HáttérBerlinKelet-Európa, nulla évRichter Rolf
Filmgyártás, fordulat után Az NDK agyonszubvencionált, gazdaságilag és tartalmilag kontrollált filmgyártása az egyesülés után alapvetően megváltozott helyzetbe került. A cenzúra megszűnt, ugyanakkor a filmfinanszírozásnak a nyugat-német mintát kellett követnie. Az 1990 nyarától 1991 júliusáig tartó átmeneti időre a szövetségi belügyminisztérium (ez látja el a kulturális érdekek képviseletét a Német Szövetségi Köztársaságban) több részletben adott pénzt a DEFA életbentartására, valamint annak a nyolc játékfilmnek a befejezésére, melyeket még az NDK-s időkben kezdtek el. (Ugyanez volt a helyzet a dokumentum- és animációs filmekkel is.) Ezek még a DEFA-stúdió cégére alatt készültek, de részben már koprodukcióban privát producerekkel, tévéadókkal és a szövetségi államok támogatásával.
Időközben az állami tulajdonú DEFA kft-vé alakult át, és a vagyonügynökség felügyelete alatt működik, amely az állami tulajdonú vállalatok reprivatizációjáért felelős. A vagyonügynökség kinevezett egy képviselőt, akinek az elkövetkező hónapokban koncepciót kell előterjesztenie a DEFA jövőjéről és a babelsbergi filmváros sorsáról. Német és európai filmesek, politikusok határozottan úgy nyilatkoztak az elmúlt év során, hogy a DEFÁ-t meg kell tartani, a területet pedig semmi esetre sem szabad csupán ingatlannak tekintve eladni a legtöbbet kínáló vevőnek. A babelsbergi filmstúdió változatos történelme során létrejött a szórakoztató filmipar, megszületett a klasszikus német némafilm, és nagy rendezők kaptak lehetőséget a munkára. Ez a történelem nem volt problémamentes (1933 után a nácik, majd a DEFA időszaka), de Babelsberg akkor is a német művészet- és kultúrtörténet fontos színhelyeként vált fogalommá, amit nem megsemmisíteni kell, hanem hozzáigazítani az új, demokratikus viszonyokhoz. A vélemények persze nem olyan egységesek, mint ahogy én ezt ebben a rövid összefoglalásban előadom. Mindenesetre az biztos, hogy itt továbbra is filmeket fognak készíteni. (Máris több produceriroda és tévés intézmény költözött be területére.) Hogy létrejön-e itt egy európai filmcentrum, amely idevonzza az igényes rendezőket és producereket, azt a jövő fogja megmutatni. A DEFA számára többféle változat is szóbajöhet, de létezhet önálló filmgyártás nélkül is, mint műtermet és egyéb szolgáltatásokat (színpadkép, díszletépítés, jelmezek stb.) nyújtó vállalkozás. Ugyanakkor viszont a rendezők határozottan törekszenek a saját produkciókra, lehetőség szerint külön dramaturgiai részleggel. Néhány filmkészítő pedig úgy gondolja, hogy a stúdiókat egyfajta önkormányzat vegye át, amely vezetőséget vagy intendánst választ, és önállóan gazdálkodik a rendelkezésre álló pénzzel. Sajnos ez a terv zátonyra futott a filmesek bizonytalanságán és a demokratikus modellt nem kedvelők ellenállásán. Az alkotók közül senki sem akarta, még ideiglenesen sem, átvenni a produceri teendőket, évekre feladva saját alkotó munkáját. Közben a stúdióknak szinte minden művészeti munkatársát (rendezőket, dramaturgokat, operatőröket, vágókat, díszlettervezőket) elbocsátották, és most munkanélküliek a szabadpiacon, így a berlini régióban túlkínálat keletkezett a szakmailag jól képzett filmesekből, akik kénytelenek voltak alkalmazkodni a Szövetségi Köztársaságban kialakult filmkészítési modellhez.
