KritikaGodzillaHatársáv, homályzónaVarró Attila
Az idei Godzilla rég
várt szimbiózis két tömegfilmkultúra közt.
Gareth Edward 2010-es debütfilmje, a Monsters a nyugati óriásszörnyfilmek eddigi
legdurvább műfaj-dekonstrukcióját jelenti: nem csak, mert szerzőjét a látványos
rombolásoknál jobban érdekli a hőspáros drámai (ön)felismerésekben gazdag útja
a szörnyzónában, de ráadásul visszájára fordítja a hagyományos felállást és csápos
monstrumaiból esendő, érzelemdús élőlényeket teremt. Művében Amerika egyszerre
katasztrófa sújtotta terület és pusztító agresszor, aki nem hajlandó elfogadni
egy nagyobb hatalom, a Természet könyörtelen túlerejét: kompromisszum-képtelen
kultúrája csupán a beolvasztás/elpusztítás alternatíváját ismeri. Főként ez az
Amerika-szemlélet teszi izgalmas aspiránssá a Godzilla-széria számára, amely 60
esztendeje jelenti csataterét két nemzeti filmkultúrának, az Ős-Godzilla 1956-os amerikai verziójától a
két japán újraindítás (1984, 1999) botrányos hollywoodi újravágásain át az 1998-as
Emmerich-remake-ig és a 2004-es Final
Wars-ig – egyik oldalon elszánt honvédelemmel, másikon az offenzív
felülírással. A japán Gojira karrierje számos pontján veszi fel a harcot
amerikai riválissal (King Kong,1958; Orga,1999; Zilla, 2004), tanúsítva a japán tömegfilm életerejét a jenki
invázió ellenében – ezzel szemben az Emmerich-Godzilla teljeséggel figyelmen kívül hagyta hőse nemzeti
hovatartozását, óriáshüllője nem bosszúálló nippon sárkányisten, csupán halevő
óriásiguána a békazabálóktól, aminek biológia programja elsősorban a szaporodás
– zéróegyed, „egy új faj hajnala”, azaz folytatásokra szánt totális reboot. Edwards
idei újraindítása jóvoltából azonban az amerikai giant monster film piaci/műfaji konszenzusra talált a kaiju-eigával: monstre erődemonstráción
túl a kultúr-szimbiózis egyedi monstrumopusza is.
Arra persze hiába
számítottak a rajongók, hogy Hollywoodban suitmation
dublőrök szumóznak majd a karton-pagodák közt: az idei Godzilla-film
hibátlanul felvonultatja a kortárs amerikai katasztrófatrend minden megalomán
elemét többszálú narratívától a globális helyszíneken át a totális
CGI-kataklizmáig, digitál-szörnyei jócskán rádupláznak a japán méretekre. E
tekintetben a friss film mintha nem is felülírása, inkább eredője akarna lenni
a japán elődöknek, Edwardoszaurusza „alfa-ragadozó”, minden dínó ősatyja (lásd
a T-Rex taposó Emmeroszauruszt), akit az atomvillanások nem előhívtak sötét
kamrájából, csupán kitörölni próbáltak az evolúciós piramisból. Alkotója a
nemzeti jelleget másodlagosnak tartja, az óriásszörny műfajtoposzának univerzális
mivoltára reflektál: a földrengések, szökőárak tömegkulturális alakja Fukushimától
San Franciscóig. Ezért is illeszkedhetnek hibátlanul egymásba az amerikai és
japán elemek: maga a címszereplő olyan, mintha a hagyományos gumiruhás dublőr
digitálisan feljavított kiadása lenne; a küzdelem a kaiju-hagyományokhoz híven
jó és rossz óriásszörny között folyik az emberi hősök nézőtere előtt, ám az a
jó öreg amerikai katonahős egyszemélyes közönségéből áll (folyton a monstrumok
útjába sodorva); az antagonisták rovaralakjában pedig a Toho-féle agresszív
Hollywood-kép jelenik meg (céljuk a szaporodás korlátlan terjeszkedése, poligon-fiziognómiájuk
az orgák és zillák Giger-modelljét idézi).
Edwards érdeme azonban
nem merül ki a kulturális szimbiózis műfaji revíziójában, de felvonulnak a
személyes szerzői jelenlét – már-már dekonstruktív – jegyei is. Túl azon, hogy visszaköszönnek
a Monsters személyes motívumai a
szerelmes óriásszörny-randevútól a hiányzó apa/fiú traumán át a fertőzött zóna
posztindusztriál helyszínéig, ahol a hősök magánéleti traumájukkal szembesülnek,
a rendező sajátos látásmódját is érvényesíti egy szuperprodukcióban, Jesse
James és Batman kultúrikonjai után Godzillát is a 21. századi új hullám sodrára
bocsátva. Edwards kiválóan alkalmazza a Cloverfieldből
ismerős korlátolt nézőpontú, dokumentarista ábrázolásmódot, és karcosabb,
természetesebb retrópalettát használ (lásd Super
8), sőt bónuszként sajátos elliptikus szerkesztésmóddal tálalja nézőinek a
pusztulás képeit. Amellett, hogy elég meglepő hiátusokat enged meg magának (Vegas
lerombolása, atombomba hatástalanítása), merészen él a véletlendramaturgiával
és a cselekmény során váratlanul emel ki (szülők) vagy helyez be (szörnyek)
központi figurákat, Edwards még magukat az akciószekvenciákat is kihagyásokkal,
jelenetugrásokkal tagolja, különös szaggatott tempót kölcsönözve nekik,
egyfajta vizuális zihálást. Ahogy a tartalmi üzenet is a pusztító erejű
Természettel való együttműködés jócskán időszerű üzenetét közvetíti, a forma is
a realizmus szükségszerűségét hangsúlyozza a dolbyk és imaxek érzéki
élményfiesztáiban: Godzillája sem isten, sem állat, valahol a kettő közötti
homályzónát tapossa.
GODZILLA (Godzilla) – amerikai,
2014. Rendezte: Gareth Edwards.
Írta: Max Borenstein. Kép: Seamus McGarvey. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Aaron Taylor-Johnson (Ford), Elisabeth Olson (Elle), Bryan Cranston (Brody), Ken Watanabe (Serizawa). Gyártó: Warner Bros / Legendary. Forgalmazó: InterCom.
Szinkronizált. 123 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 209 átlag: 5.2 |
 |
|
