KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/október
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Felejtés-kurzusok 1956 utóélete
• Gervai András: Új (jég)korszak hajnala Megtorlás a filmszakmában
• Murai András: Történelem-puzzle Archív és fiktív
• Kelecsényi László: „Egy kis cigaretta, valódi finom” Herskó János: Párbeszéd
KULTÚRÁK ÉS HATÁROK
• Pintér Judit: Két világ között Gianfranco Rosi: Tűz a tengeren
• Schreiber András: Vendégmunkások mozija Török-német 2.0
• Barkóczi Janka: Sem kelet, sem nyugat Kiarostami és A cseresznye íze – 2. rész
• Varró Attila: Kényszerbehatolás Inváziós horror
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Temetési csokrok A film noir műfaji családfája – 2. rész
JIRI MENZEL
• Harmat György: Mesés férfiak, nők a hőskorból Menzel mozija
MOZI VS. DIGITÁLIA
• Földényi F. László: Mozitemető Filmszínháztól okostelefonig
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Közeledik valami véres John Carpenter filmzenéi
KÖNYV
• Varga Balázs: Tünetek és diagnózisok Győri Zsolt: Szerzők, filmek, kritikai-klinikai olvasatok
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Hajrá Hitler! Timur Vermes: Nézd ki van itt
• Kovács Bálint: A szívünk mélyén megbúvó nácizmus David Wnendt: Nézd, ki van itt
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Tévedés áldozata Aznap éjjel
• Pernecker Dávid: Elvarázsol a múlt Stranger Things
KRITIKA
• Bilsiczky Balázs: Belsőfilm Ernelláék Farkaséknál
• Varga Zoltán: Panelsikoly Balkon
• Tüske Zsuzsanna: Hamlet, az életrevaló Jutalomjáték
• Baski Sándor: Játszani is engedd Toni Erdmann
MOZI
• Baski Sándor: Mérges Buddha
• Nagy V. Gergő: 24 hét
• Kovács Kata: Határtalan szerelem
• Varró Attila: Bridget Jones babát vár
• Sepsi László: Mestergyilkos: Feltámadás
• Benke Attila: Sully – Csoda a Hudson folyón
• Csiger Ádám: Titkok és vallomások
• Huber Zoltán: Az utolsó király
• Varga Zoltán: Kilenc élet
• Kránicz Bence: Virsliparti
DVD
• Lakatos Gabriella: Halálos tavasz
• Varga Zoltán: Vili, a veréb
• Soós Tamás Dénes: Mr. Holmes
• Benke Attila: A boszorkány
• Kránicz Bence: Batman: Gyilkos tréfa
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angol humor

Monty-montázs

Beregi Tamás

Ha egy páncélos lovag és egy gumicsirke találkozik a vágóasztalon, biztosan Monty Python filmet látunk.

 

Amikor az idült alkoholizmus és mérhetetlen mennyiségű pipadohány végül 1983-ban sírba vitte Graham Chapmant, a Monty Python társulat egyik kulcsfiguráját, John Cleese így emlékezett vissza gyászbeszédében cimborájára: „Az elmúlt éjszaka, amikor ezt a beszédet írtam, szinte hallottam [Chapman] suttogó szavait: »Jól van Cleese, gondolom büszke vagy arra, hogy te vagy az első ember, aki kimondta a tévében a „szar” szót. Nos, ha effajta faladatokra vagy hivatott Cleese, akkor arra kérlek, légy te az első ember, aki kimondja egy temetései beszéden azt, hogy: bassza meg!«”

