MoziWind River – Gyilkos nyomonKránicz Bence
Wind River – amerikai, 2017.
Rendezte és írta: Taylor Sheridan. Kép: Ben Richardson. Zene: Nick Cave és
Warren Ellis. Szereplők: Elisabeth Olsen (Banner), Jeremy Renner (Lambert),
Julia Jones (Wilma), Kelsey Asbille (Natalie), Graham Greene (Ben). Gyártó:
Acacia / Film 44 / Thunder Road Pictures. Forgalmazó: Vertigo Média. Szinkronizált. 107 perc.
Két éve a Sicario bemutatása a hollywoodi bűnfilm
ünnepi eseményét jelentette: Denis Villeneuve rendezése az akcióthriller és a „gyilkosok
gyilkosa” típusú gengszterfilm zsáneréhez is eredeti módon nyúlt, sötét
színekkel átfestve e két egyébként sem habkönnyű műfaj világát. Pápai Zsolt
helyi értékén méltatta a filmet tanulmányában (Filmvilág 2016/04), ám ő sem szentelt figyelmet Taylor Sheridan
forgatókönyvíró érdemeinek. Sheridant egyébként is zavarhatta, hogy a Sicarióra Villeneuve remekléseként
hivatkoztak a kritikusok, mert a Wind
River a korábbi film párdarabjának, variációjának tűnik. És bár a Sicarióval való összevetésben
óhatatlanul alulmarad, Sheridan személyében a bűnügyi műfajok új, markáns hangú
kismesterét üdvözölhetjük.
A régóta Hollywoodban
sertepertélő, főként színészként dolgozó Sheridan már rendezett egy Fűrész-típusú túlélőhorrort (Vile), amikor a kétezertízes évek
derekán új fejezetet nyitott karrierjében. A
préri urai és a Sicario
forgatókönyve, illetve a Wind River
alapján a thriller, a krimi és a gengszterfilm határvidékén érzi otthon magát,
szikáran brutális bűnügyi történetei szerzőjük kiábrándult
társadalomszemléletét tükrözik, valamint elmossák és részlegesen
érvénytelenítik a tradicionális hőstípusok (védelmező, nyomozó, bandita)
kategóriáit. A Wind River vadásza a
wyomingi indiánrezervátum lakója, ám az öntudatos FBI-ügynöknő oldalára állva
önbíráskodóvá válik, akár sajátjai ellen fordulva. Egy helyi indián lány halála
indítja be a nyomozást, és a cammogó második harmadot leszámítva Sheridan
magabiztosan tartja kézben a szálakat, a főszereplővé előlépő, fenséges téli
táj képei pedig kisegítik ott, ahol alább hagy a feszültség. A kétlépcsős
finálé – előbb a bűnügyet megmagyarázó flashback, majd a Sicarióhoz hasonlóan rendhagyó végső leszámolás – pedig túlzás
nélkül a Villeneuve-film nagyjeleneteihez mérhető. Kár, hogy az epilógusban
Sheridan disszonánsnak ható engedményt tesz a happy endre szomjazó
plázaközönségnek, ám a lúdbőrőztető záróképpel visszatalál saját ösvényére.
Halott gyermekeiket sirató apákat látunk: nézik a lenyűgöző és vigasztalan
wyomingi hegyeket, amely között olyan könnyen utat tévesztenek azok a szépséges
és törékeny indián lányok.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2 átlag: 7.5 |
 |
|