Jelenleg az öt új tartományban (az egykori NDK területe) filmhivatalokat szerveztek a gyártás támogatására, mert a Szövetségi Köztársaságban a tartományokhoz tartozik a kulturális kormányzat. A szövetségi kormányzatban nincs külön kultuszminisztérium; egyes esetekben a belügyminisztérium beavatkozik, rendelkezik a filmgyártás támogatásáról és ő adja ki a német filmdíjakat is. A Szövetségi Köztársaságban a film számára rendelkezésre álló pénzek különböző helyekről jönnek össze. Ezt a szétforgácsolódást kritizálják ugyan, de változás nem várható. Az egykori NDK területén működő tartományi kormányzatok rendelkeznek költségvetési eszközökkel a filmgyártásra, és kinevezett vagy választott bizottságokon keresztül támogatást adnak bizonyos projektekhez, forgatókönyvekhez. A finanszírozás csak részleges, mert az az igény, hogy a producer saját pénzt-eszközt is bevessen. A nagyobb tervek csak több filmhivatal vagy televíziós intézmény koprodukciójában valósulhatnak meg. Egyébként a támogatás nemcsak az irodalmi munkára és a gyártásra szolgál, hanem a terjesztésre és a mozikra is, noha szerényebb mértékben. A harmadik lehetőség a filmintézet, amely a mozijegyek árának egy részét a produkciók rendelkezésére bocsátja. A pénzszerzés negyedik lehetősége az európai támogatási rendszer.
A Szövetségi Köztársaságban a film számára rendelkezésre álló teljes összeg körülbelül évi 120 millió márka, ami kevesebb, mint egyedül a berlini operaház költségigénye, és egyáltalán nem áll arányban a film jelentőségével. A támogatási rendszert több oldalról is vitatják – bírálják, mivel a német film helyzete igen problematikus. Jelentős rendezők külföldön forgatnak, a kritikusok elégedetlenek a művészi színvonallal, sok film el sem jut a terjesztésig, nem játsszák a mozikban. A televíziós intézmények megpróbálnak nagyobb befolyást szerezni a filmgyártásban, a filmek egyre tévészerűbbek lesznek. A német filmek részaránya a mozikban 4% körül van, és ez is a szórakoztató filmekből jön össze. Hogyan oldható fel ez a dilemma? A pénzt néhány nagyobb vállalkozásra kell-e koncentrálni, hogy az amerikaiakkal versenyezni tudjanak, vagy a kísérletezést és innovációt kell támogatni, hátha egyszer a közönség is elfogadja? Állapítsanak meg a német filmre is kvótákat, mint ahogy Franciaországban? Mit tegyünk annak érdekében, hogy a német és az európai film jelen maradjon a mozikban? Abszurdum, hogy magyar, lengyel, orosz, grúz film csak fesztiválokon látható. Az európai film nem válhat marginális jelenséggé. Kell, hogy Európa pénzt áldozzon erre, és a keleti országokat azonnal be kell vonni ebbe a folyamatba. A művészfilm megmentése nem csak egy ország ügye, ez fontos európai érdek. És ehhez nemcsak gazdaságilag eredményes és forrásokkal rendelkező producerekre van szükség, hanem mindenekelőtt kreatív rendezőkre és szerzőkre, akik érdekeik érvényesítésére erős lobbyba szerveződnek. A politikusokat és a kulturális nyilvánosságot is meg kell nyerni az ügynek. A helyzet nyilvánvalóan megköveteli az infrastruktúra megváltoztatását, mert az európai film nem hozza be a piacon a produkciós költségeket, ezért szubvencióra szorul, miközben növekszik azoknak a nyomása, akik a filmben elsősorban üzleti lehetőséget látnak.
Az NDK filmszövetsége valamikor nagyvonalú támogatásban részesült, miközben agyonszabályozták. Most a filmszövetségek tartományi szinten szerveződtek újra Szászországban, Brandenburgban, Berlinben, Mecklenburgi Pomerániában.) Ezeknek képviselniük kell legfontosabb érdekeinket, melyek a következők: a filmtámogatás növelése, a lipcsei fesztivál fenntartása, a Film und Fernsehen című folyóirat életben tartása (amire most számról számra kell összekaparni a pénzt) és a közösségi mozihálózat támogatása. Ki kell építeni egy filmművészeti „infrastruktúrát”: Lipcse mellett néhány korábbi, kisebb fesztivál született vagy létezik tovább Neubrandenburgban (kelet-európai filmek), Gerában (gyermekfilmek), Potsdamban (utánpótlás), Cottbusban (kelet-európai kísérleti film és utánpótlás), Schwerinben (többek között északi országok), együttműködve a filmklubokkal.
Turcsányi Sándor fordítása
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1492 átlag: 5.5 |
 |
|