Cleese halottsiratója akár szimbolikus is lehetne, no nem ordenárésága miatt, hanem mert tökéletesen kifejezi a Monty Python-féle abszurd humor egyik legfontosabb jellegzetességét: két össze nem illő elem (jelen esetben a gyászbeszéd és a káromkodás) összekapcsolását, s ezzel a szabad asszociációval egyfajta szürreális humor-montázs megteremtését. A Monty Python humor képlete tehát igen egyszerűen felírható: A+B = X, ahol A és B egymástól végletesen különböző jelentéssel bíró elemek (az előbbi rendszerint fennkölt, tiszteletet parancsoló, az utóbbi viszont valamilyen közönséges, hétköznapi motívum), az X pedig a különös fúzió által létrehozott meghökkentő, abszurd mutáció. Íme, néhány példa-egyenlet a BBC-n 1969 és 1974 között sugárzott Monty Python Repülő Cirkusza című tévéshow számtalan jelenete közül: romantikus irodalom + közlekedés = az Üvöltő szelek szemaforokra írt változata; igazságszolgáltatás + játék = bírósági tárgyalás, ahol az ügyész, az ügyvéd, a bíró, a tanúk és a vádlott szó-barkochba formájában kommunikálnak; filozófia + sport = híres filozófusok focimeccse; történelem + távközlés = Julius Caesar tragédiája morze lámpákkal előadva; önvédelmi sportok + gyümölcsök = karate technikák szamócával, eperrel, ribizlivel felfegyverzett támadókkal szemben; anglikán egyház + James Bond filmek = a Püspök című egyházi krimi; hegymászás + fodrászat = fodrászok a Mount Everesten; hegymászás + városi közlekedés = hegymászók London aszfaltján; minisztériumok + idióta viselkedés = a hülyén járás minisztériuma. Összetettebb formában néha három elem eredője adja ki az egyenlet végeredményét, a képlet ilyenkor: A+B+C =Y. Például: Második Világháború + feminista mozgalom + angol időjárás = a Pearl Harbour-i csata a battley-i Nőegylet rekonstruálásában, sárfürdő formájában; híres történelmi figurák + halál + olimpia = hírességek halála, melyet egy olimpiai bizottság pontoz; klasszikus angol irodalom + opera + mezőgazdaság = A velencei kalmár tehenek előadásában. A Monty Python társulat tehát rendszerint nem közvetlenül, nem direkt módon teszi gúny tárgyává áldozatait, hanem egy vagy több idegen elemmel való összekapcsolás révén, közvetett úton: ez az asszociáció mindkét vagy mindhárom elemet átértelmezi. A Monty Python jelenetek ebben az értelemben voltaképp nem egyebek, mint dadaista humorkollázsok, ahol nem az esernyő kereszteződik a varrógéppel, hanem mondjuk egy páncélos lovag egy gumicsirkével.

 

 

Töprengő viking harcos

 

A Python-humor kollázsszerűségét a képernyőn megjelenő feliratok (például: „A BBC bocsánatot kér az előző gyenge poénért”), az archív felvételek (tapsoló és nevető közönség, katonai díszszemlék és egyéb ceremóniák) is erősítették, de végeredményben a csoport névválasztása, illetve a tévéshow címe is ennek a szürreális montázstechnikának a jegyében fogant, hiszen Monty-nak (a híres angol tábornok, Montgomery beceneve), az óriáspitonnak, a repülésnek meg a cirkusznak nem sok köze lehet egymáshoz.

A szabad asszociációs szerkesztésmód nemcsak az egyes jeleneteket hatotta át, hanem az epizódok egymáshoz kapcsolódásában is érvényesült. A társulat a Goons című rádióműsort szerkesztő Spike Milligan tanácsára megbontotta a hagyományos tévéshow bevált dramaturgia-szerkezetét, amely a jeleneteket a felvezetés–kifejtés–slusszpoén hármas egységére bontotta: a szkeccsek „in medias res” kezdődtek és zárópoén nélkül fejeződtek be, ez a drasztikus változtatás viszont szükségessé tett egy újfajta átvezetési módot az egyes jelenetek között. Ezt néha térszerkezeti játékok teremtették meg (például a jelenet végén valaki kinyitott egy ajtót, a következő jelenetben másvalaki már egy egészen másik helyszínen, egy másik ajtón lépett be); máskor valamilyen verbális elem fűzte össze az epizódokat (például az egyik jelenet végén elhangzott egy kérdés, amire a következő jelenetben, már egészen más kontextusban feleltek), de az is előfordult, hogy valamilyen teljesen értelmetlen bevágás – mondjuk egy töprengő viking harcos – lett a vizuális kapcsoló, illetve áthidaló elem.

