KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/október
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Felejtés-kurzusok 1956 utóélete
• Gervai András: Új (jég)korszak hajnala Megtorlás a filmszakmában
• Murai András: Történelem-puzzle Archív és fiktív
• Kelecsényi László: „Egy kis cigaretta, valódi finom” Herskó János: Párbeszéd
KULTÚRÁK ÉS HATÁROK
• Pintér Judit: Két világ között Gianfranco Rosi: Tűz a tengeren
• Schreiber András: Vendégmunkások mozija Török-német 2.0
• Barkóczi Janka: Sem kelet, sem nyugat Kiarostami és A cseresznye íze – 2. rész
• Varró Attila: Kényszerbehatolás Inváziós horror
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Temetési csokrok A film noir műfaji családfája – 2. rész
JIRI MENZEL
• Harmat György: Mesés férfiak, nők a hőskorból Menzel mozija
MOZI VS. DIGITÁLIA
• Földényi F. László: Mozitemető Filmszínháztól okostelefonig
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Közeledik valami véres John Carpenter filmzenéi
KÖNYV
• Varga Balázs: Tünetek és diagnózisok Győri Zsolt: Szerzők, filmek, kritikai-klinikai olvasatok
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Hajrá Hitler! Timur Vermes: Nézd ki van itt
• Kovács Bálint: A szívünk mélyén megbúvó nácizmus David Wnendt: Nézd, ki van itt
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Tévedés áldozata Aznap éjjel
• Pernecker Dávid: Elvarázsol a múlt Stranger Things
KRITIKA
• Bilsiczky Balázs: Belsőfilm Ernelláék Farkaséknál
• Varga Zoltán: Panelsikoly Balkon
• Tüske Zsuzsanna: Hamlet, az életrevaló Jutalomjáték
• Baski Sándor: Játszani is engedd Toni Erdmann
MOZI
• Baski Sándor: Mérges Buddha
• Nagy V. Gergő: 24 hét
• Kovács Kata: Határtalan szerelem
• Varró Attila: Bridget Jones babát vár
• Sepsi László: Mestergyilkos: Feltámadás
• Benke Attila: Sully – Csoda a Hudson folyón
• Csiger Ádám: Titkok és vallomások
• Huber Zoltán: Az utolsó király
• Varga Zoltán: Kilenc élet
• Kránicz Bence: Virsliparti
DVD
• Lakatos Gabriella: Halálos tavasz
• Varga Zoltán: Vili, a veréb
• Soós Tamás Dénes: Mr. Holmes
• Benke Attila: A boszorkány
• Kránicz Bence: Batman: Gyilkos tréfa
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Attenberg

A lélek antropológiája

Horváth Eszter

Az Attenberg őszintén és okosan beszél a testről és a tabukról, miközben hősnője érzelmi felnövekvésének történetét is elmeséli.

Apa és lánya különböző vadon élő állatok mozgását és hangját utánozva ugrálnak a kórházi ágyon. Ha épp nem vadállatok bőrébe bújnak, akkor természetfilmen nézik azokat, David Attenborough érzékletes narrációjával. Esetleg arról beszélnek, hogy miért nem lehet közöttük szexuális kapcsolat vagy pontosan hogyan szervezzék meg a férfi halála után testének elhamvasztását. Az Attenberg 90 perces játékideje alatt végig a testről beszél: a testek egymásba forrásáról és a test elmúlásáról. Mindeközben azonban egy fiatal nő érzelmi felnövekvését követhetjük végig.

