Fesztivál

Wiesbaden: Go East

Szembesítések

Varga Balázs

A hatvanas évek aranykorának aktívan politizáló szerzői attitűdje a mai Közép-Kelet-Európa szellemiségét is áthatja.

A kelet-európai filmekre szakosodott wiesbadeni goEast fesztivál idei programja meglehetősen pontosan megmutatta, miféle régi és új perspektívákból mutatkozhat érdekesnek a régió. A hagyomány és a kánon erejét két retrospektív sorozat képviselte: az egyik Jancsó Miklós életművét (a programot Forgács Iván és Kodolányi Sebestyén szerkesztette), a másik (egy tudományos szimpóziummal is megtámogatva) a jugoszláv „fekete hullám” filmjeit tekintette át. Nem véletlenül. A hatvanas évek aranykorának politikai aktivitásra épülő, modernista szerzői darabjai, a formai és politikai szempontból egyaránt provokatív filmek öröksége máig sokak számára meghatározó abból a szempontból, hogy mit várnak el a kelet-európai filmektől. Társadalmi üzenetekből és vitára hívó filmekből továbbra sincs hiány, bár a trendek és a témák természetesen változnak. A goEast egyik idei kísérőrendezvénye („Gender Check”) a társadalmi nemek megjelenítésének kérdéseivel (emancipáció, női és kisebbségi tapasztalatok) foglalkozott. A sikerfilmekből válogató blokk kiemelt darabja pedig az 1941-es jedwabnei pogrom (a lengyel falu lakói néhány nap alatt több száz zsidó polgártársukat gyilkolták meg) emlékezetét kortárs thrillerbe fordító Pasikowski-opusz, a Tarló volt.

Társadalmi felelősség, önismeret és politika – a kelet-európai filmek visszatérő hívószavai. Wiesbaden azonban nemcsak régi-új trendek felmutatásában és értelmezésében volt erős. A program gerincét erős és szuverén filmek alkották. A legfontosabb díjakon megosztozó négy film trendektől függetlenül is megállja a helyét.

A fődíjas grúz Virágban (Nana Ekvtimishvili és Simon Gross debütfilmje) néhány kiskamasz lány eszmélődésének története az 1990-es évek első felének Tbiliszijében. Széthulló családok, háborús és polgárháborús feszültségek a háttérben, saját útjukat járó tizenéves lányok az előtérben. Karakteres szereplőgárda, erős hangulatok meg életképek, és mindez a kortárs román filmek testközeli, eleven stílusában (a filmet a Mungiu-filmek operatőre, Oleg Mutu fényképezte). A Virágban okosan kerüli a sémákat, és mutatja meg a kamasz-női tapasztalat erejét a lappangó erőszak és a frusztráció férfiak által dominált világában.

Srdjan Golubović néhány éve A csapda elkészítésével szerzett nevet magának. Új filmje, a Körök precízen kidolgozott traumafilm. A kiindulópontot ugyan a délszláv háború jelenti, ám a sztori nem az etnikai konfliktusokra vagy a hadszíntérre, hanem a drámák utóhatására koncentrál; a felelősséget nem elmosva próbál univerzális etikai dilemmákat felvetni. 1993-ban egy boszniai kisvárosban egy szabadságát töltő szerb katona az életét adva akadályozza meg, hogy három katonatársa halálra verjen egy muszlim trafikost, csak azért, mert kifogyott a cigarettája. Bő tíz évvel később, a dráma szereplői közül többeket újra összehoz a sors. A film három szálat bonyolítva, három különböző helyszínen (Bosznia, Szerbia és Németország), három váratlan találkozást mutat meg, amelyek az áldozatok, a hozzátartozóik és a tettesek szembenézését eredményezik. A Körök jól konstruált, több szálat egybeszövő elbeszélése az Ińarritu-Arriaga-filmek (21 gramm, Bábel) nyomvonalát idézi, csak itt nem a sorsszerűség, hanem a szembesítés motívuma kerül az előtérbe. Az, hogy van-e kilépés az erőszak körkörös logikájából. Áldozat, tettes, hozzátartozó és szemtanú: ki tartozik kinek és mivel; van-e, lehet-e feloldozás? Ezeket a kérdéseket élesen, talán túl didaktikusan is tálalja, ám éppen ez a tételesség lehet a garanciája annak, hogy sokakhoz eljutva kelt majd vitákat.

A túlbonyolított szerkezet és főleg a sokszoros csavarral megzavart lezárás volt az egyetlen hátulütője az orosz Kirill Szerebrennyikov (Az áldozatkaszkadőr, Téli utazás) thrillerbe oltott melodrámájának. A Megcsaltak hűvös eleganciájú, ritka szuggesztív film, két nagyszerű színész (Franziska Petri, Dejan Lilić) jutalomjátéka. Szerelmi sokszögtörténet, melynek abszurd váratlanságra épülő nyitójelenete a megcsalt feleséget és a megcsalt férjet hozza össze (a kardiológiai rutinvizsgálatra érkező férfinak az orvosnő mondja el, hogy házastársaik szeretők). Szerebrennyikov filmje az információk adagolásával játszik: ki mit tud és mit hisz el, hogyan sodródnak egymás karjaiba a megcsalt szerelmesek, mit követnek el és mit vallanak be egymásnak, illetve a külvilágnak. Kiélezett, abszurd-határig vitt helyzetei kimért távolságtartás és érzéki közelség végletei között váltakoznak. A Megcsaltak bűn és bűntudat, féltékenység, árulás, lelkifurdalás és önismeret érzelmi hullámvasútján zakatol; saját magunk és a másik kiismerhetetlenségének legklasszikusabb kérdéseit boncolgatja – ha túlbonyolítva is, de megkapó eredetiséggel.