A jelenetek összeillesztésében nagy szerep hárult Terry Gilliam Monty Python humorhoz tökéletesen illeszkedő „kollázs-animációira”, melyek fénykép-kivágásokat vegyítettek rajzolt, festett elemekkel. A reneszánsz, vagy viktoriánus miliőt idéző, erotikus felhangú animációk visszatérő eleme volt a testrészek kicserélődése, szabad vándorlása, bekebelezése, különféle tárgyakkal való behelyettesítése. Az egyik jelenet végén például levágják Graham Chapman fejét, amely egy reneszánsz festmény terébe gurul be. Ezt követően izgatott beszédet hallunk, melyből annyit tudunk csak kivenni, hogy valaki el akarja lopni Chapman izgő-mozgó szemgolyóit. A következő pillanatban kánkán-táncosnő hölgy jelenik meg a színen, majd egy kéz kirántja a képből az elterelt figyelmű Chapman szemgolyóját. A szem egy ágyúba kerül, ahonnan kilövik: a golyó átszáguld Viktória királynő fején, a felrobbant ágyú hátlapja pedig egy meztelen nő keblére esik. Aktfotókat látunk, ahol a hölgyek kebleit mindenféle különös szerkezetek fedik el. Kiderül, hogy a képek egy albumban vannak, melyet egy unatkozó hivatalnok nézeget –, kezdődik az újabb jelenet. Az emberi test afféle bio-kollázsként való értelmezése, és ebből adódó felszeletelése, elemekre bontása egyébként nem csak Gilliam animációinak, hanem a Monty Python mozifilmeknek is jellegzetessége: a Gyalog-galopp rettenthetetlen fekete lovagjának végtagjait egyenként szeli le Arthur király, később az emberevő nyúl harapja le az őt megrohamozó lovagok kezét-lábát; a Brian élete Colosseumában a viadalok közti szünetekben a gladiátorok lemetélt végtagjait gyűjtögetik; Az élet értelmében az orvosok élve boncolják fel az egyik „önkéntes” donort belső szervei hasznosítása végett. Terry Gilliam rajzfilmjei ezekben a mozifilmekben is fontos szerepet játszanak: a Gyalog-galopp „kódex-animációi” például egyrészt átvezetnek az egyes fejezetek között, másrészt áthidalják az olyan technikai problémákat, mint a rettenetes „Aaaagh” emberevő szörny megjelenítése.

 

 

Egy, kettő, öt

 

A rendkívüli intelligenciáról, finom szociográfiai érzékről, ugyanakkor kellőképpen mocskos fantáziáról tanúskodó Monty Python poénok nem kímélték a korabeli Anglia egyetlen társadalmi osztályát és intézményét sem: éppúgy kigúnyolták a híres politikusokat, média-személyiségeket, művészeket, mint a londoni kispolgárokat, pletykás háziasszonyokat, éppúgy hadat üzentek a történelemkönyveknek, a mitológiának, az orvostudománynak, a vallásnak, a művészeteknek, mint a reklámoknak, tévéshow-knak. A Python-humor egyik legkedveltebb céltáblája a szigorú erkölcsű BBC (a műsorokat állandóan megszakítják a tévétársaság bocsánatkérő-magyarázkodó szövegei vagy a felháborodott olvasók tiltakozó levelei), illetve a televíziós interjú- és showműsorok: a riporterek gyakran pszichopaták, akik depresszióba esnek már a műsor elején, máskor viszont megalázzák vagy összeverik interjú-alanyaikat. A Zsarolás című show egészen odáig merészkedik, hogy a riporter nyilvánosan megzsarolja a nézőket: amennyiben azok nem telefonálnak be a stúdióba, és nem utalnak át rövid időn belül X fontot a műsorkészítők számlájára, akkor kompromittáló felvételeket fognak sugározni róluk. A gúny gyakori céltáblái a monarchia kiüresedett intézményei, címei („Bizonyos Dolgokat Más Dolgok Tetejére Rakó Királyi Bizottság”), illetve maga a királyság (Viktória királynő és Gladstone egy „archív felvételen” pajkos gyerekek módjára borsot törnek egymás orra alá: bokán rúgják, kerti locsolócsővel fröcskölik le, festékkel kenik be a másikat, vagy épp tortával dobálódznak). Ugyancsak nagyítólencse alá kerülnek az egyházi szervezetek (a Püspök egyszerre parodizálja a James Bond-filmeket és az anglikán egyházat); a keménykalapos hivatalnokok, akiket az utcán kapnának mikrofonvégre a riporterek, ha nem gázolná el őket egy arra száguldó autó; az idős háziasszonyok, akik főzőcskézés és horgolás helyett bandákba verődnek és fiatalokat lincselnek a köztereken; a békés otthonok, ahová váratlanul betör a külvilág (krikettező arisztokraták jelennek meg vagy a spanyol inkvizíció robban be a szobába); a térdnadrágos, fejükön kendőt viselő idióták, akik a bolondok sportversenyén olyan teljesíthetetlen feladatokat kapnak, mint például a gyufásdoboz átugrás vagy a guminő vetkőztetés. Kedvelt téma a közvéleménykutatás, ahol a feltett kérdésre egyetlen értelmes válasz sem hangzik el és a vevő–elárusító közi konfrontáció: a Repülő Cirkusz egyik leghíresebb jelenetében a vásárló azért „merészel” reklamálni, mert halott papagájt adtak el neki. Az egyes műsorokon belül, a laza szerkesztésmód ellenére szinte mindig van valamilyen vezérmotívum, a jelenetekhez általában csak szabad asszociációk szintjén kapcsolódó elem, számtalan motívum több részben is visszatér, ezáltal a Monty Python-féle „ikonográfia” jellegzetes kellékévé alakul: ilyen a műsort felkonferálni igyekvő torzonborz alak; a rajzfilmfigurákat agyontaposó láb (ezt a National Galleryben található híres Bronzino festményről „tulajdonította el” Terry Gilliam), a szereplők fejére zuhanó 16 tonnás súly, a fecsegő riportereket gumicsirkével fejbevágó páncélozott lovag, a legváratlanabb pillanatban felbukkanó, puha párnákkal és fotelekkel dolgozó spanyol inkvizíció, vagy a Graham Chapman alakította marcona tábornok. A Python mozifilmjeiben is találunk effajta „repetitív gegeket”: a Gyalog-galopp Arthur királya például nem tud háromig elszámolni: kettő után, akárhogy igyekszik, mindig ötöt mond valamilyen érthetetlen automatizmus következtében.