Marina roppant tárgyilagos, ha testekről van szó. Rákérdez az inceszt tabujára, arra, milyen szaga van az ondónak, s tapasztalt barátnőjétől tanulja a csókolózás művészetét, amiben annyi intimitás van, mintha a jelenetet egy pornófilmben látnánk. Nem volt még szexuális kapcsolata, sőt, magát az aktust egyenesen visszataszítónak tartja. Ezek az attribútumok teljesen normálisak, ha egy kamaszlányról van szó. Marina azonban 23 éves. Anyafigura hiányában hiányosan éli meg saját nőiségét is: nem vonzódik a férfiakhoz, de a nőket sem kívánja. A barátnője, aki rosszul ejti a tudós nevét, Attenberg állataihoz hasonlítja Marinát. A lány szexualitással kapcsolatos attitűdje azonban inkább a kutatónak az állatok iránt tanúsított szenvedélyét tükrözi: az intim helyzeteket a maguk technikai jellegzetességeire redukálja, s mintegy antropológiai kíváncsisággal merítkezik meg bennük. Első csókélményét minden érzelemtől mentesen undorítónak bélyegzi, s ugyanilyen szenvtelen, mikor elhatározza, hogy lefekszik egy férfivel. Érzelmi fejlődését a váratlan elutasítás indítja el. A fiatal építész ahelyett, hogy kapna az alkalmon, a film egyik legintimebb jelenetében felöltözteti a neki felkínálkozó lányt, majd szép lassan rávezeti, hogy a szex több ösztönös gépek által végrehajtott koreográfiánál. Marina a libidó, az életösztön megértésével párhuzamosan a halálösztönt is el kell, hogy fogadja. A lány pszichoszexuális fejlődésének utolsó állomása, amikor a szülő szexualitását is képes lesz elfogadni, sőt, maga küldi be a kacér barátnőt a haldokló apához egy utolsó együttlétre. Régen került már mozikba olyan film, ami a maga csendes egyszerűségében ilyen hitelesen ábrázolta volna az emberi szexualitás sokrétűségét, ambivalens voltát.

A rendezőnő, Athina Rachel Tsangari második nagyjátékfilmje kritikusan szemléli a társadalmat, amiből ennyire kilóg a természetfilmeken szocializálódott lány és apja. A két ember Görögország egy nem túl festői szegletében él. Szürke ég, hűvöskés idő, egyforma, fantáziátlanul felhúzott épületek a kopár sziklák tövében: nyoma sincs a képeslapokról ismert bájos giccsnek. Az ország problémája hasonló a lányéhoz. Az egyik egy kamasz érzelmi síkján rekedt, s így kellene egészséges felnőtt életet építenie, míg a másiknak a fejlődéséből az iparosodás korszaka maradt ki teljesen, a jelen ipari nagylétesítményei mintegy a karámok helyén nőnek ki a földből. Tsangari finom humorral mutatja meg, milyen logisztikai nehézségekkel jár, ha egy görög haldoklónak a hamvasztás az utolsó kívánsága. Mivel az egyház nem engedélyezi ezt az eljárást, ezért a holttestet először légipostával feladják Bulgáriába vagy Németországba, ahonnan a szükséges műveletek elvégzése után a megboldogult rokonainak egy urnát küldenek vissza. A temetkezési vállalat előzékeny ügynöke inkább a nyugati országot javasolja a célra, Bulgária elsősorban a Balkánt látja el. De hát mi is a Balkán vagyunk – merül fel Marinában a logikus érv.

Az Attenberg legfrissítőbb élménye, a hiteles jellemrajzon és a sajátos apa–lány viszony bemutatásán túl, a Marinát alakító Ariane Labed játéka. A tavalyi Velencei Filmfesztivál legjobb színésznőnek járó díját is elnyerő Labed ösztönös természetességgel hozza a furcsa lány figuráját. A filmet tagoló stilizált jelenetekben, ahol barátnőjével hol táncra, hol gyerekek önfeledt bohóckodására emlékeztető mozgássorokat adnak elő, egy másik arcát is megmutatja, mintegy kiegészítve karaktere jellemvonásait: a látszólag könnyed játékosság tudatos színészi építkezést sejtet. Örömmel látnánk újra a vásznon.

Attenberg – görög, 2010. rendezte és írta: Athina Rachel Tsangari. Kép: Timios Bakatakhis. Szereplők: Ariana Labed (Marina), Evangelina Randou (Bella), Giorgos Lanthimos (Mérnök), Vangelis Mourikis (Spyros). Gyártó: Haos Films / Faliro HP / Boo productions. Forgalmazó: Magyar Hangya. 95 perc. Feliratos.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 50-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10687