Egy kelet-európai filmfesztivál programjából a román filmek manapság nem hiányozhatnak. Wiesbadenben Adrian Sitaru (Legjobb szándék, Sporthorgászat) és Marian Crisan új filmje képviselte a legújabb hullámot. Sitaru groteszk drámája (Domestic) nem szűkölködött remek dialógusokban, összességében mégis zavaros és csalódást keltő volt, Marian Crisan azonban a Morgen után újabb míves alkotással jelentkezett. A Rocker apa-fiú történet kispályás nagyváradi zenészekről. A gyűrött arcú, bőrdzsekis, rocker apa rosszul fizetett munkákból tengődik és próbálja ingyenélő zenész fia életét egyengetni. Ő a fiú sufnizenekarának mindenese, aki koncertet szervez, kelléket hajt fel, de mindenekelőtt a fiú napi betevő heroin adagját igyekszik előteremteni. A Rocker egyszerű, karcos és realista történet a függőségről. Az apáról, aki nem tudja megugrani magát, és a fiúról, aki meg sem próbál kitörni. Akár nemzedéki-társadalmi allegóriának is vehetnénk, de nem kell. Megáll önmagában is. Keresetlenségével nem kér sokat a nézőtől, cserébe empátiagyakorlatot és jó adag érzelmi muníciót ad.

A kelet-európai film érdekessé tételének van még egy jellegzetes útja, és ez a kulturális egzotikum felmutatása. Ennek hagyományos változata a folklorisztikus stilizáció, a népi kultúra rítusainak, történeteinek, formavilágának a megidézése. Ez a hatvanas évek kelet-európai modern filmjeinek egyik fontos csapásirányát jelentette, de máig jelen van a régió filmkultúrájában. Wiesbadenben az orosz Alekszander Fedorcsenko A mari mezők mennyei menyecskéi című, humoros, epizodikus, pajzán filmje képviselte ezt a vonalat. A mari mondák és mesék világát felelevenítő, hol groteszk, hol pajkos kalandokat elmesélő mari Dekameron olykor suta, ám kétségkívül színes darabja volt a versenymezőnynek. Párdarabja pedig a moldovai népi temetési szertartásokat megörökítő Panihida volt, az elsőfilmes Ana-Felicia Scutelnicu rendezésében.

A kulturális egzotikum és a politikai egzotikum együttállásának szintén voltak tanulságos példái, ám ezek elsősorban a dokumentumfilmes mezőnyben bukkantak fel. Európa keleti felének talán két leginkább elzárt, legkevésbé ismert vidékére kalauzoltak ezek a filmek. Az első, az Erőd, a prágai filmfőiskolán végzett két diák alkotása, Transznisztria hétköznapjait mutatta be. A Szovjetunió felbomlása után önállóvá lett Moldovától elszakadt Dnyeszteren túli Köztársaság önállóságát egyetlen állam sem ismeri el, ezért is nevezik gyakran úgy – „ ország, amely nem létezik”. Lakóinak, ha utazni akarnak, olykor három-négy különféle útlevéllel is kell rendelkezniük. De leginkább nem utaznak, egyrészt, mert nem nagyon tehetik, másrészt, mert sokan jól érzik magukat térben és időben is zárványként működő kisvilágukban, ahol nyugalom van, béke, biztonság, csendes szegénység – és persze a mindezt, az ex-szovjet időket mintegy konzerváló tekintélyelvű rendszer.

A másik, sajátos tér- és időutazós film Fehéroroszországba vezetett. A Lukasenka-diktatúra hétköznapjai azonban groteszk metszetben és szituációban mutatkoztak meg, ugyanis a film egy apró, az Oroszországot és Fehéroroszországot összekötő vasútvonal menti település lakóinak életét és szorgos munkáját mutatta be. A falu népének fő megélhetési forrása hogy méretes plüssállatokat készítenek, melyeket a néhány percre megálló vonat utasainak próbálnak eladni. Tigrisek, Hello Kitty figurák, plüssmacskák és egyéb lények veszik körbe a vonatot, és, mivel az árusítás hivatalosan tilos, az árusok és az utasok között sorfalat álló rendőröket. Hétköznapi életkép a szürreális, egzotikus Kelet-Európából. Újabb példa arra, hogy a fikció ugyan hatalmas, de az életnél szürreálisabb, meseszerűbb és ambivalensebb történeteket és helyzeteket úgysem lehet kitalálni.

Noha a versenyprogramban idén nem szerepelt magyar film, a Jancsó-retrospektív mellett a zsűrielnök Fliegauf Bence részvételével tartott Csak a szél-vetítés, továbbá a Martina Gedeck jelenlétében lebonyolított Az ajtó-gála, és nem utolsósorban a filmiskolák és diákfilmek versenyének magyar, MOME-sikerei (Végső Ágota és Váczi Péter animációs filmjeinek a díjai) a magyar filmet is ott tartották a Wiesbadenben felvázolt kelet-európai filmes térképen.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 46-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11491

Cikk értékelése:

szavazat: 1487 átlag: 5.6