-e valamelyikükből valódi sztár a szó klasszikus értelmében, de lesz-e egyáltalán olyan korszak, ahol a sztár fogalma az üzleti sikeren túl, az értékek reményét is jelenti? Az osztrák Rainer Egger, a belga Carl Ridders, a francia Laure Marsac, az angol Claire Hackett, a magyar Lengyel Zoltán (Céllövölde), a német Julia Brendler vagy a török Asli Altan nevét vajon érdemes-e megjegyezni, agyunk amúgy is túlzsúfolt tárolókamrájában megőrizni? Mennyi remény és mennyi bizonytalanság.

Tény, hogy a zsűri – a francia film egykori fenegyereke, a Dívával színrelépő Jean-Jacques Beineix elnökletével – ítéletében nem mutatkozott vakmerő szerencsejátékosnak, hideglelős jövendőmondónak: a bimbózó kezdemények, a fantáziával kiegészítendő réveteg lehetőségek ellenében inkább az alaposan bizonyított tehetség, a kifejezőkészség érettsége, a mesterség eminens ismerete mellett voksolt. A legjobb férfialakítás díjával kitüntetett harminchárom éves Thom Hoffman már jóideje az élvonalba tartozik, s az itt bemutatott Esték, Rudolf Van Den Berg rendezésében az Utrechti Fesztiválon elnyerte a legjobb holland film, Hoffman pedig a legjobb holland színész címét. Az Esték valóban figyelemreméltó mű, s főszereplője valóban figyelemreméltó pszichológiai érzékenységgel jeleníti meg a kialakulatlan személyiségű kishivatalnokot, aki az 1946-os amszterdami éjszakákban kóborolva, saját énje esti labirintusában tapogatózva, a kispolgári család kötöttségeiben vergődve, női szörnyetegektől megbűvölve és eliszonyodva próbál rátalálni férfi identitására. A film utolsó képében sárkányölő Szent György lovagként írótollát emeli a fehér papír fölé. A pszichoterapeuták gyönyörére.

A zsűri bátor és optimista döntését bizonyítja Hugo Claus rendezői díja is, aki A szentség című filmjében egy családi találkozó formai keretébe zárva, ugyancsak egy fiatalember szexuális zavarodottságát, önpusztító tragédiáját ábrázolja. Bizarr helyzetek, különös figurák haláltáncszerű kompozíciója. Hugo Claus mellesleg a legnagyobbnak tisztelt kortárs belga író, többször jelölték irodalmi Nobel-díjra, száznyi művel, több mint húsz színházi rendezéssel, öt játékfilmmel a háta mögött, mindössze hatvanöt éves. Ha tekintetbe vesszük, hogy Kuroszava egy híres japán festőre hivatkozva, az Álmok című filmje után azt nyilatkozta, hogy az igazi alkotói ifjúság csak a nyolcvanéves kor után kezdődik, Hugo Claus kitüntetése valóban a reménység és a bizalom ifjonci előlege. A zsűri persze a legjobb belátása szerint ítélt, hiszen végülis az ő kötelessége nem a személyazonossági igazolvány születési évszámainak felügyelete, hanem a legméltóbbnak tartott művészi produkció mellékkörülményekre nem tekintő, elfogulatlan kiválasztása.

A csehszlovák Irena Pavlásková filmje, A szolgák kora már a cannes-i fesztiválon szépen szerepelt az első művek versenyében, s most a legjobb színésznő díjával jutalmazott Ivana Chylková valóban kivételes tehetségről tanúskodik a finom lélektani árnyalást követelő jellemrajzban. A kamaszbáját huszonhét éves korában is arcán őrző langaléta hölgy az emigrációból Prágába hazatért Jan Němec nemrég forgatott új filmjének főszereplője. A szolgák kora, Pavlásková írói-rendezői szándéka szerint az elnyomás hosszú éveitől megbénított társadalom eltorzulását mutatja be: egyik oldalon az erősek ellenőrizhetetlen hatalma, a másikon rezignáció, a szolgai függőség elfogadása. Az egyik magatartás nem létezhet a másik nélkül.

A természetellenes társadalmi viszonyok továbbroncsolják a személyes kapcsolatokat, lefokozzák a morális értékeket. A csalódott, szép hősnőnek másokat kihasználva, mindent a maga javára fordítva sikerül manipulálnia környezetét, – a gyengeség csak felbátorítja az erkölcsi skrupulusoktól nem béklyózott lelkeket.

A magánélet közvetve visszatükrözi a társadalom veszélyes viszonyait, de abban a halálos végű, szenvedélyes szerelmi történetben, amelyet Igor Minajev Földszintje lobbant fel, a peresztrojka zűrzavaros politikai tablóját – akár a bábszínházban a vászonra festett háttérdekorációt – szándékolt elidegenítéssel húzzák el az előtérben zajló cselekmény mögött. A tapasztalatlan fiú beleszeret a nálánál érettebb fiatal nőbe, s az egyre végletesebb lelki és testi kötődés a féltékenység szenvedésével felfokozva, egzaltált véget ér. Minajev első filmje, – már Cannes-ban is kellemesen rácsodálkoztunk –, része volt a szovjet bemutató-sorozatnak, amelyet a fesztivál keretében rendeztek a legújabb, elhíresült filmtermésből.

A Genfi Fesztivál nem tartozik a világ legjelentősebb, legismertebb filmmustrái közé. Genf gazdag, tekintélyes város, megengedheti magának a tehetségek felkutatását, támogatását, megengedheti, hogy meghitt milliót teremtsen fiatal színészek személyes találkozásához, amely önmagában is sikerélménnyel ajándékozhatja meg őket a szakmai és emberi bizonytalanság időszakában. A fesztivál-szponzorok listája hosszú olvasmány, bankoktól, újságoktól, ékszerészektől szállodákig, éttermekig terjed. Ez magától értetődő. És magától értetődő melankóliával tölti el a nem profittermelő kultúra waterloo-i csatateréről idelátogatót, aki haldoklók nyöszörgését, sebesültek segélykiáltását, a deficit szuronyával ledöfött szellemi értékek hullamezőjét vizionálja képzeletében.

Sokat beszéltünk kultúrpolitikáról, de mindig megszorító, regulázó értelemben. Genf is kultúrpolitizál. Hozzátartozik egy város méltóságához.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4025