 

 

Mennyei Python

 

A Monty Python-féle abszurd gegek gyakran a közhelyes szituációk kifordítására épülnek: piedesztálra emelik a közönségességet, ugyanakkor hétköznapivá alacsonyítják a fennköltet vagy extrémet. London utcáin szupermenek nyüzsögnek: megtömik az emeletes buszokat, a hivatalokat, egymás mellé préselődve szoronganak a mosodákban, és mindeközben elkeseredetten várják megmentőjüket, a Bicikliszerelőt, az egyetlen embert, aki meg tudja javítani az elromlott kerékpárt. A sikeres író azért dorgálja az otthoni miliőből kiszakadt fiút, mert az, béklyóit lerázván, szénbányásznak ment. „ Egy nap majd rádöbbensz, hogy az élet nem csak kultúrából áll – vágja apja fejéhez a fiú. – Létezik piszok, füst, és becsületes veríték is!”

A Python-humor nem lenne igazi angol humor, ha nem hatná át állandóan az önirónia. Gyakoriak a kiszólások, a „kínos pillanatok”, amikor a szereplők elfelejtik szövegüket, és a forgatókönyvet kezdik bogarászni. A Spanyol inkvizíció jelenet közepén egy rendező lép a szobába, és megkéri Graham Chapmant, hogy üljön kocsiba, hajtson egy távoli helyszínre, hogy ott ajtót nyithasson egy másik jelenetben; később az inkvizítorok megdöbbenve tapasztalják, hogy elindult a műsor végét jelző stáblista, holott nekik a The End felirat felbukkanásáig oda kellett volna érniük a bírósági tárgyalásra.

A Monty Python társulat a középkori haláltáncokat versbe foglaló, metszetbe karcoló művészek mintájára persze az örök elmúlást is kinevette. A Brian élete zárójelenetében a keresztre feszített bűnösök az élet napos oldaláról énekelnek; az utolsó Python mozifilm, Az élet értelme végén pedig a Nagy Kaszás hívására a szereplők elindulnak ugyan a Mennyország felé, de előtte beszállnak autójukba, és gondosan beszíjazzák magukat. A menny pedig, mintha csak meg akarná jutalmazni Pythonék töretetlen jókedvét, káprázatos show-műsorral fogadja új lakóit.

A film egyik utolsó képsora, melyben a főszereplők autói egy felhőalagútban repülnek a mennyország felé, voltaképp szimbolizálhatná a Python-korszak elmúlását is, hiszen a társulat 1983 után nem készített több közös filmet: Graham Chapman halála végleg szétszórta az amúgy is forgácsaira hullt csoportot. Terry Gilliam, amikor egy internetes interjú során megkérdezték tőle, vajon összeáll-e még valaha a Monty Python, így felelt: „Biztos vagyok benne, hogy soha, hacsak nem a mennyországban. Ebben az esetben azonban biztos, hogy Graham Chapman fogja rendezni a filmünket”.

Nehéz ugyan megmondani, milyen film fog születni odafenn, de ha megnézzük a Gyalog-galopp fellegek mögé búvó Istenét és hátsó felükön trombitáló angyalkáit, vagy belehallgatunk Az élet értelme There is Christmas in Heaven című slágerébe, biztosak lehetünk abban, hogy ez az égi folytatás nem mindennapi kacajra fogja fakasztani a mennybéli seregletet.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 30-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3236